Dr. Csernus Imre: Óriási különbség van a mi búvalbélelt hozzáállásunk és az olaszok dolce vitája között
Nagyon megörültem, amikor megtudtam, miről szól Dr. Csernus Imre új könyve, mert azt gondolom ez bizonyos szempontból egy tabusított téma nálunk. Bármit is mondasz a nemzettudatodról, rögtön bekerülsz egy skatulyába.
– Ön miért gondolta úgy, hogy jó lenne a magyarságtudattal foglalkozni?
– Láttam egy beszélgetést ahol fiatalok vallottak arról, mit jelent magyarnak lenni, és meglehetősen pesszimista dolgokkal szembesültem. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy miként fogalmazzam ezt meg. Ahogy elkezdtem foglalkozni a témával, rengeteg hiányosság és törvényszerűség állt össze a fejemben, és arra gondoltam, hátha más is kíváncsi lesz arra, amit megláttam.
– Mit jelent az egyén számára a nemzettudat a saját lelkifejlődése, a saját élete szempontjából?
– Jelentős funkciója van, amit nem is tudnék másképp definiálni, minthogy kihatással van a tartásra. Ha valaki tartás nélkül él, az katasztrofális következményekkel bír, mert egyaránt kihatással van a hangulatra, a közérzetre és az önbizalomra. Ilyenkor megszaporodnak a kudarcok.
Arról nem szólva, hogy a búvalbéleltség nem csak a munkateljesítményre, hanem saját egészségünkre is erősen kihat negatív irányba.
– Nálunk ha valaki pozitívan fogalmazza meg a magyarságtudatát, az sokszor társul egyfajta pökhendiséggel. Sokan úgy beszélnek a magyarságukról, mintha ettől különbek lennének más nemzeteknél.
– Én nem erről beszélek. Miért hangsúlyozza ki valaki, hogy az én magyarságom többet ér, mint a másik szlováksága vagy a románok románsága? Miért? Mert igazából nem hiszek magamban, ezért kell bizonygatnom magamnak, hogy én több vagyok.
– Azért is örülök, hogy önnel beszélhetek erről a témáról, mert régóta foglalkoztat, milyen egy határon túli magyarnak a nemzettudata? A más országokban, kisebbségént élő magyaroknak mást jelent magyarnak lenni, mint az anyaországban? És mennyire különbözik egy vajdasági magyar magyarságtudata adott esetben egy ukrajnai vagy ausztriai magyarétól?
– Én csak magamról tudok beszélni. Az anyaországi magyarok magyarságtudata elbagatellizálódik. Tudják, hogy itt vannak Magyarországon, magyarul beszélnek és nem is foglalkoznak ezzel. Kivéve, ha van valami sportesemény, mert akkor ennek a jelentősége meghatványozódik, akár sikeres a sportág, akár kevésbé sikeres. A kisebbségben élő magyar nagyon fiatalon megfogalmazza és meg is kérdezi, hogy miért néznek rám így a szerbek, montenegróiak, osztrákok, szlovákok, románok satöbbi. Tehát ott, a kisebbségben lévők közösségformálásában jelentős szerepet kap.
Ezért fontossá válik.
– Hogy látnak a határ túloldaláról minket, anyaországi magyarokat?
– Mire gondol? Racionális szempontból az itt élő magyarok nagyon okosak és fejlettek, de érzelmi szempontból nagyon alulfejlettek, ez kihatással van a kisugárzásukra, a pesszimista gondolkodásukra, a kifogásokat kereső hozzáállásra. És ez éles helyzetben fokozza a nyámnyilaságot. Mivel én elég régen eljöttem délvidékről, és már negyven éve, 18 éves korom óta Magyarországon élek, megmondom őszintén, nem emlékszem, hogyan gondoltunk az anyaországi magyarokra. De azt látom, hogy a külföldön élő magyarokban sokkal intenzívebben jelen van a kurázsi, mint az itt élőkben. Főként, ha éles helyzetek megoldásáról van szó. Az itteni magyar addig biztonságban van, amíg a saját környezetében, mondjuk 30 kilométeres körben tud mozogni. De abban a pillanatban, hogy a vidéki elmegy Budapestre vagy viszont, vagy ha elutaznak külföldre, ott nagyon gyorsan megmutatkozik a félelem, a bizonytalanság és a kisebbségi érzés.
Miért nem külföldön vagyok erős? Miért nem külföldön vagyok büszke a származásomra? Miért akarok azonnal asszimilálódni? Miért akarok azonnal tartozni egy potensnek látszó népcsoporthoz? Ez mind az önbizalom hiányának a jele.
– A könyvében meglehetősen kritikusan beszél a kozmopolitizmusról, amit sokan a magyarságtudat egyfajta ellentétjeként képviselnek.
– Én mindig magyarként jöttem-mentem a világban. Ettől még ugyanolyan jól éreztem magamat Olaszországtól Németországig, de tudván azt, hogy én magyar vagyok. Képes vagyok bárhol jól lenni, de az nekem nem kozmopolitaság.
– Közhelynek számít, hogy Magyarország olvasztótégely. Nagyon sokféle náció keveredett itt már. Lehet bármilyen hatással az egyén genetikai öröksége arra, hogy mennyire érzi magát magyarnak, vagy hogy a magyarság tudat mit jelent számára?
– Engem ez tulajdonképpen nem is érdekel. Nekem sokkal fontosabb, hogy az adott napot hogyan tudom megélni, mert két választásom van. Az egyik az, hogy felkelek és hiszek abban, amit csinálok, szeretem azt csinálni. Ami nekem fontos, azért kiállok. És ez a kulcsfontosságú úgy érzem.
– Köszönöm az interjút.
– Megkérdezném, hogy ön hány éves?
– 48 múltam.
– És ön egy felnőtt magyar ember?
– Igen.
– Érzelmi szempontból is?
– Fogalmazzunk úgy, hogy annak érzem magamat.
– Hogyan fogalmazná meg az érzelmi felnőttséget?
– Úgy, hogy az esetek többségében tudok távolságot tartani az érzelmeimtől, hogy ne reflexszerűen, érzelemből reagáljak adott helyzetekben.
– Ez nem az érzelmi felnőttség, amiről ön beszél! Az érzelmi felnőttség a felelősségvállalás. Az örömteli és fájdalmas érzéseimért is, éles helyzetben. És akkor rögtön meg fogja érteni, hogy a zárkózott ember, mint amilyenek mi vagyunk magyarok, ilyenkor nem vállal felelősséget az érzéseiért. Csak akkor, amikor berúgunk. Akkor nagyon hangosak vagyunk. De akkor a magyarságtudat a zárkózott embernél hogyan manifesztálódik? Milyennek fog látni bennünket egy külföldi? Olyannak, amit mutatunk.
Sokszor úgy érzem, hogy a Magyarországon élő magyarok mindent megtesznek ezeknek a dolgoknak híján, hogy megrövidítsék a saját életüket, ami sikerül is nekik. Ha megnézi a KSH-t az átlagéletkorról vagy a különböző betegségek statisztikáit, a vert mezőnyben kullogunk Európában.
