Azt hittem, ismerlek: tarol a Netflixen a rejtélyes anya-lánya sztori
A Netflixet böngészni mostanság olyan, mintha a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséból válogatnánk: nem tudhatjuk, éppen egy almás pités, vagy netán egy hányásízű cukorka akad a kezünkbe.
Bármit kifoghatunk, a kiváló alkotásoktól (Nyerd meg az életed) szórakoztató szérián keresztül (Az örökösnő álarca mögött) egészen a nézhetetlen trashig (A Kiváltság). De vajon mi segít eldönteni, hogy megéri-e több órát, netán estét invesztálnunk valamelyik újdonságba?
Persze, érdemes megnézni, hol áll az adott tartalom a Netflix népszerűségi listáján, és kik szerepelnek benne. Az igazság azonban, hogy sokszor ez sem garantálja a színvonalas filmélményt.
Joggal hihetjük, hogy ezúttal sem a Disney Channelt idéző produkció következik, és ezt hamar igazolja az első 15 percben eldördülő fegyver. A Collette által alakított Laura Oliver és lánya, Andy (Bella Heathcote) épp egy étteremben csevegnek, amikor egy magányos férfi lövöldözni kezd, és a mészárlásnak csak Laura villámgyors közbelépése vet véget.
Az incidensben azonban Andy-nek épp az anyja viselkedése a leggyanúsabb. Vajon miért hord össze a sokk hatására olyan különös dolgokat? Miért ragaszkodik hozzá, hogy a lányát Amerika másik végén tudja, és nem mellesleg miért tárol egy nagy bőrönd készpénzt, meg számtalan hamis jogsit egy eldugott helyen álló terepjáróban?
Egy béna szőke, aki mindent túlél
A lány ekkor már sejti, hogy anyja múltjában is ott virít néhány fekete folt, de épp csak belekezd a kutatásba, amikor rádöbben, hogy őt is követik. Laurát eközben hősként ünneplik, és megküzd a levakarhatatlan média figyelmével is - tudja, hamarosan menekülnie kell, ha nem akarja, hogy rábukkanjanak a régóta lesben álló ellenségei.
Mindez baromi izgalmas lehetne, az első két-három rész mégis éber kómába ejt. A sztori kezdetben Andy útjára fókuszál, a bárok és motelek közt bóklászó szőkeség azonban olyan színészi játékkal kápráztat el, amihez képest Steven Seagal a mikroexpressziók nagymestere.
Az eközben felbukkanó mellékszereplők közt akadnak jóakarók és gonosztevők egyaránt. Valahogy mégis tök hidegen hagynak, mert egyikük sem kap elég képernyőidőt. Nem világos előttem, hogy Karin Slaughter könyvével, vagy ezzel a filmes adaptációval van-e gond, mindenesetre árnyaltabb karakterekre lenne szükség, hogy legyen miért szeretni vagy utálni bárkit is.
Esélyt sem ad a katarzisra
A történet közepe táján körvonalazódik, hogy mindennek köze van egy zsarnok apa ellen szőtt összeesküvéshez. Egyesek belesodródtak, míg mások fanatikusan hisznek benne, ám a következmények mindannyiuk életét megpecsételik.
Sajnos itt is kartonpapír-figurákat kapunk, ilyen a gonosz gyógyszermágnás lánya, Jane, aki összejön Nickkel, a rendszerellenes lázadóval. A spoilerveszély miatt nem térnék ki rá, ők hogy kerülnek a képbe.
A sorozatnak vannak határozottan jó momentumai. Ilyen például az a konferencia, ahol a közgazdász professzorasszony helyére beépített ember kerül, majd az események tragikus fordulatot vesznek. És ilyen az apa ellen lázadó tesók véd- és dacszövetsége is, ami több érzelmet vált ki, mint Andy összes tépelődése nyolc epizódon keresztül.
A forgatókönyvíró azonban halmozza a nevetséges dramaturgiai malőröket, vagy legalábbis nem korrigálja, ami a könyvben félremehetett. Már-már amatőr húzásnak hat, hogy a hősünk csak akkor idézi fel a gyerekkori emlékeit, amikor egy bizonyos helyszínre érkezik. Így párhuzamosan fut a jelen és múlt, ahelyett, hogy a sorozat itt-ott elhintve csigázna a flashbackekkel. Hiába találkoznak azok, akiknek végig talákozniuk kellett volna, ráadásul ott, ahol utoljára látták egymást - esély sincs egy katartikus lezárásra.
Mindezért igazán nem Toni Collette-t terheli a felelősség. Róla még mindig nem döntöttem el, hogy kiváló színésznő, vagy csak az arcberendezése ideális négy-öt negatív érzelem váltogatásához. Mindenesetre az ő alakításának köszönhetően valahogy elgurul a sorozat.
