KULT
A Rovatból

„Ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik” – Karinthy Vera édesapjáról és a színháza megmentéséről

Karinthy Vera, Karinthy Frigyes dédunokája Leányfalun töltötte a nyarait Cinivel, a nagypapával, és egyáltalán nem nehezedett rá a legendás irodalmi család súlya. Édesapja, Karinthy Márton halála óta viszont neki kell egyenesbe hozni a színházát. Juhász Anna beszélgetett vele.


Karinthy Vera belenőtt az irodalomba, mégis azt érzi, lekésték egymást édesapjával, a nemrég elhunyt Karinthy Mártonnal. A tízéves Juhász Anna Irodalmi Szalon legutóbbi tematikus estjén a Karinthy-család volt a középpontban, ekkor beszélgetett az irodalmár a Karinthy-örökössel, Verával, aki haikukat is ír.

– Ha azt a nevet mondom Magyarországon, hogy Karinthy, akkor azt gondolom, hogy tízből tíz ember szeme előtt van egy arc, egy irodalmi mű, vagy egy történet. Karinthy Frigyes ott van az életünkben, az író, aki a te dédnagyapád volt. Milyen volt neked ezzel a tudattal, ezzel a családnévvel és ezzel örökséggel felnőni?

– Számomra ez éppolyan természetes volt, mint bárkinek a neve: lehettem volna Nagy, Kiss, Takács. Nekem a Karinthy név kiskoromban nem jelentett különösebben többet, nem kezeltek másképp, ugyanolyannak éreztem magam, mint a többi ember.

– Oké, természetes volt, de azért beleszülettél egy alkotó családba, dédnagypapád Karinthy Frigyes, a nagypapa, Karinthy Ferenc és az édesapád, Karinthy Márton is az irodalommal, művészetekkel, kultúrával foglalkozott. Mennyire volt a családi legendárium része, hogy dédnagypapádról mesélnek, hogy olyan lakásokban vagytok akár, amihez irodalmi legendák kapcsolódnak?

– A mindennapok része volt.

– Mondj pár ilyen legendát, vagy élményt, gondolatot, ami eszedbe jut. Nekem az első az Utazás a koponyám körül - ez a könyv önmagában Karinthy Frigyes, és aztán persze a Hadik és aztán persze a házassága.

– Nekem a viccelődés. Majd Böhm Aranka, a dédnagymamám, a családi viták, a legendák. Saját élmény is számos van a nevemhez kapcsolódva. Sokszor, amikor bemutatkoztam, például egy taxiba beülve vagy amikor elmentem könyvtárba, és mondták, hogy hát a nevet kérik, mondtam, hogy "Karinthy". Erre: "De nem az íróét, az önét!" Nyelvtanárként, angoltanárként dolgozom, és korábban a Karinthy Frigyes úton tanítottam, akkoriban mindig ezzel viccelődtek, hogy „Karinthy tanít a Karinthyn“. Az embereknek mindig Frigyes ugrott be elsőre és nem hitték el, hogy engem így hívnak.

– Karinthy Ferenchez a nagypapádhoz kapcsolódóan már ténylegesen sok emléked lehet, hiszen őt ismerted és a gyerekkorod része volt.

– Rengeteg élményem van vele. Tizenhat éves koromban hunyt el, tehát nagyon emlékszem rá. Leányfalun töltöttük a nyarainkat - ezek a legcsodálatosabb nyarak voltak, maga volt a földi Paradicsom. Ott volt egy kis nyaralónk, ott alkotott, emlékszem, szólt a régi bakelit lemez, miközben írt. Nagymamám segített neki, ő volt a titkárnője: nagypapám diktálta a műveit és nagymamám gépelte. Ezekben az időkben itt Leányfalun sokat iszap-csúszdáztunk, kenuztunk.

Nagypapám megtanította, hol lehet átúszni a Dunát, hogy hol olyan a folyó, ahol nincs örvény. Szemben volt velünk a Kacsa-sziget, együtt úsztunk, kajakoztunk, pingpongoztunk, vitt minket rendszeresen motorozni. A szabad strandra bemehettünk hajnalban, szerették, ha Cini bácsi hozta az unokáját,

Van egy vicces emlék is: egyszer mérgében behajította az írógépét a Dunába.

– Húha, miért?

– Nem tetszett önmagának, amit írt és ideges lett. Cini elég hirtelen temperamentumú ember volt.

– Szigorú volt, vagy inkább ez maximalizmus?

– Maximalista volt. Velünk nem volt szigorú egyáltalán, a gyerekekkel folyton nevetgélt, viccelődött, bevont minket mindig a játékokba és a Karinthy szójátékokba is. Nálunk minden játékosan történt: az ebédek, a beszélgetések, minden. Sokszor, amikor a Dunán jöttek a hajók, bemondták a ház előtt, hogy “...és itt alkot a híres Karinthy Ferenc...!“ A nagypapám, aki szeretett elég lazán öltözködni, ilyenkor rendszerint lebukott és elbújt, mert a kukkerekkel benéztek a kertünkbe...

– Visszamennék egy picit a szüleihez - Karinthy Frigyeshez és Böhm Arankához. Te is mondtad, milyen izgalmas és különleges személyiség volt Aranka.

– Bizony, egy nagyon intelligens, művelt asszony volt, sok író múzsája, gyönyörű nő, izgalmas személyiség és közben... mindig mondogatjuk családon belül, hogy egy szörnyeteg is, szóval nagyon nehéz természete volt.

Folyton veszekedtek Frigyessel, de igazából ez tartotta életben a kapcsolatukat...

– Akár publikum előtt is vitáztak, például a Hadikban.

– Publikum előtt is, volt, hogy papucsok repültek ki az ablakon, és hát az a legenda járja, hogy Frigyes tulajdonképpen azért halt meg, mert egy heves vita következtében a papucsával Böhm Aranka fejbe vágta a műtét után, és lehet, hogy ez okozta a halálát. Persze sok legenda kering.

– Kering sok történet Karinthy Gáborról is, a tehetséges költőről, akit leginkább édesapád könyvéből ismerünk, az Ördöggörcsből. Ami egy alapmű, egy korszakos alkotás és egy kordokumentum Karinthy Gáborból kiindulva több generációnak a története. Szeretnék is rátérni édesapádra is, akinek a színház lett az otthona.

– Édesapám küzdött az ősök szellemiségével, ezzel a nyomással, amellyel én is küzdök, és szerintem ez az egész családot végigkísérte. Szerintem mindannyian úgy éreztük, azaz úgy érzem - most már csak magamról beszélhetek sajnos -, hogy egy árnyék van felettünk, egy nyomás, hogy meg kell felelni az ősöknek. Ferenc így érezte édesapjával, apukám Ferenccel, én pedig apukámmal, és szerintem ez megy tovább, és a lányaim is majd így fogják érezni gondolom, ha idősebbek lesznek.

"Édesapám azért ment a színi pályára, azért lett saját színháza, mert ki akart szakadni, hogy ő is kövesse az írói vonalat, de egyszer csak érezte az ördöggörcsöt, amiről írt. Jött egy hatalmas erő, úgy jellemezte, hogy egy erős depresszió, egy erős vágy - ki kellett, hogy írja magából, ami benne van. Akkor írta az Ördöggörcsöt.

De hát ő sem kerülhette ki a sorsát, nagyon sikeres lett a könyv. Ezt önmagának írta, nem volt semmilyen terve, semmilyen szándéka ezzel a kötettel, nem gondolta, hogy ekkora siker lesz. De aztán persze a színháznál maradt élete végéig.

– A színháznál, amihez kapcsolódva itt Újbudán biztos mindannyiunknak van egy élménye - előadáshoz kapcsolódóan, vagy a Marcihoz. Marcizom, bocsánat, de mi ismertük egymást...

– Mindenkinek Marci volt természetesen...

– Amikor megnyílt a Hadik Kávéházban a Hadik Irodalmi Szalon 2010-ben, Ő volt az első esten vendégem Saly Noémivel, Fesztbaum Bélával, Gyarmati Istvánnal, és emlékszem, még halála előtt pár hónappal veled együtt forgattunk hármasban. Mindig biztatott minket munkára is, meg arra, hogy egy új irodalmi aranykor felé menjünk. Meg kell kérdeznem, Vera: egy ilyen tragikus időszakban hogy tudsz stabilan megállni a lábadon a feladatokkal? Egy hagyatékot és egy munkát örököltél, egy színházat. Hogy érzed magad ebben a szerepben több hónappal édesapád halála után?

– Iszonyatosan nehéz. Több okból is. Az első, hogy gyászolom édesapámat, még most is ugyanolyan nehéz, sőt, egyre nehezebb, ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik. Nem volt titok, többször említette interjúkban, hogy nem volt a legjobb édesapa, neki a színház volt a mindene, a színház volt a családja. És ezt addig nem értettem meg, amíg el nem veszítettem őt. Most értettem meg igazán, hogy belecsöppentem ebbe az egészbe, a mélyvízbe dobott a halálával. Nem voltam erre felkészülve, tudtam, hogy beteg, és beszélgettünk is erről, de nagyon hirtelen történt minden, az utolsó szakasza a betegségnek nagyon gyorsan zajlott.

"Most látom nap mint nap a küzdelmeit. Nagyon nehéz helyzetbe került a színház, és hónapok óta próbálom megmenteni. Sok szó van erről mostanában, aggódnak az emberek és nagyon nehéz helyzetben vagyok. A Karinthy Színház majdnem elveszett, és végre van egy lehetőség, hogy megmentsem.

Minden erőmmel azért küzdök, hogy a színház stabil anyagi körülmények között hosszútávon működhessen, de ugyanakkor édesapám szelleisége megmaradhasson, azokkal az értékekkel, amelyeket ő képviselt és amelyek fontosak voltak számára. Sok támadás ér, miközben még csak épp elindultak a tárgyalások és két-három hónap, mire biztonságba kerül a színház. Azon vagyunk én és a leendő vevőjelöltek is, hogy a legnagyobb biztonságban, ugyanebben a szellemiségben folytatódhasson a színház élete és működhessen hosszútávon.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Keanu Reeves irgalmat kér a rendezőnek, aki 4 milliárdot lopott a Netflixtől
A színész a bíróságnak írt levélben kért méltányosságot a 47 Ronin rendezője, Carl Erik Rinsch számára. A filmest tavaly bűnösnek találták, amiért 11 millió dollárt költött el a Netflix pénzéből.


Keanu Reeves egykori rendezője, Carl Erik Rinsch ügye a célegyenesbe fordult, miután a bíróság tavaly több vádpontban is bűnösnek találta, amiért 11 millió dollárral (közel 4 milliárd forinttal) károsította meg a Netflixet. Az ítélethirdetés előtt azonban a színész a bírósághoz fordult, és méltányosságot kért a filmes számára – írja a Variety.

Az ügyészség várhatóan június 16-ig nyújtja be a büntetési tételre vonatkozó indítványát, a végső döntés pedig június 29-én születhet meg.

Reeves a bíróhoz eljuttatott levelében Rinscht tehetséges alkotónak nevezte, akivel a 47 Ronin forgatásán dolgozott együtt. A színész szerint Rinsch szakmai problémáinak gyökere egyfajta önpusztító hajlam, amely a kreatív elképzeléseinek túlzott felnagyításából fakad.

„Véleményem szerint Carl hajlamos önszabotázsra azzal, hogy felnagyítja a megállapodás tárgyának léptékét és terjedelmét, ezzel önmagát és partnereit ellentétbe sodorja.”

A színész hangsúlyozta, hogy nem a rendező felelősségét akarja megkérdőjelezni.

„Nem azért írom mindezt, hogy mentséget keressek vagy kisebbítsem azt, amiben bűnösnek találták, csupán lehetséges magyarázatként ajánlom fel a miértre.”

A vád középpontjában a White Horse című sci-fi sorozat áll, amelyre a Netflix eredetileg is több tízmillió dollárt biztosított. Amikor Rinsch 2020 márciusában további 11 millió dollárt kért a produkció befejezéséhez, a stúdió átutalta az összeget. Az ügyészek szerint azonban a pénz jelentős részét a rendező saját céljaira fordította: luxusautókat, drága bútorokat vásárolt, és kockázatos kriptovaluta-befektetésekbe kezdett belőle. A sorozat végül nem valósult meg.

Rinsch karrierjét már korábban is beárnyékolták a problémás produkciók. Legismertebb munkája, a 2013-as 47 Ronin forgatása során a költségvetés jelentősen megemelkedett, a stúdió többször is újraforgatásokat rendelt el, a bemutatót pedig elhalasztották. A több mint 175 millió dollárból készült film végül a 2010-es évek egyik legnagyobb hollywoodi bukásaként vonult be a filmtörténetbe.

A rendezőt végül 2025 márciusában vették őrizetbe, az esküdtszék pedig 2025 decemberében mondta ki bűnösnek csalás, pénzmosás és illegális pénzügyi tranzakciók vádjában.

Reeves az elmúlt hónapokban sokat tartózkodott Magyarországon, egy filmforgatás miatt Budapestre költözött, ahol a stábtagok szerint rendkívül közvetlen volt mindenkivel. Személyiségét sokak szerint azok a tragédiák formálták, amelyeket élete során átélt. Zenei karrierje is érinti a fővárost: Dogstar nevű zenekarával 2026. július 18-án az Akvárium Klubban ad koncertet.

Via The Independent


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A 70 éves stand-upos, aki leszbinek adta ki magát, hogy megszerezzen egy ruhát – A Hacks: A pénz beszélre az 5. és egyben utolsó évada teszi fel a koronát
Aki utoljára nevet… Korunk egyik legviccesebb sorozata előtt legördül a függöny, de még előtte 10 elképesztő epizód vár ránk. Kritika.


A korábbi évadok kapcsán már több ízben is dicshimnuszokat zengtünk az egyik legjobb és legviccesebb jelenlegi vígjátéksorozata, a Hacks: A pénz beszél kapcsán, amelyekből természetesen az sem maradhatott ki, hogy ki is az a Jean Smart és Hannah Einbinder, hogy összesen hány Emmy- és Golden-díjat kapott a közös sorijuk (eddig egyébként az előbbiből tizenkettőt, az utóbbiból ötöt), és hogy miért teszünk magunknak nagyon jót azzal, ha leülünk az HBO Max elé, és kizárva a külvilágot, egy röpke időre megfeledkezve a hétköznapok taposómalmáról, végignézzük az összes részt.

Ezúttal tehát inkább az új évadra koncentrálunk, amely szám szerint az ötödik, nem mellesleg pedig a rajongók legnagyobb bánatára egyben az utolsó is. Bizony, itt a vége, fuss el véle! Az alkotók, Paul W. Downs és a felesége, Lucia Aniello elmondásuk szerint már régóta tudták, hogyan fog végződni a Hacks, annyira, hogy a finálé már az eredeti tervüknek is része volt, vagyis már akkor is, amikor ők ketten és Jen Statsky hét évvel ezelőtt házaltak a sorozat ötletével.

A végével tehát tisztában voltak, abban viszont, hogy ez az 5. évadban fog megvalósulni, még az új szezon forgatása közben sem voltak biztosak, ez még akkor is vita tárgyát képezte.

Felmerült például az is, hogy mi lenne, ha egy kétrészes évadot csinálnának, vagyis lepörög nyolc epizód, majd egy kis szünet után a nézők kapnak még nyolcat. Végül azonban úgy döntöttek, ez nem lenne túl ideális, ezért egy szimpa, tízrészes évaddal zárták le Deborah és Ava sztoriját.

Amiben az új epizódok nagyban különböznek az előzőektől, az egyértelműen a két főhősnő, a híres, hetvenes stand-upos és a jóval fiatalabb vezető írója kapcsolata. Az eddigi évadoknak ugyanis elengedhetetlen eleme, sőt mi több, talán a szíve-lelke, sava-borsa volt az ő folytonos cívódásuk.

Egyszer jóban voltak, máskor fasírtban, egyszer próbáltak kicseszni a másikkal, máskor kiálltak egymásért, de hogy tartósabb ideig jóban maradjanak, és végre bevallják maguknak, amúgy eléggé szeretik és tisztelik egymást, arra nem került sor… Egészen a 4. évad 9. epizódjáig.

Abban történt meg a sorsdöntő fordulat, amely szerint Deborah inkább lemondott élete álmáról, amit hatalmas nehézségek árán ért el, vagyis az esti talkshow házigazdaposztjáról, amikor megtudja, hogy Avát el akarják távolítani a műsorból. Végre teljes mellszélességgel kiállt mellette, s ez óriási hatással volt a köztük lévő dinamikákra.

Épp ezért a köztük lévő torzsalkodások utálóinak jó hír, hogy a záróévad nem erről szól, Deborah és Ava itt most kitartanak egymás mellett, és a legnagyobb egyetértésben munkálkodnak a közös és egyedi céljaikért egyaránt: nevezetesen, hogy Deborah – akit szerződésszegés miatt jó időre eltiltottak a nyilvános szerepléstől, szóval, ha csak egy poént is elsüt nyilvánosan, megy a dutyiba – még egyszer, talán utoljára egy nagyszabású eseményen megmutassa, miért ő a legnagyobb komika, illetve, hogy Ava el tudja adni egy nagy tévécsatornának egy sorozatötletét, s ezzel íróként a csúcsra, vagy legalábbis annak közelébe jusson.

Az első ötlet Deborah középső ujjának metaforikus felmutatására az őt elhallgattatni próbálók felé az EGOT klubba való felvétel, vagyis hogy megszerezze az Emmy-, a Grammy, az Oscar- és a Tony-díjakat, ám erről viszonylag hamar letesz,

így inkább az a megvalósíthatóbbnak tűnő, ám szintén nem könnyű ötlete támad, hogy egy telt házas előadáson felejthetetlen műsort ad elő a legnagyobbak színpadán, vagyis a New York-i Madison Square Gardenben.

Az idevezető kalandjaik során Deborah románcba bonyolódik egy nála több mint 40 évvel fiatalabb popsztárral; majd a múlt árnyai is előbukkannak az elhunyt férjével anno közösen készített szitkomjuk jubileuma kapcsán; a kissé kattant lányával, DJ-vel (Kaitlin Olson) celebpárosként részt vesznek egy ismert tévés realityversenyen; a volt asszisztensével, Marcussal (Carl Clemons-Hopkins) megszereznek maguknak egy régi, patinás Las Vegas-i kaszinót; Avával egy hétvégére leszbikus párnak adják ki magukat, hogy megkaparintsanak egy legendás fellépőruhát az előadásra; illetve Deborah még egy magasba emelt üvegkockába is bezáratja magát egy ismert vegasi mágus show-ja (pontosabban a saját show-ja népszerűsítése) miatt.

Szóval most sem vagyunk viccesebbnél viccesebb jelenetek híján, s bár az érzelmi magot ezúttal nem a Deborah és Ava közti nagy revelációk adják, azért így is akad bőven megható momentum, hiszen számos más csodás karaktert is mozgat ez a sorozat, így több szálon is megkapjuk a kívánt könnyfaktort.

Nagy kár, hogy vége, az viszont örömteli, hogy legalább eddig tartott. És ne feledjük, sokkal jobb lezárni egy sorozatot a csúcson, akkor, amikor még színvonalas, mint megnézni a tizedik, tizenötödik, huszadik szezont, és azt kívánni, bárcsak vége lenne már, hiszen már régen nem azt kapjuk, amiért anno megszerettük. A Hacks: A pénz beszél alkotói nem követték el ezt a hibát, ők tudták, hogy ennyi volt bennük, ennyit szerettek volna elmesélni, s így könnyebb bekerülni a halhatatlanok közé is. Mivel ott a helyük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Birodalom azoknak való, akiket érdekelnek a kulisszatitkok, de a könyvdarálók sem csalódnak
A Birodalom a '90-es évek iránti nosztalgiahullámot lovagolja meg, bemutatja, milyen sufnituning megoldásokkal készültek az első hazai pornófilmek, de azt is jól ábrázolja, miért nagyon szerethető ember Kovi.


A 2020-as évek különös trendje a 90'-es évek iránti nosztalgia. Az, hogy az én generációm vágyódva emlékszik vissza azokra az időkre, érthető, hisz többé-kevésbé ez az évtized vezetett minket az általános iskolás korból az egyetemig, ekkor nőttünk fel.

Hogy a gyerekeink generációját miért vonzza, azt nem pontosan tudom, de még Dezső András is arról számolt be az interjúnkban, hogy a fiatalok emiatt olvassák szívesen a korabeli alvilágról szóló könyveit. Ugyanez az érdeklődés tesz sikeressé olyan filmeket, mint a Hogyan tudnék élni nélküled, és sorban születnek a korszakot feldolgozó sorozatok is, mint amilyen a Bróker Marcsi, vagy a Magda Marinko sztorit feldolgozó A kegyetlen, hogy csak az RTL saját gyártású produkcióinál maradjunk.

Május 28-án került fel a Kovi munkásságát bemutató Birodalom első epizódja az RTL+ streaming felületre, ami bevallottan szintén ezt a nosztalgiahullámot próbálja meglovagolni.

Kovival és feleségével, Magdival többször találkoztam baráti társaságban, és nagyon kedves szerethető embereknek ismertem meg őket. Mindezt csak azért tartom fontosnak leszögezni itt az elején, hogy jelezzem, a felnőttfilmekről mindenki gondolhat amit akar, de a pornó mögött is húsvér emberek vannak, akiket nem lehet feketén-fehéren megítélni.

És végső soron erről szól a Birodalom is.

Ahogy azt A királyt is jegyző Kovács Dániel Richárd rendező is elmondta, az alapötlet lényege, hogy megmutatssák az egyéni történeteket, amiért valaki a felnőttfilmezés mellet dönt.

Mint az életrajzi filmeknél megszokott, itt is a valós elemek keverednek a fikcióval, de azért azt Kovi és a korszak legnagyobb férfi pornósztárja, Choky is megerősítette, hogy nagy vonalakban úgy történtek a dolgok, ahogy a sorozat ábrázolta.

Az első epizód értelem szerűen a kezdeteket eleveníti fel. Kovács István, Kovi (Takács Zalán) már gyerekként is szeretett fotózni, és előszeretettel fényképezett szép nőket (a sorozatban Kovi első, gyerekkori fotóalanyaként a rendező feleségét, Dobos Evelint láthatjuk egy cameo erejéig). Ám Kovi élete eleinte nem úgy alakult, ahogy megálmodta. Felnőttként egy húsüzemben látjuk viszont, ahol sofőrként dolgozik. De két fuvar között az üzem hűtőtermében erotikus fotókat készít. A főnöke (Baksa Imre) persze nem nézi ezt jó szemmel, és hamarosan kirúgja.

Kovi annyira nem is bánja, hiszen a fotózás sokkal jobban érdekli, és amikor videótékás barátja Janó (Olasz Renátó) szembesíti vele, mennyire népszerűek a szex vhs-ek, elhatározza, hogy elkészíti az első magyar felnőttfilmet. Felesége, Magdi (Szandtner Anna) eleinte nagyon idegenkedik az ötlettől, de amikor látja, hogy Kovi az anyukáját (Soltész Bözse) is maga mellé állítja, végül elhatározza, hogy támogatja a férjét.

Igaz, döntését egy magánéleti probléma is befolyásolja…

A Birodalom első epizódjának legfőbb erénye amellett, hogy feleleveníti a 90-es éveket – sose hittem volna, hogy egyszer gyerekes örömet fogok érezni, amiért meglátok egy Zastavát –, az, ahogy bevezet az első magyar pornófilm, a Hótehénke kulisszatitkaiba. Ha valaki kíváncsi erre a produktumra, a neten fellelhető. Őszintén szólva nem emlékszem, annak idején mit gondoltunk róla, mai szemmel azért eléggé "kezdetleges", hogy finoman fogalmazzunk. De az is igaz, hogy a szocializmus ingerszegény álprüdériája után valószínűleg mindegy volt, csak ciciket lássunk.

A Birodalomból legalább azt is megértjük, miért lett a film olyan, amilyen: ugyanúgy sufnituningban készült, mint abban az időben szinte minden. A résztvevők között elvétve akadt ugyan egy-egy profi – például a Mr. Taky művészi álnéven dolgozó BalázsBéla-díjas operatőr, vagy a profi pornós multtal rendelkező Zsanett –, de a többség csak lelkes, jó esteben tehetséges amatőr. Persze ma már tudjuk, hogy ahogy gyűlni kezdtek a tapasztalatok és a források, úgy lettek a Kovi filmek is egyre profibbak és igényesebbek.

A Birodalom ezzel szemben vérprofi munka, a kivitelezésre nem lehet panasz, igazi magyar sztárparádéval.

Legelőszőr is Takács Zalánt és Szandtner Annát kell kiemelni, akik tényleg a megszólalásig azonosultak az általuk megformált személyekkel. Nyilván sokat segített, hogy személyesen is alkalmuk volt megismerkedni Koviékkal. Takács Zalánnak (akit az Űrpiknik Zalatnay Saroltára gerjedt űrlénye mellett láthattunk többek között az Azariah filmben is) még a hanglejtése, a nevetése is olyan, mint Kovié. Kovi báját tulajdonképpen az adja, hogy ránézésre senki nem kapcsolná össze a pornóiparral. Kicsit Woody Allen-szerű figura, aki minden csetlés-botlás és nehézség ellenére a kitartása révén a felnőttfilmes ipar meghatározó szereplőjévé válik. Szandtner Anna pedig megmutatja, milyen fontos szerepet játszott Magdi abban, hogy felépülhessen a Lux Video birodalma, és milyen visszás pozícióba került férje pályaválasztásával.

Izgalmas kérdés az erotika megjelenése és megítélése a kultúrában. Hol a határ a magas kultúra és a trash között? Bocaccio, Sade márki vagy Apollinaire a "feketetarisznyás" bölcsészek kedvencei, az Utolsó tangó Párizsban vagy a Matador a filmművészet megbecsült alkotásai. A felnőttfilmeket viszont a mai napig kisujjeltartós fintorgás övezi, a műfaj alkotóit sokan lenézik, erkölcstelennek bélyegzik. Függetlenül attól, hogy konkrétan milyen tartalmak létrehozásában vesznek részt.

Bárhogy is van, az tagadhatatlan, hogy Kovi életműve a magyar kultúra meghatározó része, és talán hozzájárult, hogy az elmúlt évtizedek alatt megváltozott a gondolkodásunk erről a témáról.

Tény, hogy a meztelenség, az ízléses határokon belül ábrázolt szexualitás a magyar mainstream kultúrában is elfogadottá vált, elég csak a Hunyadi sorozatra gondolnunk. És hogy mennyit változott az erotika megítélése, jól jelzi, hogy egyre több neves színész és színésznő vállalja a pikánsabb feladatokat.

Hogy maradjunk a Birodalomnál, az első epizódban például Simon Zoltán játssza Choky Ice-t Fekete Lindát láthatjuk Ciccolinaként, de a későbbiekben is olyan nevek jönnek majd, mint Márkus Luca (Monique Covet), Gombó Viola Lotti (Michelle Wild) vagy Hermányi Mariann (Maya Gold). Rajtuk kívül is a magyar színészvilág krémje vonul fel – értelem szerűen nem feltétlenül szexis kontextusban.

Az első epizódban például nagy kedvencem, Kövesi Zsombor alakítja egy villanás erejéig Ricót, az olasz pornóproducert, akit többek között a Magyar mennyegzőben láthattunk. De a sorozatban feltűnik majd Csapó Virág, Járai Kira, Schell Judit, Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Molnár Áron és Miller Dávid is.

A Birodalom dramaturgiája kicsit hasonlít egy felnőttfilmre: némi történet két szexjelenet között. Persze itt azért kőkemény akcióra ne számítsunk. Bár a meztelenség megkerülhetetlen, de maguk az akciók nyilván imitáltak. Ezzel együtt nem kevés vagányságra volt szükség a szereplők és az alkotók részéről, hogy ezt bevállalják.

A Birodalom elsősorban azoknak való, akiket érdekel ez a világ, és szívesen betekintenek a kulisszák mögé, de akik szeretnek felháborodni mások erkölcstelenségén, és dörgedelmes tiltakozó leveleket írni, vagy épp könyveket darálni, nos, ők sem fognak csalódni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
2024 egyik legjobb tini-krimisorozata folytatódik a Netflixen: Visszatért a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz
Valami nagyon nem stimmel egy tökéletes angol kisvárosban. True-crime podcast, eltűnt tanúk és egy újabb sötét titok: Pip és csapata visszatért, a nyomozás pedig veszélyesebb, mint valaha. Kritika.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 30.



A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz netflixes sorozat első évada pontosan azt nyújtotta, amit egy könnyed, mégis okosan felépített tinikrimitől várhatunk. Nem akart többnek látszani annál, ami: egy remek ritmusú, fordulatos „baby’s first whodunnitnak”, amely ügyesen vegyítette a fiatalos hangulatot a klasszikus nyomozós történetmeséléssel.

Talán emiatt is működött ennyire jól. Volt benne valami frissesség, valami szerethetően naiv lelkesedés, mintha az Eufória neonfényes fiatalos világába csöppent volna egy Agatha Christie-szerű rejtély.

Meglepő módon ez a kombináció szinte végig hibátlanul működött az első évadban. Ügyes zeneválasztás, remek vágás, jó színészválasztás és bumm, az első évad nézette magát.

Az egyik legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy mennyire biztos kézzel vezette a nézőt. Feszes történetvezetés, a fordulatokat kellően ügyesen adagolták, a félrevezetések pedig pont annyira működtek, hogy a néző végig játékban maradjon. Emellett a kisvárosi környezet is rengeteget hozzáadott az atmoszférához: mindenki ismer mindenkit, az összes család rejteget valamit, és a látszólag idilli közeg alatt folyamatosan ott lappangott a feszültség.

A karakterek szerethetőek voltak, a színészek pedig meglepően erős alakításokat hoztak.

Emma Myers különösen kellemes meglepetésként hatott Pip szerepében. A Wednesdayből megismert hiperaktív, ultraharsány szerepét ügyesen levetkőzte. Még a brit akcentusát is könnyen elhittem, pedig amerikai színésznőről beszélünk.

A második évad viszont már eleve nehezebb helyzetből indul. Tipikus példája annak, amikor egy sikeres első könyv után kötelezővé válik a folytatás. Ez önmagában még nem probléma, hiszen rengeteg sorozat tudott már magasabb szintre lépni a második évadával. A kérdés inkább az, hogy van-e még mondanivaló, és tud-e új rétegeket hozzáadni a történethez. A nyitány alapján úgy tűnhet igen. A sokkoló cold open rögtön berántja a nézőt, majd a történet visszaugrik két héttel korábbra, amikor a kisváros még mindig az első szezonos Andie Bell-ügy következményeivel küzd.

Pip eközben a gyilkosságról podcastet készít, amelyben le akarja zárni az egész ügyet, és valamiféle feloldozást szeretne hozni a közösség életébe.

Ez egyszerre érdekes és kissé problematikus alapfelvetés. A modern true crime kultúra nyilvánvaló inspirációként lebeg a háttérben, és a sorozat próbál reflektálni arra, hogyan válik egy tragédia szórakoztató tartalommá. Csakhogy az új ügyben időnként nehéz komolyan venni azt, hogy Pip gyakorlatilag élőben osztja meg a nyomozását a hallgatóival. Egy ponton már szinte komikus, hogy a potenciális tettes is ugyanúgy követheti az eseményeket, mint bárki más. Ebben az ötletben lenne kreatív lehetőség, de a sorozat csak részben használja ki.

Jó érzés újra látni a régi szereplőgárdát, mert az első évad egyik legjobb eleme éppen a karakterek közötti dinamika volt. Pip és társai továbbra is tökéletesek együtt a képernyőn, még akkor is, ha néha már túlságosan hibátlannak érződnek. Van egy jelenet például a golfpályán, ami szinte tökéletesen összefoglalja a sorozat problémáját: a főszereplők mindig okosak, erkölcsösek, mindig a helyes döntést akarják meghozni. Emiatt néha nehéz valódi emberként tekinteni rájuk és nem egy mindent tudó Poirotra, vagy Miss Marple-re.

Ennél is nagyobb gond, hogy a forgatókönyv időnként mesterségesen butítja le a karaktereket azért, hogy működjön a cselekmény.

Bizonyos döntések egyszerűen logikátlanok, és csak azért történnek meg, hogy újabb konfliktus vagy veszélyhelyzet alakulhasson ki. Ez különösen a harmadik felvonásban válik zavaróvá, ahol a nagy drámai összeomlás már inkább frusztráló, mint feszült. A szereplők viselkedése több ponton teljesen irracionális, mintha a forgatókönyv hirtelen elfelejtené, hogyan építette fel őket korábban. Pedig addig a sorozat egész ügyesen működteti a klasszikus nyomozós formulát: Pip újra szimatolni kezd, ezúttal egy eltűnt szemtanú után, aki az első évad következményében tanúskodik és a történet szépen, lineárisan bontja ki az eseményeket.

A nagy rejtély önmagában nem rossz, sőt, vannak kifejezetten erős momentumai. A probléma inkább az, hogy a végső csavar egyszerre érződik kiszámíthatónak és hirtelennek. A sorozat próbál meglepni, de közben nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a lezárás valóban organikusan következzen a korábbi eseményekből. Emiatt a finálé nem üt akkorát, mint kellene. Az előző évad egyértelműen erősebb ezen a téren. Ám amiben zseniális továbbra is az a vágás. Ennyire kreatív vágást régen láttam Netflix sorozatnál.

A második szezon összességében ugyanabba a csapdába sétál bele, mint sok más hasonló folytatás.

Egyszerűen nem tud kilépni az első évad árnyékából, hiába tűnhet elsőre pozitívnak minden, de az új seprű nem seper annyira jól. Mindenből kapunk még egy kicsit: még több titkot, még több drámát, még nagyobb téteket, csak éppen az a frissesség hiányzik, ami az első részeket igazán különlegessé tette. Ettől függetlenül Poppy Cogan készítő tudta hogyan nyúljon Holly Jackson könyvsorozatához úgy, hogy megmaradjon az eredeti hangulata. Továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, könnyen fogyasztható krimisorozat. Nem váltja meg a műfajt, és nem is lesz belőle generációs klasszikus, de egy közös esti nyomozgatásra tökéletes választás. Természetesen úgy hagyják abba, hogy bőséggel lehet folytatni. Sőt bedobnak egy nagy kérdőjelet a végére. Egy biztos, már most több zenét lementettem a Spotify listámba, amik a sorozat folyamán elhangzottak, pont úgy ahogy az első évad esetében is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk