Amikor a HUG-on vagy, megtudod, milyen úgy élni, hogy az élet a legfontosabb és az élet jó

Leonardo DiCaprio mindig alaposan megválogatja a szerepeit, filmjeit. Talán ezért is van az, hogy pl. az utóbbi 10 évben mindössze 4 filmben szerepelt (2015: A visszatérő, 2019: Volt egyszer egy… Hollywood, 2021: Ne nézz fel!, 2023: Megfojtott virágok). Nem híve a gyártósornak, s talán épp emiatt számít máig minden DiCaprio-film kiemelkedő filmes eseménynek, az idén 51 éves színész pedig az egyik utolsó filmsztárnak.

DiCaprio már igen régóta szeretett volna együtt dolgozni Paul Thomas Andersonnal, a tizenegyszeres Oscar-jelölt író-rendezővel, aki olyan filmekkel vonult be eddig a filmtörténet halhatatlanjai közé (többek között), mint a Boogie Nights (1997), a Magnólia (1999), a Vérző olaj (2007), a Fantomszál (2017) vagy a Licorice Pizza (2021). Legújabb rendezése, az Egyik csata a másik után, amit egy korábbi filmjéhez, az Beépített hibához (2014) hasonlóan szintén Thomas Pynchon egyik könyve (a Vineland) inspirált, egyértelműen DiCaprio után kiáltott, így összejött a régóta vágyott közös meló. És milyen hatalmas szerencse, hogy összejött!

A sztori szerint a szerelmespár, „Ghetto” Pat Calhoun (DiCaprio) és Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) egy szélsőbaloldali forradalmi csoport, a Francia 75 tagjai. Perfidia bevándorlókat szabadít ki az idegenrendészet egyik telephelyéről, és megalázza a parancsnokot, Steven Lockjaw-t (Sean Penn), aki szexuális vonzalmat érez iránta. A Francia 75 ezután politikusok irodáira, bankokra és az áramellátó hálózatra támad, Lockjaw pedig Perfidiára vadászik, s el is kapja, de elengedi, miután a nő beleegyezik, hogy szexel vele.

Perfidia nem sokkal később megszüli a kislányát, Charlene-t, de Pat nem tudja rávenni, hogy családként éljenek. A nő elhagyja őket, hogy folytassa forradalmi tevékenységét, de elkapják, s hogy elkerülje a börtönt, beárulja a Francia 75 tagjait. Pat és Charlene így kénytelenek Bob és Willa Ferguson néven bujkálni a Baktan Cross nevű menedékvárosban. Tizenhat évvel később Patet/Bobot már paranoiás piásként és drogosként látjuk viszont, aki túlzottan védelmezi a közben felcseperedett Willát (Chase Infiniti). Lockjaw azonban továbbra is vadászik rájuk. Mivel épp felvételt akar nyerni egy a fehér felsőbbrendűséget hirdető elit klubba, ezért, hogy eltitkolja faji keveredésű kapcsolatát, mindenképp meg akar bizonyosodni arról, hogy Willa az ő lánya-e. A Francia 75 riasztása után Willának nyoma vész, Bob pedig mindent megtesz, hogy felkutassa és megmentse élete egyetlen megmaradt értelmét.

Szóval az akció-krimi-dráma talán találóbb, egy csipet vígjátékkal nyakon öntve. Paul Thomas Anderson számára tehát ez egyfajta karrierösszegző film, hiszen szinte minden korábbi rendezésének zsánerét mixelte itt egybe. De még hogy!

Az Egyik csata a másik után talán egy kicsit nehezen adja magát az elején, főként a fent felvázolt, igen hosszú expozíció miatt (a film maga sem épp rövid a kb. 160 perces játékidejével). Sok minden történik az első 45 percben, akciók, időugrások, montázsok, mintha kapkodna egy kicsit a forgatókönyv, nem könnyű felvenni a ritmust és a hangulatot. Majd, amikor megtörténik a 16 éves ugrás, hirtelen egy másik filmben találjuk magunkat.

A Bob és Willa utáni hajsza ugyanis egész Baktan Crossra hatással van, konkrét utcai lázadások törnek ki, az illegális bevándorlóknak pedig menekülniük kell, így a központi Lockjaw-Willa-Bob-tengely kiegészül kiváló mellékszálakkal is. Például a Willa karatetanárát alakító Sergio szenszeiével (Benicio Del Toro), aki a helyi menekültek Oskar Schindlere és egyben Bob egyetlen segítsége az elkeseredett harcban a hatalmas katonai túlerő ellen. Del Toro és DiCaprio pedig azért nagyszerű páros, mivel Sergio szenszei folyamatos, még a legnagyobb zűrök közepette is megingathatatlan nyugalma kiváló egyensúlyban van Bob pörgős, kétségbeesett, ideggóc figurájával, akinek a játékidő kb. kétharmada alatt folyamatosan hordott fürdőköpenye a végére már szinte saját karakterrel bír, minden bizonnyal gyakran jelennek majd meg Bob Fergusonnak öltözött vendégek a jövő beöltözős bulijain.

Az például elég furcsa lenne, ha Sean Penn nem kapna újabb jelölést (vagy akár a harmadik díját a Titokzatos folyó és a Milk után) a legjobb férfi mellékszereplők közt, mivel teljesen ellopja a show-t az eszement, folyton megfelelni akaró, perverz, gyerekes és kicsinyes ezredes szerepében. Minden rezdülése arany, régóta látott már a nagyvászon ennél emlékezetesebb filmes gonoszt. Persze a többiek is remekelnek: DiCaprio is parádés, ahogy azt tőle megszokhattuk, Chase Infiniti Willaként egyszerre törékeny és tűzrőlpattant, Del Toro maga a megtestesült csi, és Teyana Taylor is emlékezetes, bár nem sokan zárják majd a szívükbe a rendkívül antipatikus karakterét.

S hogy az akciókról is ejtsünk néhány szót, ami korábban azért egyáltalán nem volt P.T. Anderson stílusa: nos, még e tekintetben is kapunk egy az év végi toplistákon minden bizonnyal előkelő helyet érdemlő autósüldözéses jelenetet a fináléban, ami úgy lett hihetetlenül látványos és izgalmas, hogy az egymást üldöző kocsik több száz méterre vannak egymástól, és csupán egy kietlen pusztán áthaladó autóúton száguldanak. Elképesztő szcéna egy elképesztő filmhez.

Az Egyik csata a másik utánról tehát bátran kijelenthető, hogy Anderson egyik legjobb filmje (a Vérző olajjal vetekszik), ahogy Leonardo DiCaprio és a többi színész filmográfiájának is az egyik legfőbb ékköve lesz. Fürdőköpenyöveket becsatolni!

Hosszas betegség után, 2025. október 1-jén, 87 éves korában meghalt Elek Judit Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, írja a Telex. A hírt fia, Berger László operatőr-producer közölte. Halála szinte egy időbe esett azzal, hogy Párizsban díszvetítésen bemutatták 1967-es, Locarnóban nagydíjat nyert dokumentumfilmjét, a Meddig él az ember?-t.

Elek Judit 1945-ben túlélte a budapesti gettót. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, a Máriássy-osztályban, olyan alkotók mellett, mint Huszárik Zoltán és Szabó István. Első filmjei a hatvanas években Cannes és Locarno versenyprogramjába is bekerültek.

Később dokumentum- és játékfilmjeivel lett ismert, amelyek a magyar társadalom tabuit bontották ki. Művei között szerepel

Filmjeit világszerte vetítették, sok helyen tananyagként használták. Itthon gyakran találkozott betiltásokkal és támadó kritikákkal. Nemzetközi elismerései között ott van a francia Irodalom és Művészetek Rendjének lovagkeresztje.

Az utóbbi években Európa több városában retrospektív válogatások mutatták be életművét. Hagyatékát a férjével, Kézdi-Kovács Zsolttal alapított stúdió és a fiuk, Berger László gondozza tovább.

A Netflix új kosztümös drámája, A Guinness család pontosan az a fajta sorozat, amire titkon mindenki vágyott, csak eddig nem tudta. Mert hát, valljuk be, a zsáner az utóbbi időben kissé porosnak tűnt, csinos ruhák, nagy házak, kis intrikák. Downton Abbey, A Bridgerton család és társai, de semmi, ami igazán felrázná a nézőt. Nos, Steven Knight megtette, amit tőle elvárhattunk, kapunk egy történetet, ami egyszerre izgalmas, sötét, vicces és szívszorító. Mindez a Guinness-sör keserű ízébe csomagolva.

De, amint sorozatról van szó, ott Knight általában telibe talál. A Birmingham bandája óta tudjuk, hogy a szakember nemcsak kiváló író a feszült, több szálon futó drámák terén, hanem képes úgy újrafogalmazni a múltat, hogy az egyszerre legyen autentikus és modern. A Guinness család pedig ennek a hagyománynak a méltó tagja.

A történet 1868-ban indul, amikor Sir Benjamin Guinness (Graham Ashworth), távozik az élők sorából. Az örökség, ahogyan az lenni szokott, a családtagok között vihart kavar, miközben az egész ország a polgárháború határán táncol. Írország ekkor forrongott csak igazán, katolikusok és protestánsok csaptak össze, a szegények próbálnak életben maradni, miközben a gazdagok tovább gazdagodnak. A Guinness-birodalom tehát nemcsak egy sörfőzde, hanem politikai és társadalmi játszmák terepe is. Knight nem rest mindezt színes, fordulatos kitalált történetté gyúrni.

Az örökösödési játszmája elsőre klasszikusnak tűnhet: Arthur (Anthony Boyle), a politikai ambíciókkal túlfűtött idősebb testvér és Edward (Louis Partridge), a munkamániás öccs, akik közösen kapják meg a serfőzdét, de teljesen eltérő álmokkal és törekvésekkel. Ehhez jön a másik két testvér, a részeges Benjamin (Fionn O’Shea), valamint az egyetlen lány, akit már férjhez adtak, így a családi hatalomért vívott csatába nincs beleszólása. Az ember azt hinné, ez lesz a fő konfliktus, de Knight mást gondolt. A sorozatban jóval több a csavar, mint amit egy örökség köré fel lehetne húzni, ráadásul rengeteg évet haladunk előre a történetben.

A színészek egyszerűen lubickolnak a szerepeikben. Louis Partridge végre kitör a kosztümös, ifjú szépfiú skatulyájából és hoz egy igazi megszállott munkamániás karaktert, akinek minden pillanata vibrál. Anthony Boyle játékában pedig ott van az örök dilemmázás, a hatalmat vagy a valós énjét válassza. Miközben a háttérben lévő két mellékszereplő, akik minden jelenetet feldobnak: James Norton, mint a kemény intéző, Mr. Rafferty, és Michael McElhatton, mint a hűséges, cinikus komornyik, Potter. Valójában ők ketten a széria titkos fegyverei. Annyi humort, emberi pillanatot, brutalitást és finom szarkazmust csempésznek a történetbe, hogy nélkülük sötétebb lenne az egész sorozat, mint egy jó pofa hideg porter sör.

Ha valaki látta a Birmingham bandáját, azonnal felismeri Knight kézjegyét. A brutalitás nem öncélú, inkább a korszak nyers valóságát mutatja meg. A kosztümök és díszletek pedig olyan autentikusak, hogy szinte érezzük a sörfőzde páráját vagy a dublini nyomornegyed szagát. Az atmoszféra sűrű, mégis könnyen befogadható. Egyszerre mesél a társadalmi ellentétekről és a családi drámáról, miközben sosem felejti el, hogy ez egy szórakoztató produkció akar lenni.

A klasszikus vonósnégyesek összefonódnak az ír punkzenével, és valami egészen új, energikus élményt adnak. A lassú, melankolikus jelenetek után egyszer csak berobban a Magyarországról kitiltott Kneecap nevű zenekar, és olyan erővel szaggatja szét a képernyőt, hogy az embernek kedve támad felugrani a kanapéról. Ez a zenei kettősség tökéletesen illik a sorozat világához, a múlt eleganciája és a jelen nyers ereje találkozik benne.

A sorozat nem fél megmutatni az ír történelem sötétebb oldalait sem. Látjuk a nyomort, a betegségeket, a kolerás, kihalt kisvárosokat, miközben bepillantunk a protestáns elit intrikáiba és képmutatásába is. De mindezt úgy teszi, hogy megértjük mindkét oldal céljait és nem csinál ellenségképet egyik félből sem. Nem egy száraz történelmi lecke, hanem egy menő, modern kosztümös akció-dráma, ami épp annyira szól a családi lojalitásról, mint a társadalmi egyenlőtlenségekről.

Egyszerre mesés és nyers, könnyed és súlyos. Knight ismét bizonyította, hogy a sorozatkészítés az ő igazi terepe és itt szabadon játszhat karakterekkel, történetekkel és hangulatokkal. Az eredmény pedig egy olyan széria, amelynek minden epizódja úgy csúszik le, mint egy korsó Guinness, kesernyés, sűrű, de a végén csak azt érzed, hogy akarsz még egyet. Azt ki kell emelni, hogy a sorozat ordít a folytatásért, reméljük érkezik majd még repeta.

Azt azért ki kell emelni, hogy ugyan igaz történet inspirálta, de ez mégiscsak egy mese modern köntösben, pazar színészi játékkal, ügyes rendezéssel és sziporkázó zenével.

Ha eddig kételkedtél a kosztümös drámákban, ez a sorozat meggyőz arról, hogy a zsánerben még rengeteg élet van. Nézd, élvezd, és hagyd, hogy magával ragadjon a Guinness-ház története.

Ha velem történt volna, én nem csinálnék belőle ekkora ügyet! Ha velem történt volna, én megvédtem volna magam! Ha velem történt volna, én azonnal szóltam volna! Ha velem történt volna, én... és még sorolhatnánk. Mondatok, amelyek olyanok szájából hangoznak el, akik soha nem estek szexuális határátlépés áldozatául, kívülről azonban egészen másképp látjuk ezeket a helyzeteket, mint belülről. 2024-ben 444 büntetőeljárás indult gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények miatt, a valós szám azonban ennél jóval magasabb lehet a be nem jelentett esetek miatt. Ugyan a statisztika javult az elmúlt években, a probléma mégis mélyen gyökeredzik és már önmagában elkeserítő, hogy statisztikáról kell beszélnünk egy ilyen témában. Na de milyen eszköze van egy gyereknek, ha ilyen jellegű atrocitások érik? Kiben bízhat, kivel beszélhet, hol van az a bizonyos „safe space”?

„Csak ki ne derüljön!” címmel készített rövidfilmet Bendó Zsuzsanna és Muchichka László, melyet a Cirko-Gejzír moziban vetítettek le. Az alkotás egy olyan témát dolgoz fel, ami már önmagában nyomasztó, pláne, ha ilyen jól meg van csinálva és még igaz történeten is alapul. A két rendező célja azonban nem a pénzkeresés, hanem a gyermekek megvédése, segítése és edukálása.

Spoilerveszély! A filmben tizedikes diákok egy álprofillal kicsalnak egy dickpic-et (péniszfotó) az egyik tanáruktól, aki

Amikor erre az egészre fény derül, az igazgató az intézmény hírnevét próbálja megvédeni, így gőzerővel keresni kezdi a diákokat, akik részt vettek az akcióban, ahelyett, hogy támogatásáról biztosítaná őket és segítséget nyújtana nekik.

A film több társadalmi problémára is rávilágít: a szülő-gyerek kapcsolat hiányosságaira, az áldozathibáztatásra, a bizalmi körök beszűkülésére, az intézményvezetők morális instabilitására és a jogrendszer kiskapuira egyaránt.

A nagyjából 20 perces film levetítése után síri csendben ültek a nézők és valószínűleg estig nem szólaltunk volna meg, ha nincs a kerekasztal beszélgetés az alkotókkal, valamint Gyurkó Szilviával, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetőjével és Jármi Évával, aki bullying szakértő.

Bendó Zsuzsanna elmondta, hogy az interneten belefutott egy történetbe, amely ugyan ellentmondásos, mégis kellően részletes volt. Magát a témát Muchichka Lászlóval érdemesnek találták egy kisfilm elkészítésére, melybe hamar bevonták Gyurkó Szilvia szakértőt, aki további példákkal segítette a munkát, így a film igazából több igaz történet összefonódása.

Muchichka László hozzátette, hogy az írói szándék az volt, hogy minden jelenetben más karakter aspektusát mutassák meg ezzel rávilágítva, hogy bizonyos szemszögből mindenkinek igaza van, más szempontból viszont nincs és ezzel teljes mértékben be tudják mutatni, hogy mi is az a szexuális határátlépés.

Az alkotás független filmes környezetben jött létre, nyertek a „Közös Értékeink” független EU-s pályázaton, valamint a civilek is hozzájárultak a költségvetéshez. A forgatás során is megmutatkozott, hogy mennyien és milyen szinten képesek összefogni, ha egy ilyen fontos témáról van szó. Az alacsony költségvetés ellenére olyan színészek vállalták a szereplést a produkcióban, mint Herczeg Adrienn, Láng Annamária, Hajdu Zsigmond, Kováts Adél, vagy Török-Illyés Orsolya.

A filmben a fiatal színészek is teljesen átszellemülve, kiválóan alakítják megtört karaktereiket. Szinte olyan, mintha tényleg átélnék a bántalmazás különböző formáit. Muchichka László kiemelte, hogy a téma fontosságát ugyan szem előtt tartva, de jó hangulatban teltek a forgatások és végig figyeltek arra, hogy ne sérüljön senki abban, hogy túlságosan átéli a történéseket. A mű bemutatja, hogy a fiatalok mennyire eszköztelenek bizonyos helyzetekben, valamint rossz példával is szolgál, mindez azonban prevenciós jelleggel készült és pont, hogy a helyes döntések és korai felismerések alapköveként tudna funkcionálni.

A két rendezőnek nem az volt a célja, hogy a Cinema City VIP termében popcornozva szörnyülködjön a közönség, hanem belülről próbálják megoldani a problémát. Éppen ezért minél több iskolában szeretnék vetíteni a filmet diákoknak, tanároknak, valamint szülőknek. Eddig nyolc intézményben sikerült bemutatniuk az alkotást, mindenhova személyesen mennek el egy mentálhigiénés szakemberrel, hogy a feloldást jelentő beszélgetésben részt tudjanak venni. Elmondásuk alapján vitakörök alakulnak ki a művet látva, felmerül a kérdés, hogy mi a helyes, mi nem az, ki cselekedett jól, ki nem, ki a jó és ki a rossz. Ez pedig tökéletesen tükrözi, hogy a szexuális határátlépés témája korántsem fekete-fehér.