"Előtör belőlünk egy fura vadállat, vagy egy szorongásos részünk, és lenyomja az összes többit"
A Centrál Színház legújabb bemutatója David Lindsay-Abaire amerikai szerző Tökéletlenek című darabja, amelyet Szikszai Rémusz rendezett a Kisszínpadra. A darab félreértések sorozata, amelyek krimivé állnak össze. Szerepeikről, az előadás rejtett mélységeiről beszélgettünk az egyik utolsó próba után Nagy-Kálózy Eszterrel, Pokorny Liával és Rudolf Péterrel, akire a hölgyek rátestálták az az első szó jogát.
Rudolf Péter: Jó műfaji megjelölés a „fekete komédia” a darab logikáját tekintve. A Tökéletlenek cím is lefedi azt, hogy lelki és testi problémákkal küszködő emberek próbálnak egyről kettőre jutni és boldogok lenni. Ez egyszerre groteszk, mert látjuk a torzulásaikat, és „a legszebb öröm a káröröm”, és sajátos módon szórakoztatják a Homo Sapiens minden tagját, és közben iszonyúan fájdalmas, hiszen arról szól, amiről az egész nyomorult életünk, hogy megtaláljuk a helyünket. Az én figurám többszörösen hányatott sorsú – túl azon, hogy ennek oka van és „megdolgozott ezért”…Mivel krimiről van szó, csak annyit árulhatok el, hogy a néző együtt éli át Liával, ahogyan mozaikkockákból összerakja a múltját, mi pedig az ő életének vagyunk dominókockái.
Nagy-Kálózy Eszter: Körülveszik őt azok, akik blokkolják, akik nem akarják elmondani az igazságot, és én vagyok az egyetlen, az anyja, aki mindent tudok, és ismerem a történet összes szereplőjét. Ezt próbálom elmagyarázni, és alig értenek belőle valamit. Ez is része a darab fekete humorának.
Pokorny Lia: Az amnézia különleges reakciója az agynak. Egyszer csak leválasztja az emlékeket, mert azok olyan fájóvá válnak, hogy nem bírná el, ha állandóan ott lennének az ember előtt. Mi történik olyankor, amikor hirtelen kikapcsolnak, hogy ne akarj emlékezni?
Az egészben az a tébolyító, hogy Claire nem akar emlékezni, és közben megveszekedetten próbál mégis emlékezni. Azt vettem észre, hogy elképesztő fáradtság az én agyamnak is ebben benne lenni, olyan, mintha kétfelé húznák az agyamat: egyszerre akarom és nem akarom a valóságot. Melyik fog győzni?
A darab vége felé ugyan kimondom, hogy akarok emlékezni, de ki tudja, hogy a legeslegvégén tényleg megtörténik-e ez? Mi az a súly, amit az ember elbírhat, és mi az, amire azt mondja: akkor is tudni akarom, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem, tudni akarom, mert ezektől az emlékektől és tapasztalatoktól vagyok az, aki vagyok. Csak aztán hol van az a pont, amikor megint jó lesz kiszállni, és öntudatlanul létezni? Számomra ez nagyon érdekes játék a darabban. Kicsit olyan, mintha Claire „lelki világtalan” lenne. Bárki bármit mond, azt kénytelen vagyok elhinni. Valaki odarak a kezembe egy bögrét, azt mondja rá, hogy „bögre” és én nem kérdőjelezhetem meg. Egyszer csak megszűnnek a tapasztalataim arról a világról, amiről ők beszélnek, csak furcsa benyomások és érzékelések maradnak. Egészen kiélezett idegrendszerrel kell folyamatosan létezni, amiben csak egy tekintet, egy hang, egy gesztus, vagy a mondatok mögötti gondolatok azok, amit igazán érzékelünk. Egy nagy fekete üresség, meg egy nagyon nagy bizalom valahol gyermekké tesz, másfelől viszont nagyon felnőttnek kell lenni, hogyha felelősséget akarunk vállalni azért, hogy megtudjuk: kik vagyunk.
