Összesen 3 millió forintot fizettet a bíróság A mi kis falunk gyártójával, amiért véletlenül 3 másodpercig látszódott a népszerű RTL-es tévészériában egy pilisszentléleki férfi - írta a Magyar Nemzet. A Content Factory szerint azonban az ítélet jogsértő, ezért felülvizsgálati kérelemmel fordulnak a Kúriához.
A férfi - aki bevallása szerint nem kedveli a sorozatot - elsőfokon már pert nyert már a gyártócéggel szemben, a másodfokú bíróság azonban tavaly elutasította a keresetét és kötelezte a perköltségek megfizetésére.
Ezután a férfi felülvizsgálati eljárást kért a Kúrián, mely megsemmisítette a másodfokú ítéletet, és végül a Győri Ítélőtábla a megismételt tárgyaláson új, immáron a férfi számára kedvező döntést hozott.
Eszerint a gyártónak
300 ezer forint sérelemdíjat kell fizetnie a férfinak,
emellett 2,6 millió perköltséget és
154 ezer forint illetéket is viselniük kell.
A bíróság arra is kötelezte a Content Factory kft.-t, hogy levélben kérjenek bocsánatot a férfitól. Ebben szerepelnie kell többek között, hogy megsértették a képmáshoz való személyiségi jogát azzal, hogy a hozzájárulása nélkül mozgóképes képfelvételt készítettek róla, és ezt a hozzájárulása nélkül felhasználták.
A pilisszentléleki férfi ügyvédje, Gaudi-Nagy Tamás (a Jobbik egykori országgyűlési képviselője) azt mondta, ez a döntés végső győzelemnek minősül, és szerinte az alperes esetleges felülvizsgálati kérelme sem hozhat már reálisan változást. Gaudi-Nagy azt is kifejtette: a filmgyártó eredménytelenül védekezett azzal, hogy A mi kis falunk című sorozat forgatási rendje Pilisszentléleken mindenki számára ismert volt, ezért aki az évente több hónapig tartó filmforgatások idején a forgatási helyszínek környékén akár helyi lakosként arra sétál, az ráutaló magatartással engedélyt ad arra, hogy felvételt készítsenek róla.
A felperes férfi azt mondta, hogy a sérelemdíj összegét, a 300 ezer forintot az egykori pilisszentléleki pálos kolostor romjainak rendbetételére fordítják.
A gyártó cég azonban nem törődött bele íz ítéletbe, a Média1-nek küldött válaszukban azt írták: szerintük a Győri Ítélőtábla újabb ítélete jogszabálysértő, ezért felülvizsgálati kérelemmel fordulnak a Kúriához.
Összesen 3 millió forintot fizettet a bíróság A mi kis falunk gyártójával, amiért véletlenül 3 másodpercig látszódott a népszerű RTL-es tévészériában egy pilisszentléleki férfi - írta a Magyar Nemzet. A Content Factory szerint azonban az ítélet jogsértő, ezért felülvizsgálati kérelemmel fordulnak a Kúriához.
A férfi - aki bevallása szerint nem kedveli a sorozatot - elsőfokon már pert nyert már a gyártócéggel szemben, a másodfokú bíróság azonban tavaly elutasította a keresetét és kötelezte a perköltségek megfizetésére.
Ezután a férfi felülvizsgálati eljárást kért a Kúrián, mely megsemmisítette a másodfokú ítéletet, és végül a Győri Ítélőtábla a megismételt tárgyaláson új, immáron a férfi számára kedvező döntést hozott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hogy segíti egy pakisztáni templom meglátogatása a rákból való kigyógyulást? – Megnéztük az On the Spot új sorozatát
Az On the Spot „Sonu – Egy gyógyulás története” című új évada utazás az emberi lélek, a spiritualitás mélyére. Megnézése után talán kicsit másképp fogunk gondolni a rákra.
