Ez a barátság igazi szakítópróbája – Colin Farrell élete alakítását nyújtja A sziget szellemeiben
Mit is értek látványos alatt, amikor egy kis szigeten játszódó drámáról van szó? A film gyönyörű képi világgal rendelkezik, a kis fiktív ír sziget, Inisherin olyan, mintha egy külön karakter lenne a történetben. Nagyvásznon hihetetlenül látványos az érintetlen zöld mezőkkel és kegyetlen sziklákkal övezett táj. Mivel a film az 1920-as években játszódik, a viszonylag puritán körülmények között élő emberek nem igazán építették be ezt a festői tájat.
Nem véletlenül halmozták el írói elismerésekkel McDonagh-t, egyik pillanatban pergős, majd néha elképesztően költői, olykor meg kegyetlen. Van, hogy egyszerre nevetünk és közben kedvünk támadna sírni szereplőink sorsa miatt.
Colin Farrell élete alakítását nyújtja az egyszerű és kedves Pádraic Súilleabháin szerepében. Színésztársa, a szintén zseniális Brendan Gleeson a visszahúzódó Colm Doherty szerepében brillírozik. Colm a történet elején kitalálja, hogy többet nem akar Pádraic-kal barátkozni. Erre semmi okot nem ad, csak annyit, hogy Pádraic unalmas és nem akarja az idejét vesztegetni rá. Innentől
Ebből az egyszerű, de nagyszerű felütésből McDonagh egy feszült, fekete humorral átitatott kamaradrámát álmodott meg nekünk. Az egész sziget olyan, mintha egy időhurok lenne, mindenki végzi a munkáját, főleg kétkezi munkát, majd amint végeztek, elmennek inni a sziget egyetlen kocsmájába.
felesleges időtöltésnek gondolja, hogy élete hátralevő részét Pádraic üres zagyvaságaira pazarolja és inkább a zenéjének áldozza maradék idejét.
Méltó partnere Pádraic-nak Brendan Gleeson, nagyon jók a két színész közötti interakciók, a párbeszédek zseniálisak, az események pedig néha viccesek, néha kedvesek, de olykor sokkolók.
Van sok apró karakterpillanat, ami előreviszi a történetet, néha pedig végignézzük, ahogy egy karakter értelmetlenül megcsonkítja önmagát.
McDonagh forgatókönyvein érezni, hogy színházi író és rendező - és ez hihetetlenül jól áll A sziget szellemeinek. Annyira személyessé képes varázsolni egy kamaradrámát, mint talán senki, pedig nem is szigorúan vett „egyhelyszínes” darab, hiszen sok helyszín van, de az mindig maga a sziget. Zárt, álomvilágszerű közösség, ahol mindenki tud mindent, ha a pubban verekedés volt, arról a pap már másnap kérdez. Az 1920-as évek látványvilága a puritánságban köszön vissza.
Nem túl nagy luxusban, faházakban töltik mindennapjaikat, napközben pedig állatot terelgetnek. A két főszereplőn kívül ki kell emelni Pádraic testvérét játszó Kerry Condont, sokan idehaza a Róma sorozatból ismerhetik, egy-egy jelenetben Siobhán szerepében ellopja a showt. Barry Keoghan alakítja a helyi bohókás bolondot, akivel csak főszereplőnk van jóban.
A film zenéje pont olyan, mint a forgatókönyve. Visszafogott, hallkan indul, majd a melankolikus dallamok összeállnak pusztító viharrá. Ahogy Pádraic átmegy barátja elvesztésének folyamatán, úgy fejlődik A sziget zenéje. A gyönyörű dallamok, a szebbnél-szebb képek, mintha egy mitológiai helyszínné varázsolnák Inisherin szigetet.
Régi motoros a szakmában és minden filmjében volt valami figyelemre méltó. Itt is, ahogy a sziget a történet részévé válik, a kitakarások elképesztőek, sok mindent lát a néző, amit szereplőink nem. Le a kalappal az egész produkció előtt. McDonagh úgy újította meg kedvenc zsánerét, hogy minden kézjegyét megtartotta és csak emelt a dráma színvonalán.
Egy dolog van, ami sokaknak hiányozhat, az a szokásos McDonagh-humor hiánya. Ugyan a film első felében találkozhattunk azzal a maró fekete humorral, amiről híres író-rendezőnk, de a film második felére annyira komoly lesz a hangvétel, hogy az a kevés komikum, amit odaszánt, még nagyobbat üt. Nem mondom, hogy az év filmje, mert Amerikában már 2022-ben bemutatták, de
Colin Farrell és Brendan Gleeson páratlan párosa már megérdemelne egy-egy díjat, de a vágás, rendezés, forgatókönyv, mind-mind megér egy Oscar-szobrot.
