Beregi Tamás: A kutyákban csodálatos, hogy csak a jelenben léteznek
A sokoldalú írót a legtöbben Egyetleneim című könyvéről és az abból készült filmről ismerik, de sokrétű munkássága egyéb gyümölcseit is sokan ismerik és szeretik. A közelmúltban jelent meg a Helikonnál legújabb regénye, Egyszer egy kutya címen, ez adta beszélgetésünk apropóját.
- Biológus, művészettörténész, filmkritikus, forgatókönyvíró, író vagy, és számítógépes játékokkal is foglalkozol. Ez mind egyformán fontos és hangsúlyos az életedben?
- Nagyjából igen. Bármilyen furán hangzik, könnyű megtalálni a kapcsolódási pontokat a távolinak tűnő területek között, sőt, azok oda-vissza is hatnak egymásra. Az írás a legfontosabb persze, ez kapcsol egybe mindent.
Biológusi pályám nagyjából véget ért akkor, amikor egy növényvédelmi kutatóintézetben gyakornokoskodva, a korai keléseket a félhomályos vivárium-szobában kipihenve gondatlanul összekevertem professzorom tíz éve hermetikusan elzárva nevelgetett krumplibogár tenyészeteit, amivel addig sosem látott, tudományos szempontból értelmezhetetlen mutációkat idéztem elő - ám a zoológia, a természet azóta is központi szerepet játszik szinte minden írásomban.
A művészettörténet talán ott érhető tetten, hogy általában kép és szöveg kapcsolatában gondolkodom. Noctambulo c. regényemben például a történetet rejtett szimbólumokkal teli ábrák egészítették ki, talán nem is fejtette meg őket senki, de így is jól mutatnak a könyvben, sokat hozzátesznek a misztikus hangulathoz. Legutolsó regényem illusztrálására pedig egy japán grafikusművészt kértem fel.
Amikor a videojátékok történetéről írtam és írok, ott is sokszor használok művészettörténeti módszereket. A Noctambulo-hoz, akárcsak az új könyvemhez egy-egy animációs trailert készítettünk, hihetetlenül izgalmas kaland volt életre kelteni a könyv világát egy másik média segítségével.
– Ez a sokszínűség a munkásságodra is jellemző. Írtál fantasyt, talán legismertebb művedben, az Egyetleneimben a budapesti bulikultúráról írsz, a Noctambulo megint egész más korba és miliőbe visz. A Pixelhősök pedig ismeretterjesztő könyv a videojátékokról. Pedig a megszokott az, hogyha valaki rátalál egy műfajra, vagy stílusra, akkor megmarad annál.
- Számomra az írásban ez az egyik legizgalmasabb: új témákat, korokat, világokat felfedezni, bejárni, ezekben megtanulni otthonosan mozogni. Olyan ez, mint egy utazás, ahol beleveszel egy számodra ismeretlen világba, amely a végére mégis az otthonoddá válik, ha csak ideiglenesen is. Ez persze nem könnyű, hiszen a szerzők a kiadókkal közösen ma már inkább brandek kiépítésében gondolkodnak, a terjesztők is azt szeretik, ha előre tudják, melyik polcra fogsz felkerülni a boltban. A látszat ellenére mégis sok hasonlóság van a témákban, amelyek foglalkoztatnak.
- Legújabb könyved, az Egyszer egy kutya megint más oldaladról mutat be. Ha egy könyvben (vagy filmben) kutya szerepel, az ember kicsit gyanakvóvá válik, hiszen beugrik a mondás, hogy kutyával és gyerekkel mindent el lehet adni. Hogy talált meg ez a téma?
- Soha nem gondoltam, hogy valaha írok egy kutyás regényt. Lola - ahogy a regényben szerepel Lulu - kutyám négy éve halt meg.
Ebben végül az írás segített: egyik barátom ötletére egy rövid gyászmesét írtam. Akkor még nem is gondolkodtam a kiadásban, de amikor rátaláltam a Pinteresten Kumi Obata japán grafikusművész csodálatos illusztrációira, elkezdtem egy kis emlékkönyvecskében gondolkodni. Több kiadót is megkerestem, végül eljutott a könyv M. Nagy Miklóshoz, a Helikon főszerkesztőjéhez, aki azt mondta, szerinte sokkal több van ebben a regényben. A beszélgetéseink hatására a pandémia alatt valahogy elkezdte írni magát a könyv, és egy hosszú, összetett történetté nőtte ki magát, amelybe sok minden belekerült, ami foglalkoztatott az utóbbi időben.
– Melyek is ezek a témák, sorra tudjuk venni őket?
- Az Egyszer egy kutya, azon túl, hogy egy kutya-gazdi történet, felnövés - vagy inkább fel(nem)növés - történet, jó adag városregény vonulattal kiegészítve, melyben remélem sokan ráismernek majd a közelmúlt Budapestjére, Magyarországára. Fontos réteget jelentenek az emlékek, anekdoták, egzotikus utazások, és a könyv görbe tükröt tart kicsit a celebvilág és a bennfentes irodalmi élet elé is. Van benne egy kis adag társadalomkritika is. A modern ember kisállatokhoz való viszonya sok mindent elárul rólunk.
De ez a regény egy szerelmi történet is egyben, annak minden szépségével és szomorúságával. Hiszen Bertram és Lulu párosa egy idő után kiegészül egy érzékeny és gyönyörű lánnyal, Soyával. Ő is gazdivá válik, hármójuk viszonya dinamizálja a történetet.
- Hogy visszatérjünk a korábbi kérdésemhez, tényleg mindent el lehet adni kutyával? Miben más az Egyszer egy kutya, mint a többi kutyás könyv?
- A klasszikus kutyás regények, pl. Jack London történetei, vagy a Lassie hazatér a kutyák bátorságát, kitartását, hűségét hangsúlyozzák, miközben persze rólunk, emberekről is szólnak. Készültek filozofikus, metaforikus kutyatörténetek, például Bulgakov Kutyaszíve. Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a különféle humoros, cuki-kutya, vagy „így látja Szöszi a világot” stílusú lektűrök.
- Ennek a része a regényben szereplő misztikus, vagy ha úgy tetszik „metafizikai” szál is?
- Bertram patologikusan retteg az elmúlástól, és egy illusztrált regényen, vagy ahogy ő hívja, Magnum Opus-on dolgozik egyre reménytelenebbül, amely a halhatatlanság receptjének kereséséről szól. Ehhez kap egy kulcsot japán útja során egy zseniális-őrült professzortól, aki egy mikrokozmikus méretű, örökéletű medúzafajjal foglalkozik. Bertram regénye óriási siker lesz.
Csakhogy közben Lulu megbetegszik, és innentől kezdve minden zárójelbe kerül, ami addig fontos volt - a buli, a siker. A regény egyik fontos eleme az örök visszatérés témája, ez ad keretet a műnek, és kicsiben minden kis mikrotörténetnek. Ebben találja meg Bertram is a vigaszt.
– A könyvedben nagyon fontos szál, hogy a kutyával való kapcsolat miként hat a főszereplő, Bertram személyiségére és írói kvalitásaira. Átéltél hasonlót a valóságban?
- Persze. Bertram az úgynevezett X generáció tagja, melyet szokás elveszett generációnak is nevezni (persze melyik generációt ne lehetne annak nevezni mostanában...): nagy álmokat kerget, mégsem tudja megvalósítani őket, azt szeretné, ha szülei felnőttként kezelnék, közben mégsem tud felnőni, felelősséget vállalni.
Az a paradox helyzet áll elő, hogy a kutya-gazdi kapcsoltban valahol ő az elveszett lény, míg Lulu, a talált, befogadott kutya a stabilitás, az erő. Bertram állandóan rohan, mindig máshol akar lenni, ahol épp van, mindig a múltban, vagy a jövőben él.
Még ha csak ideiglenes is ez az állapot, akkor is egy csodálatos ajándék.
– Hány százalékban vagy benne Bertram figurájában, sorsában?
- Mondjuk 85.4 százalékban? Ahogy a regény elején szerepel, a könyv képzelet és valóság keveréke, csak Luluval történt meg minden szó szerint úgy, ahogy az le van írva. A regényírás során egy alapvetően nagyon személyes anyagot kellett kicsit eltávolítanom magamtól, fiktívvé tennem, úgy, hogy közben mégis hiteles maradjon minden. Úgy éreztem azonban, hogy Lulu történetéhez nem nyúlhatok hozzá. Minden relatív, csak ő nem. Olyan ő, mint egy hatalmas fa, amely kiáll minden vihart, ami alá be lehet húzódni, ha baj van. A regény második fele - ezzel nem árulok el nagy titkot, Bertram magára találásával együtt az ő küzdelmének a története, hogy megmentse a kutyáját. És ezzel talán saját magát is. Mert Lulu mindannak a szimbóluma, ami szép és jó az életében: a tünékeny fiatalságé, tisztaságé, szépségé, boldogságé. De bár a regény sok helyen nehéz, traumatikus témákat érint, fontos elmondanom, hogy nagyon is életigenlő és tele van humorral, optimizmussal, életszeretettel.
Fotó: Huszár Dávid
– Talán mások is megkérdezték már tőled: mit gondolsz, miért lett olyan fontos a városi ember számára a kutya? Vagy általában, a kisállat?
- Az állatok humanizálása valamikor a 18. században történt meg, a felvilágosodással és a polgárosodással. Míg Descartes még lélektelen gépeknek tekintette az állatokat, addig a század végére elindult a városi házi kedvencek emancipációja.
Ez néha egészen extrém formát öltött és ölt a mai világban is, elég, ha a luxuskörülmények között élő, vagy akaratukon kívül Instagram-sztárrá tett kutyákra-macskákra gondolunk. Míg a mai ember egyre jobban elszakad a társaitól és magától a világtól, paradox módon egyre erősebben tud kötődni házi kedvenceihez. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy ebben a kaotikus, átláthatatlan, hazug világban, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol álhírek uralnak mindent, ahol a virtuálist nehéz néha elválasztani a valóságtól, a házi kedvencek egyfajta stabilitást, biztonságot jelentenek. Ők nem hazudnak soha, nem árulnak el, mindig ott vannak, ha szükséged van rájuk, mindig szeretnek, ragaszkodnak hozzád. Mintha jobbik énünket jelenítenék meg, mintha emlékeztetnének arra minket folyton, milyen jó lehetne a világ.
Mintha egy másik dimenzióba kerülnénk át. De megfigyeltem annak idején, hogy ha például kutya nélkül sétálok, ugyanazok az emberek meg sem ismernek, nem köszönnek, fejüket lehorgasztva, maguk elé bámulva, saját világukba zárkózva mennek az utcán. A kutyák kinyitnak valamiféle csakrát, amit nevezhetünk szeretetnek, örömnek, odafigyelésnek, vagy csak derűnek, nem tudom, mi a legjobb szó rá, de az biztos, hogy a gazda arca, tekintete, kommunikációja egészen más lesz a jelenlétükben. Persze nyilván itt is vannak kivételek, akadnak sokan, akik saját egójuk kiterjesztésére, hatalmuk fitogtatására használják a kutyájukat, mint valamiféle márkás járművet. De szerencsére ez a ritkább eset.
- Forgatókönyvek fejlesztésével is foglalkozol. A laikusok kedvéért beszélj egy kicsit arról, hogy ez mit jelent. Miben több, más a forgatókönyv fejlesztés, mint a forgatókönyvírás?
- Már nem foglalkozom, de a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásától kezdve majdnem nyolc évig dolgoztam forgatókönyv fejlesztőként. Ez a gyakorlatban dramaturgiai munkát jelentett, vagyis a kollégáimmal rendezőket, forgatókönyvírókat kellett segítenünk történeteik fejlesztésében. Az írásban az egyik legnehezebb dolog az, hogy nehezen látod kívülről a munkádat, így egy külső konzulens sokat segíthet a tanácsaival. Ha már szóba került a forgatókönyv... ez nagyon-nagyon más műfaj, mint a regény. A regényben csak te vagy és a szöveg - ez a csodálatos, de a félelmetes is benne.
A forgatókönyved, mire jobb esetben filmmé válik, annyi kézen megy át, annyi változtatáson, annyi szempont (általában anyagi) módosítja, hogy végül rá sem ismersz. A regény sokkal tisztább műfaj, ha kapsz egy jó szerkesztőt, csak jobbá válhat a történeted.
- Jelenleg dolgozol valamin?
- Igen. A fő projektem - csak, hogy a biológiánál maradjunk - egy kalandregény, amely egy 18. századi francia természettudós és egy, a versailles-i állatkertből megszöktetett rinocérosz történetéről fog szólni, rengeteg korabeli illusztrációval, és sok kitekintéssel a mai világra. A Noctambulo c. regényem írása közben éreztem rá arra, milyen jól lehet beszélni a mai világról egy másik koron keresztül.
Emellett több forgatókönyvön is dolgozom, és szeretném folytatni Pixelhősök című könyvemet is, a hazai számítógépes játékfejlesztések sokak számára ismeretlen hőskoráról – a nyolcvanas évekről - szólna annak minden történeti, esztétikai és szociológiai vonatkozásával együtt. Ehhez több száz oldalnyi anyagot, interjút összegyűjtöttem, már csak neki kéne veselkedni, hogy megírjam végre.
