KULT
A Rovatból

"Előtör belőlünk egy fura vadállat, vagy egy szorongásos részünk, és lenyomja az összes többit"

Komédia, de a legfeketébb fajtából. A Centrál Színház legújabb bemutatója a Tökéletlenek. Nagy-Kálózy Eszterrel, Pokorny Liával és Rudolf Péterrel beszélgettünk róla.


A Centrál Színház legújabb bemutatója David Lindsay-Abaire amerikai szerző Tökéletlenek című darabja, amelyet Szikszai Rémusz rendezett a Kisszínpadra. A darab félreértések sorozata, amelyek krimivé állnak össze. Szerepeikről, az előadás rejtett mélységeiről beszélgettünk az egyik utolsó próba után Nagy-Kálózy Eszterrel, Pokorny Liával és Rudolf Péterrel, akire a hölgyek rátestálták az az első szó jogát.

Rudolf Péter: Jó műfaji megjelölés a „fekete komédia” a darab logikáját tekintve. A Tökéletlenek cím is lefedi azt, hogy lelki és testi problémákkal küszködő emberek próbálnak egyről kettőre jutni és boldogok lenni. Ez egyszerre groteszk, mert látjuk a torzulásaikat, és „a legszebb öröm a káröröm”, és sajátos módon szórakoztatják a Homo Sapiens minden tagját, és közben iszonyúan fájdalmas, hiszen arról szól, amiről az egész nyomorult életünk, hogy megtaláljuk a helyünket. Az én figurám többszörösen hányatott sorsú – túl azon, hogy ennek oka van és „megdolgozott ezért”…Mivel krimiről van szó, csak annyit árulhatok el, hogy a néző együtt éli át Liával, ahogyan mozaikkockákból összerakja a múltját, mi pedig az ő életének vagyunk dominókockái.

Nagy-Kálózy Eszter: Körülveszik őt azok, akik blokkolják, akik nem akarják elmondani az igazságot, és én vagyok az egyetlen, az anyja, aki mindent tudok, és ismerem a történet összes szereplőjét. Ezt próbálom elmagyarázni, és alig értenek belőle valamit. Ez is része a darab fekete humorának.

Pokorny Lia: Az amnézia különleges reakciója az agynak. Egyszer csak leválasztja az emlékeket, mert azok olyan fájóvá válnak, hogy nem bírná el, ha állandóan ott lennének az ember előtt. Mi történik olyankor, amikor hirtelen kikapcsolnak, hogy ne akarj emlékezni?

Az egészben az a tébolyító, hogy Claire nem akar emlékezni, és közben megveszekedetten próbál mégis emlékezni. Azt vettem észre, hogy elképesztő fáradtság az én agyamnak is ebben benne lenni, olyan, mintha kétfelé húznák az agyamat: egyszerre akarom és nem akarom a valóságot. Melyik fog győzni?

A darab vége felé ugyan kimondom, hogy akarok emlékezni, de ki tudja, hogy a legeslegvégén tényleg megtörténik-e ez? Mi az a súly, amit az ember elbírhat, és mi az, amire azt mondja: akkor is tudni akarom, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, tudni akarom, mert ezektől az emlékektől és tapasztalatoktól vagyok az, aki vagyok. Csak aztán hol van az a pont, amikor megint jó lesz kiszállni, és öntudatlanul létezni? Számomra ez nagyon érdekes játék a darabban. Kicsit olyan, mintha Claire „lelki világtalan” lenne. Bárki bármit mond, azt kénytelen vagyok elhinni. Valaki odarak a kezembe egy bögrét, azt mondja rá, hogy „bögre” és én nem kérdőjelezhetem meg. Egyszer csak megszűnnek a tapasztalataim arról a világról, amiről ők beszélnek, csak furcsa benyomások és érzékelések maradnak. Egészen kiélezett idegrendszerrel kell folyamatosan létezni, amiben csak egy tekintet, egy hang, egy gesztus, vagy a mondatok mögötti gondolatok azok, amit igazán érzékelünk. Egy nagy fekete üresség, meg egy nagyon nagy bizalom valahol gyermekké tesz, másfelől viszont nagyon felnőttnek kell lenni, hogyha felelősséget akarunk vállalni azért, hogy megtudjuk: kik vagyunk.

-Rudolf Péter: Az én figurám hisz abban, hogy meg tud változni, miközben zsigerileg képtelen rá. Sokan vagyunk így. Nagyon érdekes az a helyzet, hogy amikor az ember rálát önmagára, mik azok a keretek, ameddig el tud szakadni saját génjeitől, kromoszómáitól, alkatától. Azt szoktuk mondani, hogy sorsunk előre meg van írva, és a biológia is gyanúsan azt mondja, hogy csak egészen vékony réteg az, amit tanulunk, „a hagymának a legszéle”, és valójában az a döntő, amit összeszedtünk az őseinktől.

-N.K.E: Én vagyok az egyetlen tiszta figura, aki aggódik, és kétségbeesetten keresi a megoldást: hogyan védje meg a lányát ebben a helyzetben? Közöttünk az első pillanattól kezdve működik a feltétel nélküli bizalom. Nyilván ott van az az érzelmi szál, amiről ő ebben az állapotában nem is tud, de az érzelmek valahol emlékeznek.

-„Megváltozásra” való képességünk valójában nem arról szól-e, hogy többféle én van bennünk, minden azon múlik, hogy melyik én kerekedik felül? Ami pedig az amnéziát illeti: ha úgy akarjuk, valamennyien szelektív amnéziások lehetünk.

P.L: Többféle személyiségünk van, de azért van egy domináns, ami felülírja a többit. Vagy inkább azt mondanám, hogy sokfélék szeretnénk lenni. Az életünk folyamán gyakran tetszik nekünk valaki, példának tekintjük, és szeretnénk kipróbálni, hogy milyen lenne, ha olyanok lennénk. Nagyon szépen ki tudunk alakítani egy olyan személyiségrészt, ami el tud kezdeni úgy működni. Azt is tudom, hogy magamból mi az, amit szeretek és elfogadok, és azt szépen meg is tudom formálni és előtérbe helyezni. De lehet valahol hátul egy nagyon erősen domináns énünk, akit kevésbé tartunk szerethetőnek, és azt jól elzárjuk egy sötét szobába. Csak amikor nem tudjuk ezeket a személyiségeket cserélgetni aszerint, hogy mi áll jól, vagy mi a menő, hanem olyan állapotba kerülünk, amikor nincs erre lehetőségünk, mert történik egy hirtelen változás, egy sokkos helyzet. Ekkor előtör belőlünk egy fura vadállat, vagy egy szorongásos részünk, akiről nem akarunk tudomást venni, akit nem tudunk feldolgozni és lenyomja az összes többit.

NK.E: Hát erre van a színpad… mázlisták vagyunk, mert azzal, amivel kacérkodunk, itt-ott még kipróbálhatjuk. De ahogy korosodik az ember, próbál egyet faragni magából. Na, ez vagyok én, most már megbékélek magammal…

R.P.: Erre mindig csak Balzacot tudom idézni, imádom ezt a mondatát. „Mindnyájan ismeretlenül halunk meg.” Az ember csak bizonyos helyzetekbe kerülve tudja meg, hogy valójában kicsoda. Mind hiszünk és remélünk önmagunkról valamit, tartást, erőt. Ezért nem szeretem, amikor bizonyos történelmi helyzetekben pökhendien, elítélően beszélünk valakiről, hogy „gyáva volt”. A mi generációnk, hál’istennek, bizonyos világégéseket megúszott. Persze mostanában adódnak egyre élesebb helyzetek, és felmerül a kérdés, hogy ki az, aki feláll, ki az, aki megállítja a másikat, és ki az, aki nem…

Az viszont óriási szerencse, hogy az ember tud felejteni. Nagyszerű találmány, akár az Úristen hozott össze bennünket, akár egy remek programozó. Hálásak lehetünk érte, mert ha az ember jelenidejűnek élné meg egész életét, nagyon pocsék érzés lenne.

Itt nyilván olyan sokk éri Liát, amitől ő lehúz egy rolót, de aztán próbál félrehúzni egy függönyt, hogy rálásson önmagára. Egyébként a Tökéletlenek iszonyúan szemtelen darab. Olyan, mintha Woody Allen, Strindberg és Goldoni összeültek volna, és kicsit piásan letették volna Rémusz kezébe. Nagyon élvezzük, és ez a nehézsége is, hogy hol a határ: a darab éles helyzetek sokaságát produkálja, de közben azon lavírozunk, hogy ez a szemtelen humor ne essen áldozatul. Ebben valószínűleg a nézők is tudnak majd segíteni.

-Az anya nem tud beszélni, de a szereplők közül senki sem tud igazán kommunikálni a másikkal, mert mindenki valamilyen szerepet játszik.

