És a Kövek gurulni kezdtek – 60 éve mutatkozott be a londoni Marquee klubban a Rolling Stones
Valamikor a 60-as években két felfogás élt a rockzenével kapcsolatban: csupán múló divat, ugyanúgy el fog tűnni, mint a többi, és legfeljebb 30 éves korig lehet csinálni, utána a zenészek tisztes polgári foglalkozást választanak és visszailleszkednek a társadalomba. Ma már tudjuk, hogy egyik jóslat sem jött be: a rockzene ma is él, sőt, az „ősöket” sem csak a kortársak, hanem már az unokáik is hallgatják; másrészt pedig azok, akik bírták erővel, mondanivalóval és nem utolsósorban színpadi jelenléttel, nemhogy „nem komolyodtak meg” 30 éves korukra, hanem sokan ezután értek igazán a csúcsra, sőt vannak nem kevesen a „nagy generációból”, akik még a 21. században is el tudták kápráztatni a közönséget. Keresve sem találhatnánk jobb példát a Rolling Stones-nál, amely – kimondani is hihetetlen – 60 éve, 1962. július 12-én mutatkozott be ezen a néven a londoni Marquee klubban és az „alapító atyák”, a banda pillérei, Mick Jagger és Keith Richards ma is ott vannak a születésnapi Sixty világturnén.
Azokban az években, amikor a rockzene még közel sem volt nagy biznisz, a legnagyobb szerepe a tehetségek felfedezésében Nagy-Britanniában is a különböző kluboknak volt. Ezekbe szerencsés esetben betévedhetett egy lemezkiadó embere vagy valamilyen rádiós szerkesztő, aki felfigyelt az új hangokra. Hamar kialakult ezeknek a helyeknek egyfajta hierarchiája, és azok, akik bejutottak a legmenőbbekbe, reménykedhettek komolyabb karrierben. Ilyen volt a London belvárosában lévő Oxford streeten lévő, eredetileg jazz-kávézónak induló, 1958-ban nyílt Marquee, amelyet egy mozi alagsorában rendeztek be és amely az akkoriban még kevésbé népszerű rhythm-and-blues előadóinak is színpadot biztosított.
1962 nyarán a csütörtök estéket Alexis Korner Blues Incorporated együttese kapta meg. A görög származású énekes-gitárost méltán tekintik a brit blues atyjának, hiszen zenekaraiban szinte mindenki megfordult, aki a következő évtizedben ebben a műfajban letett valamit az asztalra. Egyben ő volt az, aki egy manchesteri kirakatrendező amatőr zenészt, bizonyos John Mayallt a profi pályára irányította, megosztva vele „mentori” szerepét. A Blues Incorporated-ben akkoriban egy Charlie Watts nevű fiatalember dobolt.
Minden Stones-rajongó álmából felkeltve is tudja, hogy Mick Jagger és Keith Richards már kisgyerekkorukban ismerték egymást, de barátságuk akkor kezdődött, amikor a dartfordi vasútállomáson 1961. október 17-én találkoztak és Mick eldicsekedett amerikai fekete rhythm&blues lemezeivel. Chuck Berry és Muddy Waters lettek a fő ihletői az első formációjuknak, a Little Boy Blue and The Blue Boys-nak, amelyben a basszusgitáros Dick Taylor, a későbbi ugyancsak jó nevű Pretty Things alapítója lett. Közben egy kortársuk ugyancsak hasonló gyökerű banda összehozásán munkálkodott, és a Jazz News című lapban feladott hirdetéssel toborzott zenészeket Elmo Lewis néven, mivel neki az üvegnyakkal megszólaltatott slide-gitár mestere, Elmore James volt a példaképe. Igazából Brian Jones-nak hívták. Nála jelentkezett a remek zongorista, Ian Stewart, aki ugyan később, állítólag „előnytelen” külseje miatt nem állhatott reflektorfényben, de két évtizeden át nélkülözhetetlen háttérembere maradt a Rolling Stones-nak.
A két bandát összehozta a közös érdeklődés és egy idő után összeolvadtak. Érdekes párhuzam, hogy magyar kortársuk, az Omega, amely szintén az idén ünnepelte volna 60. születésnapját, ugyancsak hasonló „fúzióból” jött létre. Hamarosan fel is léptek londoni külvárosi klubokban. A jó fülű, jó szemű Korner kiszúrta Jaggert, aki nemcsak remekül énekelt, hanem a korabeli szemtanúk szerint már akkor erős „színpadi jelenléte” volt és 1962 tavaszán többször is meghívta az ifjoncot vendégszólistának a Blues Incorporated-hez. Egyszer Keith is pengetett az „öreg” mellett.
Így támadt Brian Jones ötlete, hogy Muddy Waters egyik híres dalának címe, más források szerint egy másik dal egyik sora nyomán legyen a banda neve The Rolling Stones. Újabb Omega-párhuzam: Kóborék 1962. szeptember 23-i, a Műszaki Egyetem Hess András téri kollégiumában adott koncertjük előtt a bejárati plakátról tudták meg, hogy ez a nevük, a névadójuk a gondnok volt, aki egyetemükről nevezte el őket.
És itt jegyezzük meg, hogy bár a világon mindenütt gyakran emlegetik a Stones-t „Guruló Kövekként”, maga a kifejezés „számkivetettet”, „ágról szakadtat” jelent afro-amerikai szlengben.
Aznap este Rolling Stones néven Mick Jagger, Keith Richards, Dick Taylor, Brian Jones, Ian Stewart és Tony Chapman dobos lépett a Marquee színpadára. Koncertjükről valószínűleg nem maradt hangfelvétel – amit ilyen címen akarnak eladni a YouTube-on, mind hamisítvány –, csupán egy kézzel írt lista árulkodik a műsorról.
Korabeli beszámolók szerint illedelmesen öltözött közönség, mintegy 80 fiú és 30 lány hallgatta őket, Jagger csíkos pulóvert és kordbársony nadrágot, Richards fekete öltönyt viselt, Stewart pedig, miközben egyik kezével zongorázott, a másikban egy húsos pitét tartott és falatozott. A zenészek úgy emlékeztek, hogy ők is és a közönség is nehezen melegedtek be, de az utolsó 15 percre felforrósodott a hangulat. Stewart memoárjában leírta, hogy az igazi frontember Keith volt, aki nemcsak a közönséget hergelte, hanem dobosukat is, akinek tempójával nem volt megelégedve. A buli után a banda feltűnés nélkül elvonult egy közeli pubba meginni valamit, a fellépésért összesen 30 fontot kaptak.
Háromszor volt abban a szerencsében részem, hogy élőben láthattam a Rolling Stones-t. Először 1990-ben Bécsben, és máig kiráz a hideg, amikor eszembe jut, ahogy a Ruby Tuesday utolsó refrénjét 80 ezer ember énekelte a Práter stadionban. Másodszor Budapesten, 1995-ben ismétlődött meg ez a csoda, amelyből leginkább a Sympathy For Devil pokoljárása és örök kedvencem, a Gimme Shelter szemérmetlen Jagger-Lisa Fisher duója maradt meg. Harmadszor 2007-ben ismét az immár Puskás Ferencről elnevezett Népstadionban állították meg az időt a Satisfactionnel (Getnó), a Honky Tonk Woman-nel és a Paint It Black-kel. Aztán a minap beleakadtam egy koncertfelvételbe, ahol Mick egy újabb több nemzedéknyi himnuszt énekelt: You Can’t Always Get What You Want. És azon kaptam magam, hogy a refrént vele éneklem. A helyszín a londoni Hyde Park, időpont 2022. július 2. Hatvan évvel ama Marquee-beli buli után. Hogy újra csak az Omegát idézzük: Életfogytig rock and roll...