-Rudolf Péter: Az én figurám hisz abban, hogy meg tud változni, miközben zsigerileg képtelen rá. Sokan vagyunk így. Nagyon érdekes az a helyzet, hogy amikor az ember rálát önmagára, mik azok a keretek, ameddig el tud szakadni saját génjeitől, kromoszómáitól, alkatától. Azt szoktuk mondani, hogy sorsunk előre meg van írva, és a biológia is gyanúsan azt mondja, hogy csak egészen vékony réteg az, amit tanulunk, „a hagymának a legszéle”, és valójában az a döntő, amit összeszedtünk az őseinktől.
-N.K.E: Én vagyok az egyetlen tiszta figura, aki aggódik, és kétségbeesetten keresi a megoldást: hogyan védje meg a lányát ebben a helyzetben? Közöttünk az első pillanattól kezdve működik a feltétel nélküli bizalom. Nyilván ott van az az érzelmi szál, amiről ő ebben az állapotában nem is tud, de az érzelmek valahol emlékeznek.
-„Megváltozásra” való képességünk valójában nem arról szól-e, hogy többféle én van bennünk, minden azon múlik, hogy melyik én kerekedik felül? Ami pedig az amnéziát illeti: ha úgy akarjuk, valamennyien szelektív amnéziások lehetünk.
P.L: Többféle személyiségünk van, de azért van egy domináns, ami felülírja a többit. Vagy inkább azt mondanám, hogy sokfélék szeretnénk lenni. Az életünk folyamán gyakran tetszik nekünk valaki, példának tekintjük, és szeretnénk kipróbálni, hogy milyen lenne, ha olyanok lennénk. Nagyon szépen ki tudunk alakítani egy olyan személyiségrészt, ami el tud kezdeni úgy működni. Azt is tudom, hogy magamból mi az, amit szeretek és elfogadok, és azt szépen meg is tudom formálni és előtérbe helyezni. De lehet valahol hátul egy nagyon erősen domináns énünk, akit kevésbé tartunk szerethetőnek, és azt jól elzárjuk egy sötét szobába. Csak amikor nem tudjuk ezeket a személyiségeket cserélgetni aszerint, hogy mi áll jól, vagy mi a menő, hanem olyan állapotba kerülünk, amikor nincs erre lehetőségünk, mert történik egy hirtelen változás, egy sokkos helyzet. Ekkor előtör belőlünk egy fura vadállat, vagy egy szorongásos részünk, akiről nem akarunk tudomást venni, akit nem tudunk feldolgozni és lenyomja az összes többit.
NK.E: Hát erre van a színpad… mázlisták vagyunk, mert azzal, amivel kacérkodunk, itt-ott még kipróbálhatjuk. De ahogy korosodik az ember, próbál egyet faragni magából. Na, ez vagyok én, most már megbékélek magammal…
R.P.: Erre mindig csak Balzacot tudom idézni, imádom ezt a mondatát. „Mindnyájan ismeretlenül halunk meg.” Az ember csak bizonyos helyzetekbe kerülve tudja meg, hogy valójában kicsoda. Mind hiszünk és remélünk önmagunkról valamit, tartást, erőt. Ezért nem szeretem, amikor bizonyos történelmi helyzetekben pökhendien, elítélően beszélünk valakiről, hogy „gyáva volt”. A mi generációnk, hál’istennek, bizonyos világégéseket megúszott. Persze mostanában adódnak egyre élesebb helyzetek, és felmerül a kérdés, hogy ki az, aki feláll, ki az, aki megállítja a másikat, és ki az, aki nem…
Az viszont óriási szerencse, hogy az ember tud felejteni. Nagyszerű találmány, akár az Úristen hozott össze bennünket, akár egy remek programozó. Hálásak lehetünk érte, mert ha az ember jelenidejűnek élné meg egész életét, nagyon pocsék érzés lenne.