NK.E: Szerepet játszik, hazudik, elken…Rémusz azt mondta, hogy neki a darab az erőszakról, a családon belüli erőszakról is szól, de nekem arról is, hogy egyszerűen nem tudunk beszélni egymással. A darabban mindenkinek megvan a maga oka arra, hogy miért nem tud beszélni, vagy mit nem tud elmondani.

Így beszélnek el egymás mellett, más történetet találnak ki, úgy tesznek, mintha…Nem tudunk, vagy nem akarunk, vagy nem merünk egymással kommunikálni.

Miközben mindenki nagyon vágyik arra, hogy megértsék. De csak őt…

-Szellemes megoldás, hogy a színpadot Ti magatok rendezitek át egy-egy jelenet után, miközben csodás zenék szólnak a 60-as évektől napjainkig…Ez egyfajta távolságtartás?

NK.E: Egyrészt igen, meg a helyzet is szülte, hogy át kell rendezni a színpadot, és akkor miért ne használjuk ki ezt a lehetőséget arra, hogy valami pluszt is belecsempésszünk? És ez túl is nőtte magát. Már nemcsak arról szól, hogy behozzuk a díszleteket és kimegyünk, hanem ezekből minitörténetek lettek. És egy kicsit mindig könnyítenek azon a súlyon, amit a darab ránk és a nézők hátára is rápakol. Ezek alatt jó nagy levegőt lehet venni, és újra megmerítkezni valami őrületben…

R.P.: Lehet, hogy ez fel sem merült volna, ha van egy forgószínpad. Így lehet egy nehézséget egy jó gondolattal erénnyé kovácsolni. A tárgyak, amelyek Lia körül jönnek-mennek, szolgálják a darabot, ahogy ő ott áll a kirakós játék közepén. Én régen éreztem ilyen „főiskolás” hangulatban magamat, nagyon jó közösségformáló erő. Sokkal jobb így részt venni egy ügyben, mert a koncentráció fókusza továbbra is az előadáson marad, remek hangulatot élünk át ezekkel a zenékkel, vagy a bábozással, amit szintén mi csinálunk. Javasolni fogom nagy multicégeknek, hogy csapatépítési tréning helyett közös átdíszletezést csináljanak…Ilyen produkciókkal lehet igazi társulattá válni!

-Mostanában egyre gyakoribbak azok a darabok, amelyekben nincsen szünet. A tempó egyre fokozódik, a nézőnek már-már kapkodnia kell a fejét az egyes fordulatok után. Van-e esetleg valami támpont, amit a poénok lelövése nélkül tudni adtok a nézőknek?

R.P.: Megfoghatatlan, hogy mi történik nézőtér és a színpadon lévők között. Egy vígjáték esetében a párbeszédek közti szüneteket átírja egy-egy nevetés, ami akusztikailag beleszól a darabba. Ezeknek megvan a maguk ritmusa, de az baj, ha ezek a ritmusok túlpörögnek. De gondoljunk bele, hogy amikor manapság tv-t nézünk, alul megy a tőzseindex, jönnek az egyéb hírek…Lehet, hogy szegény nagyikám, ha feltámadna és beülne, bajban lenne, de a mai a nézőknek ez a ritmus már evidencia.

P.L: Rémusz is gondolkodott azon, hogy egybe játszottuk-e a darabot, vagy szünettel, de nagyon nehéz lett volna megtalálni azt a pontot, ahol megállunk. Ha húsz percre kiesnénk a játékból, lehet, hogy a néző nehezebben találna vissza…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A romantikus komédia, ami se nem vicces, se nem romantikus, de épp ettől lesz jobb és több – Kritika a Többesélyes szerelemről
Mondd, te kit választanál? A dúsgazdag, magas, jóképű és sármos üzletembert, vagy a csóró, magas, jóképű, sikertelen színész exedet? Itt a szerelem ötven árnyalata!


Celine Song nevét 2023 januárjában kezdte hajtogatni szinte mindenki az amerikai filmes körökben, amikor első filmjét, az Előző életeket bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Nem véletlenül, hiszen egy csodás alkotásról volt/van szó, amelyben két dél-koreai gyerekkori jó barát (talán több is annál), a Föld két legtávolabbi pontjára kerül, majd felnőttként újra felveszik a kapcsolatot, és maguk sem gondolják, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennük.

A film átfesztiválozta a világot, majd 2024 januárjában végül a magyar mozikba is befutott (igaz, 2023 szeptemberében már el lehetett csípni a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon), nem sokkal később pedig két Oscar-díjra is jelölték, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban.

