Az Ikertornyokkal egy világrend is összedőlt 2001. szeptember 11-én
Ha valaki készítene egy világot átfogó felmérést arról, ki mit csinált 2001. szeptember 11-én egyetemes idő szerint (UTC) 13 óra körül, millióféle választ kaphatnánk, de egyvalamit biztosan szinte mindenütt beleírnának: „… és akkor bekapcsoltam a tévét”.
Így történt ez aznap Budapesten is, helyi idő szerint 14:50 perckor a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, amelynek akkor hírszerkesztő munkatársa voltam. (Az amerikai keleti parton akkor 8:50 volt). Éppen ügyeletes szerkesztői váltás volt nálunk, és a délelőttös így búcsúzott: „Valami hülye megint nekiment a New York-i World Trade Centernek”. Emlékeztünk mi is ilyen esetekre, Cessnák és hasonló kis gépek voltak. A délutános, Rácz Péter, korábbi washingtoni tudósító azonban semmit nem bízott a véletlenre, azonnal bekapcsoltatta a CNN-n. Láttuk a füstölgő felhőkarcolót, majd néhány perccel később már a szemünk előtt csapódott be a második repülőgép. Nem Cessna, hanem egy utasszállító, miként az első is az volt. „Gyerekek, ez háború” – mondta Péter, és pillanatok alatt megszervezte a teljes mozgósítást: egyikünk a tv-t figyelte, volt, aki az amerikai reakciókat, más a külföldieket, én lettem a gyorshír-felelős, egy tapasztalt kollégának jutottak a nagyobb hírösszefoglalók.
Amikor a közelmúltban visszanéztem az MTI-archívumában az aznapi kiadást, megdöbbenten láttam, hogy 56 hír és 15 visszhang ment ki délutántól késő estig. Egy olyan napon, amelyet még délután 13 órakor is „dögunalomnak” nevezett egyik munkatársunk. Olyan volt, mintha valami módosult tudatállapotban dolgoznánk. Negyvenhat éves újságírói pályafutásomnak egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását, máig kiver a hideg, ha rágondolok…
Voltak ugyan az előző évtizedben is bőven terrorista merényletek: elég csak az egyiptomi Királyok Völgyében német turisták ellen az 1997 novemberében végrehajtott mészárlásra, vagy az egy évvel későbbi, a nairobi és Dar-es-Salaam-i amerikai nagykövetséget ért támadásokra gondolni, nem is szólva az 1995-ös, Oklahoma City-ben elkövetett 166 halálos áldozatot követelő robbantásról, amelyet viszont amerikai szélsőségesek követtek el. De ilyen összehangolt akciót, amelynek egyik célpontja az amerikai nagyság és gazdagság szimbóluma, a WTC, a másik a Pentagon volt, és ki tudja, hogy a Pennsylvaniában lezuhant gép eredeti útiránya nem a Fehér Ház lett-e volna… Nem volt még olyan terrortámadás, amelynek ennyi, közel 3000 halottja lett volna és akik közül 1100-at a mai napig nem tudtak azonosítani.
Sokan látták és látják benne azóta is a nyugati civilizáció végóráinak kezdetét, és akik már a korábbi években a keresztény és az iszlám világ összecsapásának elkerülhetetlenségét jövendölték, most igazolni vélték elméletüket. Akadtak olyanok is, akik egyfajta „istenítéletet” láttak benne, a WTC ugyanúgy az emberi nagyravágyás jelképének látták, mint egykor a Bábel-tornyot, tehát pusztulnia kellett. És persze azonnal előkerült az ezredforduló kedvenc reneszánszkori jövendőmondója, Nostradamus, akinek 6/97. számú négysorosa így hangzik.
„Negyvenöt fokon izzik az ég
az új város felé tűz közeleg
hirtelen nagy láng szökik szerteszét
mikor a normannok tanúságot tesznek”
Ez az eredeti francia szöveg szó szerinti fordítása, amely Erika Cheetham 1973-ban megjelent könyvében olvasható. Az angol írónő mind a 100 próféciát értelmezte, a 6/97-et ő is New York bombázásaként. 9/11-et azonban nem érte meg, 1998-ban hunyt el. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki kezdte el terjeszteni azt a négysorost, amelyben szinte látjuk New York-ot a terrortámadás pillanatában, de amely közönséges hamisítvány – ilyen négysoros ugyanis sehol nem szerepel Nostradamus próféciái között – ennek ellenére azóta is rendszeresen ezt idézik:
“A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár
a királynő, kinek keze tüzet tart,
trónja vízből emelkedik,
s látja, amint a két ördögi torony leomlik.”
Túl voltunk már olyan látványos katasztrófafilmeken, mint A függetlenség napja (1996) vagy az Armageddon (1998), és mivel ez a műfaj a virágkorát élte, és ezek helyszínei rendszerint az Egyesült Államok nagyvárosai voltak, hihető lett volna, hogy egy újabb, még merészebb alkotással rukkol ki Hollywood. Csakhogy ezúttal hiába vártunk Will Smith-re vagy Bruce Willisre…
Bár minden ártatlan emberéletért kár – és soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hányan haltak meg a tornyok leomlásakor keletkezett törmeléktől és portól, amely még hetekig a levegőben volt, valamint váltak a poszt-traumatikus stressz áldozatává – 9/11 hosszabb távú hatása még ennél, sőt a 20 évig tartó, értelmetlen afganisztáni háborúnál is súlyosabb: az emberek lelkébe világszerte befészkelődő félelem, az intolerancia, az idegengyűlölet, a korábban már számos országban beválni látszó multikulturalizmus elvetése. Olyan kiváló elmék futottak bele ebbe a csapdába, mint a korábban mindig a progresszív gondolkodás, a zsarnokság elleni küzdelem élharcosa, a legendás olasz újságírónő Oriana Fallaci, szinte gyűlöletkeltő írásával, A düh és a büszkeséggel. Vagy Samuel P. Huntington amerikai politológus, aki az események után másfél hónappal a Sunday Times-ban így írt: „A civilizációk közti törésvonalak lesznek a jövő frontvonalai” és a konfrontáció úgy élesedik, ahogy a világ egyre kisebb lesz.
Azt az Oszama bin Ladent kiáltották ki „első számú közellenségnek”, akit még a 80-as évek második felében éppen az Egyesült Államok fegyverzett fel, hogy iszlám harcosai, a mudzsahedek eredményesebben harcolhassanak az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg ellen. A szaúdi milliárdos család fia azonban az első, 1991-es öbölháború után szembefordult addigi támogatóival, sőt, 1997-ben nyíltan háborút hirdetett ellenük. Ennek lett következménye a már említett két afrikai nagykövetség elleni támadás, valamint 2000 októberében az adeni kikötőben a USS Cole hadihajó elleni öngyilkos merénylet. Tehát azt is lehet mondani, hogy a korábbi események logikus folytatása volt. Nem véletlen, hogy az események után hónapokig folyt az egymásra mutogatás az FBI és a CIA, valamint a katonai hírszerzés között, mert utóbb kiderült: a 19 terrorista, akik elrabolták akcióikhoz a négy utasszállítót, már legalább egy évvel korábban bejutottak az Államokba, és dossziék is készültek róluk.
Maga Oszama szeptember 16-án egy videó-üzenetben még tagadta, hogy köze lett volna a terrortámadáshoz, néhány nappal később azonban egy másik felvételen, amelyet az al-Dzsazira pánarab tv tett közzé, három al-Kaida alvezér társaságában jelent meg : „A mindenható Allah egyik létfontosságú szervén találta el Amerikát. Amerika borzadállyal telt meg északtól délig, kelettől nyugatig, és Allahnak legyen hála, most meg kell élnie a választ mindarra, amit eddig elviseltünk” – mondta, de azt nem mondta ki, hogy 9/11-et az ő szervezete követte el. Ezt nyíltan csak 2004. október 29-én, 4 nappal az amerikai elnökválasztások előtt ismerte be, amikor az Egyesült Államok polgáraihoz intézett videó-üzenetében új támadásokkal fenyegetőzött, ha Amerika továbbra is fenyegeti a muszlim országokat. Akkor harmadik éve tartott az afganisztáni, és másfél éve az iraki háború. Az első éppen a „terrorizmus elleni globális háború” nyitánya volt, amelyet George W. Bush elnök 2001. szeptember 16-án hirdetett meg, és a Bin Laden-üzenet kapóra jött neki, hogy megerősítse a választók előtt elszántságát.
Időről időre napvilágot láttak olyan hírek, hogy az amerikaiak már-már elkapták, de az utolsó pillanatban kicsúszott a kezükből, valószínűbb azonban, hogy fogalmuk sem volt róla, hol rejtőzik.
Azt, hogy pontosan mi történt 2001. szeptember 11-én New York-ban és Washingtonban, talán soha nem fogjuk pontosan megtudni. Joe Biden elnök ugyan a 20. évforduló előtt megerősítette: nyilvánosságra hoznak minden ezzel kapcsolatos dokumentumot, de még ha ez meg is történne, akkor sem biztos, hogy el tudnak oszlatni minden kételyt. 9/11 stabilan tartja magát a legnépszerűbb amerikai összeesküvés-elméletek Top 10-ében a Kennedy-gyilkosság, a holdraszállás és Roswell között. Az interneten keringő fotókkal, videókkal próbálják ezek hívei bizonyítani, hogy az, amit a híradók mutattak, nem lehet igaz.
Ezt sugallja az amerikai dokumentumfilm fenegyereke, Michael Moore nagy port felvert, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje, a Fahrenheit 9/11 is, amelynek hitelét nem kis mértékben rontja, hogy Moore-ról köztudott: zsigerből gyűlöli az ifjabb Busht.
9/11 médiatörténelmet is írt. Nemcsak azzal, hogy az egész világon valós időben volt látható a terrortámadás, amelynek megrázó felvételeit heteken át sulykolták a nézőkbe, hanem szintet lépett vele a digitális kommunikáció. Bár a közösségi média még nagyon gyerekcipőben járt (három évvel vagyunk a Facebook elindulása előtt), az e-mail-rendszerek már alkalmasak voltak arra, hogy a szeretteikért aggódók gyorsan kapcsolatba léphessenek akár a világ legtávolabbi pontjáról Amerikával. Ekkor történt meg először, hogy a világ nagy lapjai, amelyek már rendelkeztek internetes kiadással, „forrásként” használták fel azokat a fotókat és beszámolókat, amelyeket a helyszínen tartózkodók küldtek, ez a tragikus esemény adott nagy lökést a blogműfajnak, amelyekben mindenki megoszthatta az internetes közösséggel saját élményeit. Persze a háló teret adott a terrorakcióval kapcsolatos „fake news”-oknak is. Beteljesedett Marshall McLuhan öt évtizeddel korábbi víziója, vérben és mocsokban megszületett a „világfalu”.
Eljött a borzalmak banalizálódásának ideje…
