Amikor a rock végleg nagykorúvá vált – 50 éve rendezték meg az utolsó „eredeti Wight-szigeti” fesztivált
Egy vérbeli rockszerelmes már azoknak a névsorába is beleremeg, akik augusztus 29-én egymásnak adták a színpadot, még akkor is, ha ezúttal sem ment minden zökkenőmentesen. A Woodstockról legszebb dalt író, de a fesztiválra meg nem hívott Joni Mitchell itt kárpótolhatta volna magát, de fellépését egy Yogi Joe nevű hippi próbálta meg elrontani a közönségről tartott zavaros fejtegetésével. A Ten Years After szinte egy az egyben lekopírozta woodstocki őrületes buliját, a The Who a Tommy rockoperát mutatta be koncertszerűen. Az ekkor már jazz-rock korszakát élő Miles Davis bandájában három nagyszerű fiatal, Chick Corea, Keith Jarrett és Airto Moreira játszott!
Átruccant Amerikából a banda történetében utoljára a Doors, egy, a közbotrányokozási pere miatt ugyancsak rosszkedvű Jim Morrisonnal, aki csak félhomályban volt hajlandó játszani, így viszont zenésztársainak több lehetőségük nyílt megmutatni valódi tudásukat.
És még nem volt vége: pályafutása második koncertjét adta az Emerson, Lake & Palmer, nyitányként Bartók Béla Allegro Barbarójának átdolgozásával, majd Muszorgszkij Egy kiállítás képei-szvitjével.
Az utolsó napon az akusztikus irányzatok csillagai tündököltek: a „folk-Madonna” Joan Baez, a később a Napfivér, Holdnővér című film zenéjéről elhíresült Donovan, és első ízben hallhatták az Atlanti-óceánon innen Leonard Cohent, aki 36 évesen már szinte „öregnek” számított ebben a közegben, pedig profi énekesi pályáját csak három évvel korábban kezdte el, egy évtizede tartó költői-írói sikerei nyomán. Cohen koncertje közben arra kérte hallgatóságát, hogy mindenki gyújtson meg egy szál gyufát, és ez szinte misztikus fényárba borította a domboldalt.
De ekkor lépett fel a két évvel később Budapesten, a Kisstadionban nagy szenzációt okozó Free és a már erősen az angol-kelta népzene és a rock elegyítése felé tartó Jethro Tull is. A fesztivált 31-én hajnalban a Woodstockot megnyitó Richie Havens zárta, de már pirkadt, amikor Jimi Hendrix lejött a színpadról.
Jimi koncertje elején a God Save The Queen átiratával tisztelte meg brit közönségét, majd egy hihetetlen 2 órás koncertet adott, benne a Machine Gun 22 perces, kataklizma-szerű változatával – mintha érezte volna, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ennyi ember előtt játszhat. Húsz nap múlva Hendrix halott volt.
Egy évvel később kiadtak egy félórásnál alig hosszabb lemezt a Wight-szigetről és e sorok írója már az események ismeretében kutatta a közelgő halál jeleit a zenében és a borítón látható fotón egyaránt. Most, 50 év múlva, ugyanazt a lemezt írás közben végighallgatva elmondhatom, hogy az egész csak egy rajongó belemagyarázása volt, Jimi nem akart még elmenni…
Ma már Magyarországon is tudjuk, hogy egy ilyen nagy fesztivál mennyi kellemetlenséggel, környezetpusztítással jár. Éppen ez vetett véget a Foulk-fivérek sorozatának. A helyi önkormányzat ugyanis 1971 elején hozott egy rendeletet, amely 5000 főben maximálta a Wight-szigeti szabad téri koncertek közönségét. A fesztivált 2002-ben újították fel és azóta is minden évben megrendezik – az idén természetesen elmaradt – de ez már csak nosztalgikus utórezgése a „daliás időknek”.