S hogy mi volt az Előző életek titka? Minden bizonnyal a benne rejlő őszinteség, hitelesség és emberiesség. Egy apró és érzékeny, sokszor szavak nélkül is sokatmondó alkotásról van szó, amellyel a dél-koreai Celine Song számára megnyíltak Hollywood kapui. Ő pedig rendesen betrappolt rajtuk. A következő filmjéhez ugyanis már olyan álomgyári nagyágyúkat sikerült megnyerni, mint Anastasia Steele, A mandalóri és Amerika Kapitány, vagyis Dakota Johnson, Pedro Pascal és Chris Evans.

Ha pedig az Előző életek egyik fő erénye az őszinteség volt, akkor ezt Song a Többesélyes szerelemmel rendesen kimaxolta. Talán túl is tolta… De hogyan lehet túltolni az őszinteséget? Nos, a sztori szerint a sikertelen színésznőből sikeres házasságközvetítővé vált Lucy Mason (Dakota Johnson) „örök szingliként” azt állítja, hogy vagy egyedül fog meghalni, vagy egy gazdag férfihoz megy feleségül. A szakmai sikerei ellenére Lucyt azonban egyre inkább frusztrálják ügyfelei irreális elvárásai. Részt vesz egy korábbi kliense esküvőjén, ahol megismerkedik a tehetős befektetővel, Harryvel (Pedro Pascal), aki élénk érdeklődést mutat iránta, de Lucy elutasítja, s azt javasolja, inkább legyen a cége ügyfele, hiszen ő lenne a legkapósabb férfi.

Lucy az esküvőn ráadásul váratlanul találkozik az exével, Johnnal (Chris Evans) is, aki éppen felszolgál a násznépnek, és továbbra is várja, hogy befusson színészként. Felelevenítik a közös múltjukat, amely az anyagi nehézségeik miatt ért véget.

Hősnőnk tehát nehéz helyzetbe kerül: választania kell a jóképű, sármos és mocskosul gazdag Harry, vagy a szintén jóképű, de csóró John között.

A Többesélyes szerelem magyar címe nyilvánvalóan a sztori romkomos oldalára utal, s ezzel próbálja becsábítani a nézőket a mozikba. Az eredeti cím, a Materialists (Materialisták) azonban már jóval őszintébb, hiszen Celine Song filmje egyrészt nem vígjáték, másrészt, ha lehet ilyen jelzővel illetni, akkor inkább antiromantikus film. A főhősnő ugyanis meg van győződve róla, hogy a házasság egy kölcsönösen gyümölcsöző üzlet két fél között, és a boldogságot az anyagi biztonság hozza el (persze az sem baj, ha a férfi jól néz ki, magas, és korban is stimmel).

Mert passzolhat egymáshoz bármennyire két ember, ha nincs elég pénz a közös életükre, az csak vitákat, veszekedéseket generál, szóval a szerelem nem elég a teljes boldogsághoz.

Song filmje tehát minden, csak nem a klasszikus hollywoodi értelemben vett romantikus film. Inkább megöli a romantikát.

Aztán persze a két férfi közt tipródó Lucy is kezdi felfogni, hogy nem lehet mindent matekkal megoldani, de addira a Többesélyes szerelem már elvesztette a szimpla romkomra izguló közönsége érdeklődését. Épp ezért is számít bátor vállalkozásnak: nem azt kapjuk, amit várunk tőle, és nem biztos, hogy örülünk annak, amit kapunk, de az biztos, hogy el fogunk gondolkodni rajta.

A film első fele épp ezért erősebb is, mivel abban kapjuk az arcunkba ezt a hollywoodi csöpögős romantikát kíméletlenül ledózeroló őszinteséget, a második felére már inkább kezd a cselekmény olyan irányt venni, mint ami ellen korábban oly ékesen felszólalt.

Azért így is távol áll a giccstől, csupán Song megijedt kissé a saját felvetésétől és a nézők teljes elidegenítésétől. Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen a Többesélyes szerelem így is emlékezetesebb, mint a műfajbeli átlagos limonádék, és savanyúbb azoknál, mivel jóval több citromot facsartak bele.

E film kapcsán azonban már nem lehet elmondani, hogy szavak nélkül is sokatmondó lenne, annyi benne a szövegelés, és bizony épp ennyivel marad el az Előző életektől. Song első rendezésében a karakterek minden gondolatával és érzelmi vívódásával tisztában voltunk az apró rezdüléseikből, az egymásra nézéseikből, a ki nem mondott szavaikból. A Többesélyes szerelem azonban mindent kimond, sokszor. A kevesebb több lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk