KULT
A Rovatból

FOMO: „A valóságot mutatja be és nem azt, hogy milyen lenne ez egy ideális világban”



Y: A Madách Imre Gimnázium diákszínpadán, de egy gyermekibb, vicces formában.

- És akkor hogyan találtad meg a FOMÓt?

Y: A FOMO talált meg engem. Egy kávézóban dolgoztam, ahol egy régi barátnőm is, aki segített Attilának castingolni és ő mondta, hogy menjek be. Senkit és semmi részletet nem ismertem, de mondta, hogy megbízható a stáb. Végül szerencsét próbáltam. Egészen addig annyira nem izgultam, de amikor már ott voltam, akkor azért leblokkoltam párszor, izgi volt.

- És mit kellett csinálnod?

Y: Csak szituációs feladatok voltak. Aztán a második alkalommal már Pannával közösen is. Először még kellemetlen volt, de csak azért, mert nem tudtam, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy mit várnak el, hogy egyáltalán mire szól ez a válogatás. Aztán valahogy Pannával egyszerűbben ment a dolog, de nyilván izgultam, teljes volt még a tudatlanság.

- Aztán egyszer csak egyszerre mutatták meg mindenkinek a forgatókönyvet?

Y: Lassan árulták el a részleteket, talán Panna előbb tudott néhányat. De rendesen senkinek nem mondták el az elején, hogy pontosan mire számíthat.

P: Felhívtak mindenkit, hogy övé a szerep, aztán elkezdtünk próbálni, csak dolgokat, hogy belelazuljunk, meg drámajátékokat. Aztán volt egy próba, ami már olvasópróba lett, körbeültünk és belecsaptunk.

Y: Előtte bele tudtunk már olvasni e-mailben a történetbe, de szerintem mindenki meglepődött kicsit.

Realizáltuk, hogy ez így kihívás és nem egy gyerekjáték.

- Nem fordult meg mindkettőtök fejében, hogy visszaléptek? Nem ijedtetek meg?

Y: De, igen, az elején nagyon sokszor. Főleg az erőszak-résztől. Én azt először úgy olvastam, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit tényleg nagyon keményen zavarna, ha el kéne játszanom. Akkor még el sem tudtam képzelni, mert semmiféle próba nem volt. Bele sem mertem gondolni, hogy ezt így megcsináljuk Pannával. Ott többször voltak olyan gondolataim, hogy ez nagyon sok. Túl sok. De aztán úgy döntöttem, hogy inkább beleállok.

- Talán azért is, mert már akkor is tudtátok, hogy ennek van egyfajta „népnevelő” jellege?

Y: Nyilván, de nagyon kényes ez a dolog, nagyon sok mindenen el lehet csúszni és félreértelmezni. Az embertől függ, hogy hogyan értelmezi az egészet, de attól is, hogy miként van bemutatva vizuálisan a sztori, a gondolathoz való hozzáállás. Végül úgy gondoltam, hogy ez egy olyan téma, ami hogyha jól van megcsinálva, és tényleg fájó és elgondolkodtató és reális, az egy tök nemes dolog.

Abba fordítottam át a félelmet, hogy kvázi egy nemes dolog ebbe belemenni, végigcsinálni és jól, hihetően, keményen megcsinálni.

- Panna, azt is olvastam, hogy először neked volt dublőröd...

P: Igen, az erőszak-jelenet egy részénél szerette volna Attila, hogy legyen dublőröm, ami végül volt is, de nem vágták bele a filmbe.

Y: Csak egy pár kellemetlen perc született belőle.

P: Igen, Yorgoszéknak. Engem közben kizártak.

Y: De szerintem nem lett volna indokolt alapvetően, mert nem a testiség volt a lényeg. Az el tudna venni vizuálisan nagyon sokat a lényegből. Nekem egyáltalán nem hiányzott nézőként. Szerintem jobb így, jobban összpontosít a néző az „üzenetre”.

- És ezt a részt egyben forgattátok le?

P: Ez egy elég hosszú jelenet volt, egy nagyon zárt szettben. Ami azt jelenti, hogy igazából csak Attila volt bent és Isti, a hangmérnök. Mind a ketten elbújtak a sötétben, egyikük az egyik, másikuk a másik sarokba. Elkezdtük, lenyomtuk egyben kétszer-háromszor és utána Attila már csak egy-két dolgot mondott, ami hiányzott. De addigra már annyiszor próbáltuk ezt a jelenetet, hogy mire élesbe kerültünk, addigra már koreográfiaként tekintettünk rá. Mind a ketten tudtuk, hogy „itt most dolog van”, hogy mi a következő lépés, mit kell csinálni. Összeállt a fejünkben és így könnyebb volt. Addigra annyira bíztunk egymásban és Attilában, hogy tudtuk, hogy nem lesz para.

Y: Szerintem magunkban is már lerendeztük ezt. Mert az első pár próbánál azért nagyon kínos és rossz volt. Pannát szétsajnáltam folyamatosan. Előre vártuk, hogy meglegyen.

P: Yorgos sokkal rosszabbul bírta, mint én. Kivolt teljesen. Közös kínlódás volt, de nagyon örültünk, mikor túl lettünk rajta. Úgy voltunk vele, hogy innentől már bármi jöhet.

- Stohl Andráson és a „felnőtteken” kívül amatőr színészekkel dolgoztatok, igaz?

P: Igen. Ez azért vicces, mert szerintem elég fontos kiemelni, hogy pl. Yorgos szerepére Attila, ha 1500 fiút nem nézett meg, akkor egyet sem. Színműsöket, amatőröket, mindenkit. És végül ezt a jó embert választotta.

- Nekem az tetszett a legjobban, hogy nem éreztem erőltetettnek, kínosnak a színészi játékot, mint néhány más elmúlt évekbeli, fiatalokat megcélzó filmnél. Volt olyan alkotás, ahol én is szabályosan feszengtem az amatőr színészek alakítása miatt, de nálatok ez valahogy teljesen másként alakult.

P: Nálunk szerintem ez azért sikerült jól, mert amikor megkaptuk a szövegkönyvet, akkor Attilának az volt körülbelül a nulladik mondata hozzánk, hogy írjuk át olyanra, ahogy mi szoktunk beszélni. Így nekünk is egyszerűbb. És nagyon sok iPhone-nal felvett jelenet impró volt. Tudtuk, hogy honnan hova kell eljutni és azon belül rögtönöztünk. A srácok „felvették” a szerepüket, karakterbe kerültek és onnantól kezdve csinálták a dolgaikat. Kaptak egy operatőr-gyorstalpalót is a próbákon, hogy mit csináljanak az iPhone-nal.

Y: Már az elejétől kezdve az volt az irány, hogy legyen emberi és természetes. Meg az is segített, hogy a karakterünkkel kapcsolatban kaptunk 200 kérdést. Külön is találkoztunk Attilával, ahol ezeket kielemeztük. Volt, hogy beszélgettünk, volt, hogy csak ültünk és a fejemet nézte, a szememet figyelte, ilyesmi.

Nagyon alaposan kiépítettük a karakter összes pici vonását. Még azt is, hogy milyen a kedvenc színe, mi a csillagjegye... Lehet, hogy nem tűnnek fontosnak ezek, de miattuk sikerült teljesen elképzelni, belehelyezni magunkat a szerep személyiségébe.

Mert tudsz róla minden egyes apróságot, legalábbis úgy érzed. Semmi kérdés nincs a fejedben, hanem fix, összeegyeztethető dolgok vannak.

- A szövegkönyv mellett a cselekményen is változtathattatok?

P: Nem. Például a challenge-ek is meg voltak adva előre. Csipi (Sipöcz András), aki Ábrist játssza, tényleg youtuber és ő képben volt ezekkel. És a legtöbb utcai jelenet tényleg a valóságban megtörtént. Nem nagyon voltak beépített emberek, statiszták, szinte csak a kocsmai képkockáknál.

- És amikor a Szabadság hídon másztatok, akkor sem volt dublőr?

P: Nem, mi magunk felmásztunk a hídra. Ezt két napig vettük, ki voltunk biztosítva, csak utómunkában eltüntették a nyomait. Este hétkor felpakoltak minket a híd tetejére és éjjel háromkor jöttünk le. Attila közben lentről walkie-talkie-n instruált minket. Fogalmunk nem volt arról, hogy éppen mit veszünk, csak mondta, hogy most jobbra nézzünk, most balra nézzünk, majd egyszer csak intett, hogy megvan, megyünk tovább.

Y: Nagyon gyorsan eltelt ott az idő. Mindenki rá volt feszülve arra, hogy történjen meg az, aminek meg kellett történnie. Nem tudtunk bárhogy mozogni, közben az egyik operatőr is felmászott az instabil kamerával, nagyjából egy Tini Nidzsa Teknőcös felszereléssel...

P: Mintha az Alienből jönne. Később pedig daruval emelték fel őket.

Ültünk fent Yorgosszal és arra gondoltam, hogy tudom, hogy ez soha többé nem fog velem megtörténni.

Y: De annyira benne voltunk, hogy órákat töltöttünk fent. Közben végig szélvihar tombolt. Legalábbis ott annak tűnt.

P: A második napra nagyon nyirkos lett az idő és csúszott az egész. Van az a jelenet, amikor én jövök lefelé és zokogok. Na, az nem azért van, mert hú, de beleéltem magam, hanem rengetegszer le-fel kellett mászkálnom és a végén már utáltam az egészet, azt hittem, hogy meghalok. Valószínűleg amúgy ez egy rendezői koncepció volt, hogy vigyük el Pannát a végletekig.

Y: Ez a rész kicsit élesebben ment, mindenkinek sokkal jobban oda kellett figyelnie, mert időhöz is voltunk kötve, meg az a két nap sokkal nagyobb előkészületeket kívánt.

P: És nagyon nehéz megkapni az engedélyeket arra, hogy fel tudjunk mászni egy budapesti hídra. Két hónap körülbelül az egyeztetés.

Már majdnem megvolt, két aláírás hiányzott, amikor Will Smith felmászott a Lánchídra. És emiatt visszamondták az összes szerződést és kijelentették, hogy mi nem mászhatunk.

De aztán a producer két nap alatt elintézte, hogy mégiscsak mehessünk, de azért növekedett a feszültség. Will Smith miatt. Annyira abszurd...

Y: igen, meg hirtelen kicsit filmesebb lett minden. Nyilván a helyszín miatt is meg jött egy csomó kaszkadőr, két operatőr...

P: Pestről megvilágították Budát, amiről visszajött ránk egy hatalmas reflektor fénye. De senki nem tudott róla, mert hajnalban történt. A hídnak csak a fele volt lezárva. Akkor volt a Sziget, mindenki ott bulizott.

- És melyik volt a legnehezebb jelenet? Akár ez vagy az erőszak-jelenet?

Y: Ezek igen, de ami furcsa volt, hogy a vártnál jobban befeszültem az összes utcai hülyéskedésnél, amiket külön kellett felvenni telefonnal. Ezeknél sokszor nem voltak beavatott statiszták és ezért nehéz volt, hogy belelazuljak konkrétan abba, amit csinálunk. Nyilván sikerült egy idő után, de ott voltak nehezebb dolgok, főleg az elején.

- Volt, hogy valaki mondjuk beszólt?

P: Az egyik próbán volt egy kellemetlenkedő részeg csávó a gyrososnál. Annál a jelenetnél, amikor Bouquet Gergő, aki Patrikot játssza, rácsap a lányok fenekére. Ezt nagyon sokszor elpróbálták, és a csávó, aki bent ült, felkapta a vizet, pedig látta, hogy forgatnak, de kirontott és elkezdte rángatni Gergő ingét. Meg akarta verni, az operatőr rohant oda közbeszólni.

Y: Nagyon furcsa volt. Utána bocsánatot kért, de nem tudtuk eldönteni, hogy a lelkiismerete miatt, vagy mert tényleg nagyon szerepelni akart. Nyilván, ha négy gyerek mobillal kamerázva ugrál és hülyéskedik a villamoson, akkor senkinek nem esik le, hogy az egy forgatás. De csak nekem volt egy ilyen hülyeségem, hogy ezt nem tudtam elengedni.

P: Az én legnehezebb pillanatom az volt, amikor Gergő újra rátalál Lillára. Ekkor a nézők nem látták Lillát körülbelül egy órája. Talán lassan kezdenek megbocsájtani Gergőnek. Azt mondta nekem Attila, hogy „figyelj, ott állsz, nagyon össze vagy törve, hiszen ezek meg azok történtek, viszont most annak kell történnie, hogy meglát téged a néző, és anélkül, hogy megszólalj, a gondolatát is elfelejtse annak, hogy Gergőnek megbocsásson”. És akkor ott álltam, hogy köszönöm szépen, előszedem valahonnan a hátizsákomból. Aztán nem tudom, hogy sikerült-e. Meglátjuk.

Y: Szerintem igen.

- Neked is nehéz volt?

Y: Igen, ez a jelenet szerintem is ki volt élezve a film üzenete miatt és, hogy jól, intelligensen legyen bemutatva. És remélem, hogy nem sajnált meg senki. Ott is egy erősebb lelkiállapot kellett. Ennél és a hidas jelenetnél lelkiállapotokat kellett mutatni.

P: És itt aztán összejött minden. Elkezdett esni, elkezdtek szexelni az egyik házban, nagyon ellenünk dolgozott a világ. Pörgetni kellett rendesen. Ráadásul nyáron forgattunk, amikor nagyon rövidek az éjszakák. Többször volt, hogy eltakartak minket a napfény elől, hogy még azt lehessen hinni, hogy éjjel van a filmben.

