Az És egyszer csak… ott folytatja Carrie-ék történetét, ahol a Szex és New York annak idején abbahagyta. Na nem úgy, hogy semmissé teszik az azóta eltelt időt, de a beszédmód és a hangulat ugyanaz. Ez egyfelől szerencsés, mert könnyen visszahelyezkedhetünk a jól ismert atmoszférába, másfelől viszont zavarbaejtő. A politikai korrektséget fullba nyomó ötvenes Carrie, Miranda és Charlotte csetlés-botlásait nézve ugyanis olyan érzésünk van, mintha ezek a kozmopolita csajok az eltelt éveket nem New York közepén töltötték volna, hanem mondjuk egy magyar zsákfaluban, hogy most, 2021-ben nagy szemekkel csodálkozzanak rá azokra a társadalmi változásokra, amik már az ő fénykorukban elkezdődtek, csak akkor még nem akartak tudomást venni róluk.

„Carrie Bradshaw tudja, milyen a jó szex… vagy nem fél megkérdezni.” Az ikonikussá vált mondat 2002. december 14-én hangzott el először. Ekkor kezdte el vetíteni az Egyesült Államokban már négy és fél éve hatalmas sikerrel futó sorozatot a magyar HBO, és ezzel nálunk is felrobbant a Szex és New York bomba. Velem együtt lányok és nők tömegei rohantak haza minden héten, nehogy lemaradjanak a következő epizódról, a sorozatban felmerülő kérdések pedig a csajos beszélgetések állandó témái lettek, sőt, jobb helyeken egyetemi tananyag is.

Hamarosan a magyar nők nagy része, köztük én is úgy akart érezni, gondolkodni, szexelni, dolgozni és persze öltözködni, mint a négy New York-i szingli. Felpezsdült a női magazinok párkapcsolati és szexrovata, opcióvá vált párválasztási bakikat elkövetni és elfogadott lehetőséggé az utolsó utáni szívtörésig hajszolni a nagy Ő-t, megkockáztatva ezzel, hogy „kifutunk az időből” és nem teljesítjük be a „női princípiumot”.

Hogy mindennek több jó vagy rossz hozadéka lett az utóhatásait tekintve, azzal világszinten könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik (és megkockáztatom, hogy Novák Katalin inkább az utóbbira voksol), de tény, hogy a Szex és New York akkor és ott olyan társadalmi jelenségekre és újszerű igényekre tapintott rá, amiket ideje volt végre megmutatni és kibeszélni. Forradalmisága pedig akkor sem vitatható el tőle, ha a lezáráshoz közeledve belesimult a királyfikeresős, happyendes mesék sorába, vagyis minden szókimondása, polgárpukkasztása és vagánysága ellenére végül a boldog házasság és a klasszikus családi élet felé terelte főszereplőit.

Durva utánaszámolni, de a sorozat záróepizódja óta majdnem tizennyolc év telt el, a sorozatot követő mozifilm óta pedig már tizenhárom. (A második filmet, mint gigantikus baklövést próbálom magamban meg nem történtté tenni, ezért nem veszem számításba.) Ennyit kellett várnunk arra, hogy megtudjuk, hogyan élnek az egykori menő szinglik ötvenes feleségként New Yorkban, egy világjárvány két hulláma közt ma, 2021-ben.

Kezdjük a jóval. Már önmagában tök menő, hogy egy sorozat felvállalja a mai ötveneseket érintő kérdéseket, mert róluk, pro-aging mozgalom ide vagy oda, még mindig nem nagyon szólnak filmek. És az is nagyon jó, ahogy az első jelenetben Carrie, Miranda és Charlotte beül egy étterembe és úgy csapnak bele egy téma kellős közepébe, mintha tegnap láttuk volna őket utoljára. Ahogy elhangzik tőlük az első önironikus replika, egyből átjár minket az a jóleső, otthonos érzés, ami miatt szerettük a Szex és New Yorkot, már be is rántott minket a sorozat, ott vagyunk a csajokkal és tudni akarunk róluk mindent.

A szereplők pedig, akiket egytől egyig öröm látni, szépen haladnak is a korral. A Mr. Biggel boldog házasságban élő Carrie már nem újságot ír, hanem podcastet csinál és egy gender-témákat feszegető, szókimondó rádióműsorban szerepel – vagyis egyelőre inkább leszerepel. Miranda felhagyott a társasági ügyvédeskedéssel, mert rájött, hogy emberi jogi aktivista szeretne lenni, és újra egyetemre jár, Charlotte pedig a kamaszlányai életét igyekszik elnavigálni, közben pedig fekete nőkkel barátkozik a PC-jegyében.

De hiába van meg a régi hangulat és jönnek be a mai témák, már rögtön az első jelenetben az arcunkba van tolva három olyan dolog, ami rossz szájízt ad az egésznek, és nagyon remélem, hogy a folytatásban ezek majd szépen belesimulnak a cselekménybe. Ezek közül az egyik, ahogy Carrie (vagy inkább Sarah Jessica Parker?) megindokolja Samantha távolmaradását. Nyilván reagálni kellett valahogyan Kim Cattrall kiesésére, de ezt elegánsabban is lehetett volna. Ezek után ne csodálkozzanak a készítők, ha végig azt várjuk majd, hogy az egyik ajtón egyszer csak belép Samantha (vagy inkább Cattrall?) és elmondja az ő verzióját. A másik, hogy bár a sorozat hangsúlyosan az öregedés méltóságát hivatott hirdetni, mégis indokolatlanul hosszan lamentálnak azon már az első jelenetben, hogy festessük-e az ősz hajat vagy sem. És akkor még a továbbiakban előkerülő hallókészülékről, derékfájásról, altatókról és egyebekről nem is beszéltünk.

És a végére hagytam a leginkább zavaró dolgot, amivel hőseink egyelőre nem tudnak mit kezdeni, és csak reméljük, hogy az alkotók igen, ez pedig a túltolt politikai korrektség. A főszereplők úgy csodálkoznak rá a különféle nemek megnevezéseire és a New York-i társadalom sokszínűségére, mintha az elmúlt tizenpár évet nem ebben a nagyvárosban, hanem egy időgépben hibernálva töltötték volna. És akkor azt még nem is említettük, hogy Carrie-ék, az egykori szókimondó csajok mennyire szégyenlősek lettek a szexet tekintve. Innen nézve már értjük, hogy a sorozat címe miért nem Szex és New York lett, de mindezek ellenére vagy éppen ezek miatt alig várom a következő csütörtököt.

Az És egyszer csak… a HBO Go-n látható, a sorozat dupla epizóddal nyitott, a további részek pedig hetente, csütörtökönként érkeznek majd a streamingfelületre.