Első vonalból a földi pokolban - Kislányomnak, Samának / Az underground kórház
A Kislányomnak, Samának annyiban tér el, hogy itt a háborús kórház (illetve az állandó bombázások miatti költözés okán: kórházak) borzalmait egy love storyból kiinduló családi történet kíséri. A fiatal dokumentarista Waad megismerkedik az akkor még nős orvos-ápolóval, Hamzával, majd idővel egymásba szeretnek, összeházasodnak, és gyerekük születik – a címszereplő Sama. Ez utóbbi mondat sokkal szebben hangzana, ha közben nem kísérnék olyan gondolatok, mint hogy
a szereplők azért tartják szépnek esküvőjüket, mert majdnem hangosabb a zene, mint a bombázások, vagy hogy Waad a legnagyobb természetességgel gügyörészi Samának, hogy „Jó sok légicsapásunk van ma, igaz?”.
Külön rémisztő látni a sok gyereket az ostromlott településeken: játszanak, kiégett buszokat festenek ki, néha meséket hallgatnak a légicsapásokról, és jellemző jelenet, hogy az egyik kisfiú nem akkor sírja el magát, amikor a sokadik bomba csapódik be a közelében, hanem amikor arról kell beszélnie, hogy elhagyná-e a hazáját.
A film során szinte már dühösek leszünk a film szereplőire, amiért makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy az egyre szűkebb mozgásterű Aleppóban maradnak, és újra meg újra segítenek azokon az embereken, akikkel az ostromlott városrészekben együtt ragadtak.
Waadnak és Hamzának végül muszáj lesz elhagynia a hazáját (nem tettem ki a spoilerriasztást, hisz ha nem így lett volna, nem láthatnánk a filmet sem), míg Fajjád filmje is véget kell érjen valahogy. Döbbenetes azonban belegondolni, hogy ezek az emberfeletti erővel dolgozó emberek a világ más részein csak rettegés alapját szolgáló migránsoknak, kártékony bevándorlóknak vannak beállítva, akik csak a javaink elvételén mesterkednek. Miközben bizonyos körökben az őket szó szerint gépiesen irtó oroszok tisztelendő hősök, a parancsot kiadó elnökük pedig mindig nagyon szívesen látott vendég.
Sokat segítene, ha ilyen filmek szélesebb körbe el tudnának jutni. Nincsenek illúzióim, erre Magyarországon kevés esélyt látok.
De apró örömhír, hogy az e hétvégén meghosszabbított Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretén belül február 16-án, vasárnap 16 és 18 órától megtekinthető a két alkotás a Cinema City Aréna moziban.
Mint korábban említettem, egymás után csak saját felelősségre.