Szavakkal nagyjából leírhatatlan az az élmény, ami a Minden, mindenhol, mindenkor nézése közben ér minket, nézőket. Én mégis megpróbálkozom vele, aztán lesz, ami lesz. Mindenekelőtt egy cím: Az ember, aki mindent tudott (eredetiben: Swiss Army Man) 2016-ból. A film, amiben Daniel Radcliffe egy hullát alakított, akinek hátán fingó üzemmódban szelte a habokat Paul Dano karaktere, és akinek merevedését iránytűként használta egy lakatlan szigeten. A rendezői Dan Kwan és Daniel Scheinert voltak (akik szimplán Danielekként hivatkoznak magukra), s így már azt gondolhatnánk, nagyjából tudjuk, mit várjunk a Minden, mindenhol, mindenkortól, ami szintén az ő filmjük.

A sztori tömören (már amennyire ez lehetséges): adott egy hatvan körüli kínai emigráns nő, Evelyn (Michelle Yeoh), akinek élete nem túl rózsás. Tutyimutyi férje, Waymond (Ke Huy Quan) épp el akar válni tőle, leszbikus lánya, Joy (Stephanie Hsu) ki nem állhatja, az adóhatóság is terrorizálja a családot az általuk üzemeltetett mosoda hibás könyvelése miatt, ráadásul a fiatalkorában őt kitagadó, mára kerekesszékbe kényszerült apja, Gong Gong (James Hong) is megkeseríti az életét.

Erre pedig szüksége is lesz Evelynnek, ugyanis szerinte csak ő tudja megállítani a minden univerzumban jelen lévő gonoszt, Jobu Tupakit, aki a multiverzum elpusztítására készül.

Többet nem árulunk el, de felesleges is lenne, mert azzal továbbra is csak a felszínt kapargatnánk, annyira mélyen rétegzett és sokrétű filmet álmodtak a Danielek a vászonra. A multiverzum manapság közkedvelt téma, amit a Marvel- és a DC-filmek is előszeretettel használnak, bár fel kell kötniük a gatyát, ha túl akarják szárnyalni kreativitásban Kwan és Scheinert csodáját.

Ráadásul a műfajokkal sem fukarkodnak, mivel egyszerre akciófilm, sci-fi, dráma, szatíra, vígjáték, fantasy és vuhszia (általában történelmi korokban játszódó kínai harcművészeti fantasy), mindez pedig egy olyan tömény élményt jelent így együtt, amely után jó ideig nehéz lesz másra koncentrálni. Mintha tíz különböző film menne egyszerre egyetlen képernyőn/vásznon.

Csak néhány példa: ahhoz, hogy egy másik univerzumban lévő változatunkba léphessünk (úgynevezett világugrást hajtsunk végre), általában valamilyen, a helyzethez legkevésbé illő cselekedettel kell megbolygatni az egyensúlyt. Ez lehet harc közbeni szerelmi vallomás, egy légy orral történő felszívása, ujjaink közötti szándékos papírvágás, rúzsevés, bármi. Vagy: a másik dimenziókban természetesen bármi lehetséges, például az embereknek virsliből vannak az ujjaik, vagy nem is alakultak ki az élethez szükséges feltételek a bolygón.

Kwan és Scheinert szinte észrevétlen csempészik a mondanivalót a látványosan megkoreografált küzdelmek közé, s kanyarítanak végül egy ultraérzelmes finálét az egész, csodálatos katyvaszhoz.

A színészekről is illendő megemlékeznünk, egyáltalán nem szokványos ugyanis a gárda. Kapásból élete szerepét jelenti a mű Michelle Yeoh-nak, aki hongkongi akciófilmekkel kezdte filmes karrierjét a nyolcvanas években, majd Bond girlként lett nemzetközileg ismert az 1997-es A holnap markábannal. Utána pedig olyan filmekben láthattuk, mint a 4 Oscart nyert Tigris és sárkány, az Egy gésa emlékiratai, a Napfény, A múmia – A Sárkánycsászár sírja, a Múlt karácsony, a Lőpor turmix vagy a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája. Ideje volt már, hogy egy hozzá méltó főszerepben bizonyíthassa színészi és harcművészeti rátermettségét, hiszen mindkét fronton rendkívüli.

A férjét, Waymondot alakító Ke Huy Quan sem ismeretlen a filmrajongóknak, bár őt nagyon régen láthattuk, vissza kell mennünk egészen a nyolcvanas évekig, ő volt ugyanis Short Round, azaz Picúr az Indiana Jones és a végzet templomában, valamint Data a Kincsvadászokban. Tökéletes visszatérés ez számára.

Kétségtelen, hogy nem való mindenkinek, de aki szereti, ha egy film olyan helyekre viszi, ahol még nem járt, ha olyasmit lát, amit korábban nem, és ha olyan hatásokkal bombázzák, amelyek miatt egy kicsit elgondolkodik a világról, amiben él, annak ideális választás lesz mindenkor és mindenhol.