- A negatív kritikák java ugyanazt firtatja. Mintha ki akarnák erőszakolni, hogy a filmben miért nem mutatják a „helyes” nézőpontot jobban, közben a néző nem hülye. Van egy csomó kis szilánk, amiből rájön.

P: Alapból az, hogy a film nem az áldozat szemszögét, hanem az elkövetőét mutatja be, sokak számára szokatlan. És nem egy tipikusan olyan személyt tettek oda, akin „látszana”, hogy egy „bűncselekményt elkövető fiú”, hanem egy göndör fürtös srácot. Innentől kezdve a néző elkezdi magában azt érezni, hogy „jaj, nekem itt most meg kell bocsátanom”, mivel nincs a szájába adva az, hogy ő egy rossz ember. És nincs a végén az ezt megerősítő katarzis és happy end.

Nincs az, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó meg megüdvözül. Azért, mert ez a film a valóságot mutatja be. És nem azt, hogy milyen lenne ez egy ideális világban.

A valóságban az apuka nem mindig keresi fel a rendőrséget, mert nem akar külön ügyet a lányának. Nem borul rögtön a nyakába, mert nem akarja megijeszteni. Nem azért, mert nincsenek érzései, hanem azért, mert a valóságban sem így történne.

Y: Igen, nincs az arcodba tolva, hanem a gondolkodásmódod szerint szűröd le a dolgot. Egy ezt sérelmező kritika miatt támadtak be többen is úgy, hogy nem is látták a filmet, de ez bőven elég az embereknek ahhoz, hogy támadjanak.

P: Látták a plakátot, az előzetest, elolvastak egy negatívabb kritikát. De az egész nem véletlenül történik úgy, ahogy.

Y: Pont ez a része az, ami a legjobban megosztó. De ez így lett kitalálva, hogy senkinek nincs megmondva, hogy mit gondoljon a szereplőkről. A nézőre van bízva, hogy hogy reagál, milyen érzéseket hoz fel benne.

- Szerintem az is mutatja a sikerességét, hogy például van, aki nem akart bemenni megnézni, mert félt, hogy fel lesz zaklatva és a „durva jelenetnél” ki akart rohanni a teremből. Akkor igazából ez azt jelenti, hogy életszerű, nem hollywoodi klisé.

P: Az egy tök jó dolog, azt jelenti, hogy hatott rá. Meg amúgy nagyon sokan gondolták azt a hidas jelenetnél, hogy valamelyikünk le fog esni. Ez kicsit olyan, mint mikor bekerül egy pisztoly a színpadra, akkor annak el kell sülnie. Ha valaki felmászik egy hídra, akkor onnan valakinek le kell esnie. Vagy meg kell ölnie magát. Valaki írta is nekem, hogy biztos volt benne, hogy a lány öngyilkos lesz. Én meg mondtam, hogy ha ez történt volna, az egy nagyon rossz üzenet lenne.

Y: Szerintem túl sok magyarázatot várnak el az emberek.

- És milyen volt amatőrként professzionális színészekkel forgatni? Mondjuk konkrétan Stohl Andrással?

Y: Vicces és érdekes volt. Az elején be voltam tojva kicsit tőle is meg az egésztől, ezért jó volt, hogy a végén forgattunk vele többet, mert addigra én is azt éreztem, hogy jobban bele vagyok rázódva és nem feszélyez már, hogy rendes színészek és kamerák előtt bármit előadjak. Amúgy nagyon jó fej és segítőkész volt, örömmel állt hozzá az egészhez. Filmbeli apukámként hamar el tudtam fogadni, hamar megtörtént a rezonálás.

A legelső jelenetünk az volt, amikor felpofozott. Ez egy elég vicces és erős kezdés, de szerintem ott minden feloldódott.

Beszéltünk kicsit, utána elkezdtünk forgatni, aztán levágott a fél órában öt pofont, és utána „működött”. Így kell elindítani egy jó apa-fiú kapcsolatot. Utána a suliban forgattunk, aztán az otthoni lét volt a nehezebb. De az is jól ment szerintem. Kialakult egy nagyon furcsa, kamerák előtti családi hangulat, ami szerintem tök jó.

- Én először meglepődtem, hogy ő elvállalta ezt a szerepet.

P: Nagyon tetszett neki a forgatókönyv. A gázsijának körülbelül a tizenhatodáért vállalta el, mert elolvasta a történetet és annyira tetszett neki, hogy másnap hívta Attilát, hogy „csináljuk”!

Y: Na, ez a nemes dolog, nem mi!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk