KULT
A Rovatból

Gryllus testvérek: Zeneileg és gondolatilag is egy húron pendülünk

A Kaláka együttes alapítói szerint a népzene ma már nem szájról szájra, inkább számítógépről számítógépre terjed. Páros interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2016. július 10.



Gryllus Dániel és Vilmos az egyik legismertebb zenész testvérpár Magyarországon. A Kaláka tagjaiként a mai napig országszerte koncerteznek, de önállóan is sok helyen találkozhat a nevükkel a közönség. Mindketten alapemberei a Művészetek Völgyének, ahol az egyik legnépszerűbb helyszín, a Kaláka Versudvar társ-házigazdáiként tíz napig szinte folyamatosan színpadon vannak. Az idei fesztivál kevesebb mint két hét múlva kezdődik, ennek apropóján beszélgettünk népzenéről, versmegzenésítésekről, az Égbőlpottyant mesékről és sok minden másról.

– Mi az első élményetek a Művészetek Völgyéből, mit jelent számotokra ez a fesztivál a többihez képest?

Vilmos: Én ott voltam már a legelső alkalommal is, mert Márta Istvánnal osztálytársak voltunk általános iskolában, és mellette jó barátok is. Magától értetődött, hogy amikor belefogott ebbe az új dologba, összeszedte a hozzá közel állókat, hogy csatlakozzanak. Persze akkor még sokkal kisebb léptékű volt az egész, alig egy-két színpad működött, aztán az idő múlásával annak is tanúja voltam, ahogy egyre inkább kinövi magát.

Dániel: Gyakorlatilag a második évtől kezdve már a Kaláka is játszott, hol ilyen, hol olyan helyszínen és felállásban. Egyszer még a legjobb előadás díját is elnyertük a „Hegyi beszéd” templomi koncertünkkel.

V: Játszottunk a templomban és még egy disznóól mellett is, varázslatos hangulata volt ezeknek a kis helyszíneknek. Aztán jött az érdekes fordulat, amikor udvarosodott a fesztivál, először létrejött a Palya-udvar, majd a Kaláka Versudvar és sorban a többi. Innentől sokkal izgalmasabb programokat láthatott a közönség, hiszen mindenki a saját kis világát sűrítette bele az udvarába. Ráadásul a központi szervezők válláról is sok terhet levett a váltás.

D: Ennek köszönhetően a fellépői kör is szélesedett, hiszen volt ugyan Márta Pistának elég széles rálátása kulturális életünk egészére, de az irodalommal és a költészettel Lackfi János és mi, a jazzel pedig Harcsa Veronika azért csak jobban képben van, hogy csak két példát említsek. Így csomó olyan produkció is odakerült, ami enélkül aligha kaphatott volna teret. Ráadásul a fesztivál karaktere ezzel alapvetően nem változott meg.

gryllus9
Fotó: Raffay Zsófi

– A Kaláka Versudvar mennyivel lett kiforrottabb a fennállása óta?

V: Nagyjából azonos programmal működik azóta is, hiszen akkor mindjárt elég jól ki lett találva. Vannak egyrészt a különböző költészeti programok, improvizációs gyakorlatok Lackfi János vezetésével, illetve a zenés versimpró, ahol zenészek is bekapcsolódnak egy-egy vers és népdal újraértelmezésébe. A gyerekprogramok is már kezdettől fogva nagy teret kapnak, nagyjából ugyanabból a körből merítve. Ami viszont hangsúlyosabb lett, azok az esti programok. Egyre több olyan zenekart hívunk meg, akik valamilyen formában versekkel foglalkoznak. Régebben ezek szinte mind folkos-akusztikus stílusúak voltak, manapság viszont már sokkal eklektikusabb a mezőny. És még egy dolgot ki kell emelni: talán harmadik éve, hogy minden este a koncertek után közös népdaléneklést tartunk a közönséggel.

D: Ez Rosonczy Kovács Misi érdeme, aki összeállította a Felsütött a nap az égre című népdalkötetet, ennek alapján kezdtük el az éneklést a Kaláka-udvarban. Most már a karaoke-változata is megjelent, így még könnyebben bekapcsolódhat, aki szeretne. A szöveget képernyőről lehet olvasni, a kíséretet pedig autentikus népzenészek adják. Szerintem ez egy fantasztikus dolog, és bár nemrég jelent meg, már nagyon sokan szeretik.

gryllus8
A Kaláka tavaly Kapolcson

– A Kaláka Fesztivált mennyire más jellegű kihívás megszervezni, mint a kapolcsi udvarotok programját?

D: Az utóbbiért nekünk főleg kulturális értelemben kell kiállnunk, a fesztiválért viszont minden tekintetben én és munkatársaim vagyunk felelősek, a finanszírozástól a helyszínek biztosításán át az adminisztrációs feladatokig. A Kaláka Egerben mára már összművészeti fesztivál, míg a versudvarban végig a költészet, a zene, és ezek együttélése a téma.

– A versmegzenésítéseknél a klasszikus, vagy a kortárs költészet áll közelebb hozzátok?

D: Szerintem nincsen ilyen vízválasztó.

V: Nyilván bizonyos műfajokkal azért ritkábban kísérletezünk, többnyire olyan verseket szoktunk elénekelni, amelyek kötött formában íródtak és rímelnek is. Van egy csomó olyan ága a kortárs költészetnek, például a hangköltészet, ami nekünk kevésbé testhezálló. A klasszikus vonalról viszont igyekszünk minél több költő verseit beépíteni a műsorunkba.

D: A könyvnyomtatás elterjedése előtt a költészet kizárólag énekelt formában jelent meg. Olyan versek születtek, amelyeket eleve eléneklésre szántak. A verseskötetek megjelenésével ez kicsit megváltozott.

"
Manapság viszont egyre inkább azt tapasztalom, hogy a középkorú és a fiatalabb költőgeneráció is kezd visszatérni az énekelhető formához.

Ez Kapolcson, a zenés versimpró során különösen kapóra jön, még egy lemezt is kiadtunk az eddigi legjobbakból Hej Kapolcsról fúj a szél címmel.

gryllus5gryllus6

– A költészet mellett a népzene is kezdettől fogva a szívügyetek. Mit lehet tenni szerintetek azért, hogy a XXI. században is megmaradjon és meg tudja szólítani a fiatalokat?

D: Ez a megszólítás-dolog érdekes kérdés, hiszen régebben egyszerűen énekelték a dalokat, tanulták egymástól. Az utóbbi száz évben, a hangrögzítés megjelenésével viszont radikálisan megváltozott az egész.

"
Ma már sokkal kevésbé szájról szájra, inkább számítógépről számítógépre terjed a népzene.

Ezt a folyamatot például az említett karaoke-lemezünk is elősegítheti. Nem hiszem, hogy a műfaj megállt volna egy bizonyos statikus pozícióban, amit meg kell őrízni és kész. Megboldogult Halmos Béla barátom mondta mindig, hogy a hagyományt nem kell ápolni, mert nem beteg. A lényeg, hogy énekeljünk minél többet, akár a modern technika eszközeit is bevonva.

V: Mi azért nem nagyon mentünk a korszellem után, nagyjából ugyanazt játsszuk ugyanolyan stílusban, mint a megalakulásunk idején. Ehhez értünk és azt tapasztaltuk, hogy ezzel a hozzáállással, lelkülettel tudjuk megfogni az embereket. Persze mindig akadnak olyan dolgok, amelyek az ember útjába kerülnek. A Fishing on Orfű fesztiválon például a Rackajammel közösen léptünk fel, én pedig elektromos gitáron is játszottam, amire azért elég ritkán van példa. De ez sem a korszellem jegyében történt, sőt éppen ellenkezőleg: Ferenczi Gyuriéknak kezdettől szívügyük az amerikai stílusú blues és régi vágyuk volt, hogy kipróbáljak egy olyan elektromos gitárt, ami akkor készült, mikor az akusztikus és az erősített zene még épphogy csak kezdett elválni egymástól. Tehát lényegében ezzel is a gyökerekhez nyúltunk vissza.

gryllus7
Fotó: Raffay Zsófi

Kaláka koncert a kaliforniai Tarzanában, idén áprilisban (teljes felvétel):

– Hogy emlékszel vissza azokra az évekre, amikor a tévében szerepeltél?

V: Nagyon szép időszak volt, különösen 1991 és '95 között, amikor az Égbőlpottyant mesékkel heti szinten jelen voltam a képernyőn. Persze utána még jó ideig ismételték, de új részek elkészítésére már nem kaptunk lehetőséget. A műsor koncepciójában az volt a legjobb, hogy direkt esti mesékre fókuszáltunk: olyanokra, amit a gyerek megnéz és meghallgat, ettől megnyugszik, majd elmegy aludni. Nem voltak bennük se konfliktusok, se nyitva hagyott kérdések, a lecsendesítésre helyeztük a hangsúlyt.

Én voltam ugyebár a zenei mindenes, egy bizonyos állandó mondatom, az "Á, dehogy!" pedig valósággal szállóigévé vált. Komoly országos ismertséget is köszönhettem neki,

"
arra is akadt példa, hogy az utcán utánam kiabálták: "Ott megy az á, dehogy bácsi!"

Erre az ismertségre építkezve tudtam aztán kiadni a lemezeimet és megmaradni a köztudatban.

Két rész az Égbőlpottyant mesékből:

– Vágytál vissza bármikor is a képernyőre?

V: Ez elsősorban nem vágyakozás kérdése, az akkor nagyon jó volt, most viszont más dolgokból tudok meríteni. Mindig akadt valami, ami tovább lökte a személyes ügyemet. De természetesen ha megkeresnének, hogy csináljunk újra valamit a televízióban, én személy szerint nagyon szívesen vállalnám. Nem feltétlenül ugyanazt, hiszen a környezet és mi se vagyunk már ugyanolyanok, de valamit biztosan ki tudnánk találni. Levente Péterrel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár már jó ideje nem dolgozunk együtt, a barátságunk viszont töretlen.

– Milyen élmény számotokra testvérekként egy zenekarban játszani? Mindig megtaláltátok a közös hangot, vagy akadnak időnként nézeteltérések kettőtök között?

D: Szerintem számunkra a zenekarban nagy előny, és a zenekar számára is az, hogy nagyon együtt vagyunk, zeneileg és gondolatilag is. Hogy vannak véleményeltérések az élet egyéb dolgaiban, az természetes, de a közös hangot megtalálni sose probléma.

V: Volt 15 olyan év is, amikor nem játszottunk egy zenekarban, de akkor is zenéltünk együtt: öt különböző lemezt vettünk fel közösen ebben az időszakban, és Dani persze muzsikál az összes akkori – és későbbi – gyereklemezemen is. Szóval a zenében nagyon egy húron pendülünk.

gryllus3

– Mit emelnétek ki a Kaláka Versudvar idei programjából?

D: Ami a mi dolgainkat illeti, nagyon örülök, hogy műsorra került a Kosztolányi estünk Máté Gáborral, a hagyományos József Attila-est keretében elhangzik a Ferenczi Gyuriékkal közösen készített lemezünk, az Ünnepi szonettkoszorú, vendégünk lesz Nyáry Krisztián, akivel az Így szerettek ők című könyve és a mi új Szeretlek című albumunk alapján állítjuk össze az est programját. Idén is lesz kívánságkoncert, amin a korábbi Kaláka tag Huzella Péter is velünk muzsikál. Meg persze kiváló gyerekprogramok, Lackfi Jani versimprói, népdaléneklés... Legszívesebben mindent kiemelnék.

V: Én annak is nagyon örülök, hogy Galkó Balázzsal idén is együtt "józsefattilázhatunk", meg annak, hogy a Rackákkal – és a Telecasterrel – eljátszhatom majd Kiss Anna verseire írott dalaimat. A gyerekkoncertek közt pedig ott lesznek egyik délelőtt a biciklizős dalok is. Ez a program itt – a sok éves kapolcsi hagyomány szerint – két részből áll: az első egy óra közös biciklizés a faluban, a második pedig egy óra közös éneklés a Kaláka Versudvarban.

Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A romantikus komédia, ami se nem vicces, se nem romantikus, de épp ettől lesz jobb és több – Kritika a Többesélyes szerelemről
Mondd, te kit választanál? A dúsgazdag, magas, jóképű és sármos üzletembert, vagy a csóró, magas, jóképű, sikertelen színész exedet? Itt a szerelem ötven árnyalata!


Celine Song nevét 2023 januárjában kezdte hajtogatni szinte mindenki az amerikai filmes körökben, amikor első filmjét, az Előző életeket bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Nem véletlenül, hiszen egy csodás alkotásról volt/van szó, amelyben két dél-koreai gyerekkori jó barát (talán több is annál), a Föld két legtávolabbi pontjára kerül, majd felnőttként újra felveszik a kapcsolatot, és maguk sem gondolják, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennük.

A film átfesztiválozta a világot, majd 2024 januárjában végül a magyar mozikba is befutott (igaz, 2023 szeptemberében már el lehetett csípni a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon), nem sokkal később pedig két Oscar-díjra is jelölték, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban.

S hogy mi volt az Előző életek titka? Minden bizonnyal a benne rejlő őszinteség, hitelesség és emberiesség. Egy apró és érzékeny, sokszor szavak nélkül is sokatmondó alkotásról van szó, amellyel a dél-koreai Celine Song számára megnyíltak Hollywood kapui. Ő pedig rendesen betrappolt rajtuk. A következő filmjéhez ugyanis már olyan álomgyári nagyágyúkat sikerült megnyerni, mint Anastasia Steele, A mandalóri és Amerika Kapitány, vagyis Dakota Johnson, Pedro Pascal és Chris Evans.

Ha pedig az Előző életek egyik fő erénye az őszinteség volt, akkor ezt Song a Többesélyes szerelemmel rendesen kimaxolta. Talán túl is tolta… De hogyan lehet túltolni az őszinteséget? Nos, a sztori szerint a sikertelen színésznőből sikeres házasságközvetítővé vált Lucy Mason (Dakota Johnson) „örök szingliként” azt állítja, hogy vagy egyedül fog meghalni, vagy egy gazdag férfihoz megy feleségül. A szakmai sikerei ellenére Lucyt azonban egyre inkább frusztrálják ügyfelei irreális elvárásai. Részt vesz egy korábbi kliense esküvőjén, ahol megismerkedik a tehetős befektetővel, Harryvel (Pedro Pascal), aki élénk érdeklődést mutat iránta, de Lucy elutasítja, s azt javasolja, inkább legyen a cége ügyfele, hiszen ő lenne a legkapósabb férfi.

Lucy az esküvőn ráadásul váratlanul találkozik az exével, Johnnal (Chris Evans) is, aki éppen felszolgál a násznépnek, és továbbra is várja, hogy befusson színészként. Felelevenítik a közös múltjukat, amely az anyagi nehézségeik miatt ért véget.

Hősnőnk tehát nehéz helyzetbe kerül: választania kell a jóképű, sármos és mocskosul gazdag Harry, vagy a szintén jóképű, de csóró John között.

A Többesélyes szerelem magyar címe nyilvánvalóan a sztori romkomos oldalára utal, s ezzel próbálja becsábítani a nézőket a mozikba. Az eredeti cím, a Materialists (Materialisták) azonban már jóval őszintébb, hiszen Celine Song filmje egyrészt nem vígjáték, másrészt, ha lehet ilyen jelzővel illetni, akkor inkább antiromantikus film. A főhősnő ugyanis meg van győződve róla, hogy a házasság egy kölcsönösen gyümölcsöző üzlet két fél között, és a boldogságot az anyagi biztonság hozza el (persze az sem baj, ha a férfi jól néz ki, magas, és korban is stimmel).

Mert passzolhat egymáshoz bármennyire két ember, ha nincs elég pénz a közös életükre, az csak vitákat, veszekedéseket generál, szóval a szerelem nem elég a teljes boldogsághoz.

Song filmje tehát minden, csak nem a klasszikus hollywoodi értelemben vett romantikus film. Inkább megöli a romantikát.

Aztán persze a két férfi közt tipródó Lucy is kezdi felfogni, hogy nem lehet mindent matekkal megoldani, de addira a Többesélyes szerelem már elvesztette a szimpla romkomra izguló közönsége érdeklődését. Épp ezért is számít bátor vállalkozásnak: nem azt kapjuk, amit várunk tőle, és nem biztos, hogy örülünk annak, amit kapunk, de az biztos, hogy el fogunk gondolkodni rajta.

A film első fele épp ezért erősebb is, mivel abban kapjuk az arcunkba ezt a hollywoodi csöpögős romantikát kíméletlenül ledózeroló őszinteséget, a második felére már inkább kezd a cselekmény olyan irányt venni, mint ami ellen korábban oly ékesen felszólalt.

Azért így is távol áll a giccstől, csupán Song megijedt kissé a saját felvetésétől és a nézők teljes elidegenítésétől. Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen a Többesélyes szerelem így is emlékezetesebb, mint a műfajbeli átlagos limonádék, és savanyúbb azoknál, mivel jóval több citromot facsartak bele.

E film kapcsán azonban már nem lehet elmondani, hogy szavak nélkül is sokatmondó lenne, annyi benne a szövegelés, és bizony épp ennyivel marad el az Előző életektől. Song első rendezésében a karakterek minden gondolatával és érzelmi vívódásával tisztában voltunk az apró rezdüléseikből, az egymásra nézéseikből, a ki nem mondott szavaikból. A Többesélyes szerelem azonban mindent kimond, sokszor. A kevesebb több lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET: