Ennyire menő háttér egy színpad mögött sincs – benyomások a Bánkitó fesztiválról
A legnagyobb kisfesztivál, vagy a legkisebb nagy – ezzel a két a jelzővel szokták illetni a Bánkitót, és bár nehéz eldönteni, melyik kategóriába illik jobban, voltaképpen nem is érdekes a konkrét besorolás.
Az ugyanis biztos, hogy mára stabil hellyel bír a magyar mezőnyben: a hazai zenekarok színe-java mellett olyan külföldi formációk is fellépnek itt, akik sehol máshol nem láthatók Magyarországon, ennek pedig komoly közönségvonzó ereje van, még ha elég szűk réteget is érint meg.
Már tavaly és tavaly előtt is szerettem volna megnézni, milyen is az a bizonyos bánki feeling, de eddig nem jött össze. Most azonban végre eltölthettem ott egy napot, ami bár nem sok, arra elégnek bizonyult, hogy képbe kerüljek, miért áradoznak róla annyian.
A legfontosabb egész biztosan a helyszín. Maga a fesztivál két jól elkülönülő blokkból áll össze. Az egyik a tótól nagyjából 10 perc sétára található tábor, ahol a nagyszínpadként funkcionáló cirkuszi sátor mellett még jó pár másik elektronikus zenei helyszín kapott helyet. Ebben voltaképpen nincs semmi extra, lényegében bárhol máshol felépíthetnék ugyanígy.
Na de a másik! A Tószínpad ugyanis közvetlenül a vízparton kapott helyet, sőt részben be is nyúlik a víz fölé. Előtte félkör alakban áll a közönség, szemben pedig egy lépcsős emelvény található, ahová ügy lehet leülni, mint az ókori színházakban. A legtetejéről az egész tavat belátni, ami már önmagában hihetetlen panoráma, hát még úgy, ha egy zenekar is játszik az előtérben.
A parttól nem messze, az egyik vendéglátóipari egység kertjében található még az Auróra színpada, ahol jórészt feltörekvő zenekarok kaptak lehetőséget. A két blokk nemcsak térben, időben is elválik: az imént említett két helyszínen zajlik a buli napközben, majd fél 10, 10 magasságában ezek bezárnak, és minden áttolódik az Északi színpad környékére.
Itt aztán reggelig lehet veretni: még 2 órakor is kezdődik egy koncertsáv – nem is akármilyen fellépőkkel, például az Elefánt és a Fran Palermo játszott ekkor –, a DJ-k pedig bőven világosban fejezik csak be.
A tóparti lazulás élményét még tovább emelik a mini stégek, amelyek akár délutáni napozásra, akár hajnali borozós világmegváltásra és napfelkelte-nézésre tökéletesek.
Érdekes volt még látni, mekkora tömeget képesek megmozgatni a Bánkitón olyan zenekarok, akik más fesztiválokon még épphogy csak kezdik megvetni a lábukat a délutáni sávban.
A Bohemian Betyars Parno Graszttal közös koncertjén jóformán egy gombostűt sem lehetett leejteni a cirkuszi sátorban, annyian voltak.
Igaz, a betyárok pár hete Orfűn is megtöltötték a nagyszínpad előtti területet – ráadásul majdnem a legjobb időpontban –, itt viszont egyértelműen bizonyították, hogy kijár nekik az első számú headliner pozíció.
A Csaknekedkislány tószínpados bulija is elképesztően sok embert vonzott, még szembeötlőbb volt a tömeg nagysága az utánuk jövő Esti Kornéllal összevetve. Nagyjából a közönség fele-harmada elpárolgott, pedig utóbbi csapat országosan jóval ismertebb, és több helyre is hívják őket.
Még ha nem is volt akkora szerelem első látásra a Bánkitó, mint az UbikFarm vagy az Ördögkatlan, egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy jövőre is ott leszek.
Napközben gyakorlatilag mindegy, ki lép fel, ezért a látványért megéri kiülni a partra és egyszerűen csak hallgatni a zenét, szóljon bármi is.
Ha pedig az esti nagyszínpados, vagy az aurórás zenekarok közül is érdekel egy-kettő, már garantáltan érdemes megtenni azt az alig egy-másfél órás utat, ami Budapesttől elválasztja a fesztivált. És akkor a rengeteg civil programról, illetve a színházi sátorról – ahová ezúttal sajnos nem jutottam el – még nem is beszéltem.
(További képeket IDE KATTINTVA nézegethetsz.)