Itt nyilván olyan sokk éri Liát, amitől ő lehúz egy rolót, de aztán próbál félrehúzni egy függönyt, hogy rálásson önmagára. Egyébként a Tökéletlenek iszonyúan szemtelen darab. Olyan, mintha Woody Allen, Strindberg és Goldoni összeültek volna, és kicsit piásan letették volna Rémusz kezébe. Nagyon élvezzük, és ez a nehézsége is, hogy hol a határ: a darab éles helyzetek sokaságát produkálja, de közben azon lavírozunk, hogy ez a szemtelen humor ne essen áldozatul. Ebben valószínűleg a nézők is tudnak majd segíteni.
-Az anya nem tud beszélni, de a szereplők közül senki sem tud igazán kommunikálni a másikkal, mert mindenki valamilyen szerepet játszik.
NK.E: Szerepet játszik, hazudik, elken…Rémusz azt mondta, hogy neki a darab az erőszakról, a családon belüli erőszakról is szól, de nekem arról is, hogy egyszerűen nem tudunk beszélni egymással. A darabban mindenkinek megvan a maga oka arra, hogy miért nem tud beszélni, vagy mit nem tud elmondani.
Így beszélnek el egymás mellett, más történetet találnak ki, úgy tesznek, mintha…Nem tudunk, vagy nem akarunk, vagy nem merünk egymással kommunikálni.
Miközben mindenki nagyon vágyik arra, hogy megértsék. De csak őt…
-Szellemes megoldás, hogy a színpadot Ti magatok rendezitek át egy-egy jelenet után, miközben csodás zenék szólnak a 60-as évektől napjainkig…Ez egyfajta távolságtartás?
NK.E: Egyrészt igen, meg a helyzet is szülte, hogy át kell rendezni a színpadot, és akkor miért ne használjuk ki ezt a lehetőséget arra, hogy valami pluszt is belecsempésszünk? És ez túl is nőtte magát. Már nemcsak arról szól, hogy behozzuk a díszleteket és kimegyünk, hanem ezekből minitörténetek lettek. És egy kicsit mindig könnyítenek azon a súlyon, amit a darab ránk és a nézők hátára is rápakol. Ezek alatt jó nagy levegőt lehet venni, és újra megmerítkezni valami őrületben…
R.P.: Lehet, hogy ez fel sem merült volna, ha van egy forgószínpad. Így lehet egy nehézséget egy jó gondolattal erénnyé kovácsolni. A tárgyak, amelyek Lia körül jönnek-mennek, szolgálják a darabot, ahogy ő ott áll a kirakós játék közepén. Én régen éreztem ilyen „főiskolás” hangulatban magamat, nagyon jó közösségformáló erő. Sokkal jobb így részt venni egy ügyben, mert a koncentráció fókusza továbbra is az előadáson marad, remek hangulatot élünk át ezekkel a zenékkel, vagy a bábozással, amit szintén mi csinálunk. Javasolni fogom nagy multicégeknek, hogy csapatépítési tréning helyett közös átdíszletezést csináljanak…Ilyen produkciókkal lehet igazi társulattá válni!
-Mostanában egyre gyakoribbak azok a darabok, amelyekben nincsen szünet. A tempó egyre fokozódik, a nézőnek már-már kapkodnia kell a fejét az egyes fordulatok után. Van-e esetleg valami támpont, amit a poénok lelövése nélkül tudni adtok a nézőknek?
R.P.: Megfoghatatlan, hogy mi történik nézőtér és a színpadon lévők között. Egy vígjáték esetében a párbeszédek közti szüneteket átírja egy-egy nevetés, ami akusztikailag beleszól a darabba. Ezeknek megvan a maguk ritmusa, de az baj, ha ezek a ritmusok túlpörögnek. De gondoljunk bele, hogy amikor manapság tv-t nézünk, alul megy a tőzseindex, jönnek az egyéb hírek…Lehet, hogy szegény nagyikám, ha feltámadna és beülne, bajban lenne, de a mai a nézőknek ez a ritmus már evidencia.
P.L: Rémusz is gondolkodott azon, hogy egybe játszottuk-e a darabot, vagy szünettel, de nagyon nehéz lett volna megtalálni azt a pontot, ahol megállunk. Ha húsz percre kiesnénk a játékból, lehet, hogy a néző nehezebben találna vissza…