Bármilyen hihetetlen, már több mint 26 éve indult az On the Spot. Cseke Eszter és S. Takács András a Spektrumon indította útjára dokumentumfilm-sorozatát, amely Robert Capa híres mottóját követi:
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”
A sorozat címe is olyasmit jelent, hogy "a helyszínen". Műsoraikat az jellemzi, hogy nem csak ellátogatnak a helyszínre, de ha kell, akár évekig ott élnek egy adott helyen, hogy elnyerjék a kiszemelt riportalanyok bizalmát, mint például Az istenek szigete esetén, amit Balin, az ubudi királyi családdal forgattak.
Azóta bejárták a világot és a magyar tévéket. Évekig láthattuk őket a köztévén, A hosszú élet titka című évad a Telekom TV Go-n tűnt fel, 2022-ben pedig az RTL-hez igazoltak. Minden évadnak van egy központi témája, mint például Törzsek,Diktátorok gyermekei, vagy épp A hosszú élet titka.
On the Spot: Sonu – Egy gyógyulás története – ez a címe az új etapnak, és az indiai származású Sonu Shivdasani küzdelmeit mutatja be egy halálos betegséggel. Cseke Eszter és S. Takács András hét éven keresztül dokumentálták főszereplőjük rákból való felépülését a kemoterápiától a pszichedelikus pszichoterápiáig.
A hatrészes új sorozat a világ egyik legexkluzívabb magánszigetén játszódik a Maldív-szigeteken, ahol korunk legnagyobb sztárjai töltik szabadságukat Angelina Jolie-tól David Beckhemig. Stanley Tucci például szerepel is az egyik epizódban. A szigeten a vendégek és a tulajdonosok mezítláb járnak, biozöldségeket esznek a saját veteményesből, hétről hétre más Michelin-csillagos séf főz rájuk.
A történet középpontjában Sonu áll, a szigethotel alapítója, aki – feleségével, az egykori modell Evával – huszonöt éve fogadja a világ leggazdagabb családjait, mígnem váratlanul negyedik stádiumú rákot diagnosztizálnak nála.
Sonu minden lehetséges eszközt bevet a betegség ellen: a hagyományos onkológiai kezeléseket alternatív terápiákkal egészíti ki, a böjtöléstől és a hiperbárikus oxigénterápiától a magyar fejlesztésű hipertermiáig, amely a rákos sejtek számára nehezen elviselhető hőmérsékletre melegíti fel a testet.
A kiegészítő kezeléseknek köszönhetően a kemoterápia mellékhatásai annyira enyhülnek, hogy Sonu már másnap visszatér az edzőterembe, este pedig étteremben vacsorázik.
„Nem szokványos rákbeteg” – jegyzi meg róla onkológusa.
Kezdetben Sonu a fél világot bejárja a legmegfelelőbb klinikát keresve (a sorozat öt országban készült), később saját klinikát alapít a szigetén ahova nyugati és keleti orvosok költöznek, köztük a hagyományos kínai gyógyászat és az indiai ájurvéda képviselői is. A betegség azonban újra és újra kiújul, miközben Sonu pénzügyi nehézségekkel is szembesül.
A Sonu – egy gyógyulás története nem csupán száraz egészségügyi beszámoló, hanem egy belső utazás története. Ha az ember megpróbálja elmesélni, miről is szól, nehéz nem közhelyekbe futni: „a pénz mit sem ér, ha beteg vagy”, „a rák csak tünet, a lelkedben kell rendet rakni, hogy meggyógyulj”. Pedig a sorozat minden, csak nem közhelyes.
A lényeg a részletekben rejlik. Először is, Sonu egy sikeres ember és úgy is viselkedik. Üzletemberként megszokta, hogy felelősséget vállaljon magáért és a döntéseiért, és a gyógyuláshoz is így fog hozzá. Nem esik pánikba, hanem racionálisan végiggondol minden eshetőséget, és úgy választja ki, kikre bízza rá magát. Egy pillanatra sem engedi ki a kezéből az irányítást. El is mondja, hogy legjobban a kontrol elvesztésétől fél. Amikor például olvas egy egerekkel végzett kísérletről, elhatározza, hogy a kemoterápia előtt böjtölni fog, mert állítólag akik így tesznek, azokat sokkal kevésbé viseli meg a kezelés – és ez beválik.
Arra is ügyel, hogy olyan klinikát válasszon – egy isztambuli intézményt –, ahol a nyugati orvoslás mellett alternatív eszközöket is használnak. Közben a lelki egészséggel is törődik: nem csak azt tárja fel, hogy az anyja milyen kapcsolatban lehet az ő megbetegedésével, de amikor valakitől azt hallja, hogy a transzgenerációs traumák is közrejátszhatnak az ilyen problémákban, felkeresi azt a pakisztáni falut, ahonnan a családjának az 1947-es szétválás után hindukként úgy kellett elmenekülnie egyik napról a másikra, hogy ég a templomuktól sem búcsúzhattak el.
Nem szeretnék mindent lelőni, a sorozat január 20-tól mind a hat epizóddal elérhetővé válik az RTL+ Premiumon.
Cseke Eszter és S. Takács András nagy erénye, hogy egyáltalán nem akar véleményt formálni arról, amit látunk. Nem mondják, hogy hatásos az ájurvéda, nem állítják, hogy valóban létezik transzgenerációs trauma. Ők egész egyszerűen megmutatnak mindent, amit Sonu átél, és ránk bízzák, hogy véleményt alkossunk, mit fogadunk el belőle.
Ez a sorozat is az On the Spot jól ismert eszköztárával készült: ketten, két kiskamerával, szinte zavarba ejtően közelről vettek fel mindent. A nehéz téma ellenére egyáltalán nem depressziós a műsor. Igaz, maga Sonu sem egy búvalbélelt, magába roskadó személyiség. Optimistán, életvidáman jár-kel a mindennapokban akkor is, amikor küzd a betegséggel, akárcsak párja, a mosolygós Eva. Persze a házaspár magánbeszélgetéseiből azért kiderül, hogy közel sem kezelik olyan félvállról, könnyedén a helyzetet, mint ahogy kívülről látszhat, de nem akarják megadni magukat semmilyen szinten a betegségnek.
A drámaiság apró mozzanatokban kúszik be. Sonu kemoterápiája alatt például halljuk egy asszony sírását a háttérből – egy másik páciens, aki közel sem viseli olyan jól a kezelést, mint a hoteltulajdonos. Vagy látjuk Sonu arcán az érzelmeket, amikor orvosa arról értesíti, hogy a rák visszatért.
Ahhoz, hogy az embert nem keríti hatalmában a búskomorság, nagyban hozzájárul Sonu otthona, a trópusi szigetvilág festőisége, illetve Balázs Ádám fantasztikus aláfestő zenéje.
Arra természetesen nem kapunk választ, hogy győzhetjük le a rákot. Ahogy azt minden epizód elején kihangsúlyozzák a készítők, ez egyetlen ember gyógyulásának a története.
Semmi garancia nincs rá, hogy ugyanezek a módszerek ugyanígy beválnának másoknál is.
Nem mellesleg Sonu dúsgazdag ember. Nem sokan tehetjük meg, hogy a világ másik felére repülünk kezelésre, vagy hogy saját klinikát rendezünk be, ahová a világ minden tájáról odacsődítjük a tudományos és – nevezzük így – alternatív rákgyógyítás legnevesebb képviselőit.
De ezzel együtt is érdemes rászánni a hatszor 45 percet, hogy végignézzük a sorozatot. A Sonu – Egy gyógyulás története nem csak azért érdekes, mert végig követhetjük egy ember viszontagságait. Az On the Spot kamerái segítségével eljuthatunk a világ, az emberi psziché és spiritualitás olyan területeire, ahová egyszerű, halandó ember ritkán téved.
Bármilyen hihetetlen, már több mint 26 éve indult az On the Spot. Cseke Eszter és S. Takács András a Spektrumon indította útjára dokumentumfilm-sorozatát, amely Robert Capa híres mottóját követi:
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”
A sorozat címe is olyasmit jelent, hogy "a helyszínen". Műsoraikat az jellemzi, hogy nem csak ellátogatnak a helyszínre, de ha kell, akár évekig ott élnek egy adott helyen, hogy elnyerjék a kiszemelt riportalanyok bizalmát, mint például Az istenek szigete esetén, amit Balin, az ubudi királyi családdal forgattak.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kisebb tétek, nagyobb élmény? Megnéztük az HBO új Trónok harca-sorozata, A Hét Királyság lovagja első részét
Sárkányok nélkül is lehet izgalmas Westeros? Sőt, most talán még jobb is az élmény, mint a Sárkányok házában? Az HBO legújabb Trónok harca univerzumos sorozatpróbálkozása meglepően kicsiben gondolkodik, de éppen ettől találhat célba. Az első rész alapján ez a sorozat többet ért a Trónok harcából és George R.R. Martin könyveiből, mint elsőre hinnénk.
Amikor először a meghallottam, hogy George R. R. Martin új könyveket ír valami Dunk és Egg történeteiből, bevallom, kissé ambivalens érzéseim voltak. Egyrészt örültem, mert kifejezetten szórakoztató, könnyedebb hangvételű, jól fogyasztható kis ponyvákat kaptunk, másrészt ott motoszkált bennem a gondolat: vajon nem a Tűz és Jég dala rovására születnek-e ezek a történetek?
Akkoriban úgy tűnt, Martin inkább ezekkel múlatja az időt, miközben a nagy eposz sorsa továbbra is bizonytalan.
Utólag viszont el kell ismernem, hogy a kisregények pontosan azt adják, amit ígérnek: olvasmányosak, szerethetőek, és meglepően sok szívet hordoznak magukban. Ám a Tűz és Jég dala regényfolyam valószínűleg sosem fog befejeződni könyv formájában.
A sorozatadaptáció hírére az első gondolatom nagyon hasonló volt ahhoz, amit korábban a Stranger Things kapcsán éreztem: Egg karaktere, akit Dexter Sol Ansell alakít, hamar fel fog nőni, így a készítőknek nem lesz túl sok idejük befejezni a szériát.
A Dunk és Egg történetekből mindössze három kötet született eddig és készülőben van egy negyedik.
Persze, mivel George R.R. Martinról beszélünk, lehet erre időtlen időkig kell várni. Az első epizód alapján a sorozatról elmondható, hogy a feldolgozás meglehetősen hű az alapanyaghoz. Nem akarja újraértelmezni azt, nem akar többnek látszani annál, ami: egy kisebb léptékű, személyesebb lovag-történet.
A nyitány rögtön ismerős terepre vezet. 100 évvel járunk a Trónok harca történései előtt. A Targaryanek uralkodnak. Egy kóbor lovag pedig egy esős napon éppen eltemeti pótapját. Duncan (Dunk) elvesztette azt a kóbor lovagot, aki felnevelte. Szerencséjére halála előtt lovaggá ütötte Dunkot, amit bár mi nézők nem láttunk, elhisszük a nagy mamlasznak.
Innentől viseli a Ser Duncan a Magas nevet, és bár minden oka meglenne arra, hogy hátat fordítson ennek a kegyetlen életnek és jobb megélhetés után nézzen, mégis úgy dönt, próbára teszi a szerencséjét kóbor lovagként.
Útnak indul egy tornára, Ashfordba ahol azt sejteni lehet, semmi sem alakul pontosan terv szerint. Ez a kiindulópont már a könyvekben is kiválóan működött, a sorozat pedig pontosan ezt a hangulatot ragadja meg.
Peter Claffey választása Dunk szerepére telitalálat. Fizikailag is pontosan olyan, amilyennek lennie kell: hatalmas termetű, kissé esetlen, de jószándékú figura, akiben egyszerre van jelen a naivitás és az ösztönös becsület.
A kamera is szereti a színészt, a jelenléte természetes, gyönyörű kék szemei világítanak az éjszakában és nem akarja túljátszani a karakterét.
Az egész felvezetés kifejezetten hangulatos, és gyorsan egyértelművé válik, hogy ez a történet tudatosan sokkal kisebb léptékű, mint amit Westeros világától megszokhattunk.
Nem érdemes nagyívű politikai machinációkra, világot megrengető konfliktusokra számítani. Ez az évad lényegében egy lovagi torna köré épül, annak minden intrikájával, személyes drámájával és persze a Martin-féle váratlan fordulataival. Meglepetésekből, emberi tragédiákból és finoman adagolt feszültségből így sem lesz hiány, de a hangsúly egyértelműen a karaktereken marad. Az első részre főként a hangulat jutott, túl sok feszültség nem.
Egy epizód alapján nem lehet ezt feltételezni, de úgy tűnik, az HBO ezúttal talán biztosabb lóra tett, mint a Sárkányok házával.
Míg az utóbbi erősen ingadozott a látványos, de néha üres, unalmas nagyszabásúság és az érdekes karakterdráma között, itt a készítők mintha pontosan tudnák, mit akarnának elmesélni. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a Dunk és Egg könyvek sokkal több alapanyagot szolgáltak a készítőknek, mint a Sárkányok háza.
A sorozat mögött George R. R. Martin és Ira Parker állnak, ami érezhetően garancia arra, hogy a hangulat és a szellemiség hű marad az eredeti művekhez. A casting erős, a történet intimebb, a tétek kisebbek, cserébe több idő jut arra, hogy a szereplők kibontakozzanak és valóban megszerettessék magukat a nézővel.
Valójában, ez a történet nem pusztán egy kóbor lovag útkereséséről szól.
A középpontban Egg és Dunk barátsága lesz, két nagyon különböző háttérből érkező figura kapcsolata, amely lassan, természetesen mélyül el és halad egy jobb jövő irányába. Ez az érzelmi mag az, ami igazán működőképessé teszi a történetet, és ami miatt könnyű belebolondulni a könyvekbe, még akkor is, ha a világvége éppen nem forog kockán. Mégis olvastatta magát, reméljük a sorozat pedig majd nézeti magát.
A kiszivárgott epizódhosszok alapján a sorozat nézőbarát játékidőt választott: nem kell maratoni hosszúságú részekre készülni, lesz olyan, amely mindössze 30 perces. Ez kifejezetten jót tehet a tempónak, és segít elkerülni az elnyújtott, üresjáratos pillanatokat. Khmmm… Sárkányok háza.
Itt felmerül egy probléma: mi van, ha kevés lesz Dunk és Egg kalandjaiból hét darab 30-40 perces rész?
Semmi gond, legyen sikeres a sorozat és talán kapunk még többet. Jelenleg az HBO Max érdekes helyzetben van. Rengeteg jó sorozatuk van és nagyon meg kell majd válogatni, mit fognak folytatni a Netflix felvásárlás miatt. Ted Sarandos és a piros streaming óriás producerei biztos mindent ki fognak sajtolni a WarnerHBO Maxos sorozataiból. Meglátjuk mi lesz Dunkékkal.
Ez az HBO második komoly kísérlete arra, hogy újra elkapja a Trónok harca varázsát. Ha az első rész nem is ígér korszakalkotó tévétörténeti pillanatokat, azt mindenképpen, hogy egy szerethető, jól működő, emberléptékű történetet kapunk Westeros világából. Lehet, most pontosan erre van a legnagyobb szükség.
Amikor először a meghallottam, hogy George R. R. Martin új könyveket ír valami Dunk és Egg történeteiből, bevallom, kissé ambivalens érzéseim voltak. Egyrészt örültem, mert kifejezetten szórakoztató, könnyedebb hangvételű, jól fogyasztható kis ponyvákat kaptunk, másrészt ott motoszkált bennem a gondolat: vajon nem a Tűz és Jég dala rovására születnek-e ezek a történetek?
Akkoriban úgy tűnt, Martin inkább ezekkel múlatja az időt, miközben a nagy eposz sorsa továbbra is bizonytalan.
Utólag viszont el kell ismernem, hogy a kisregények pontosan azt adják, amit ígérnek: olvasmányosak, szerethetőek, és meglepően sok szívet hordoznak magukban. Ám a Tűz és Jég dala regényfolyam valószínűleg sosem fog befejeződni könyv formájában.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kevés nemzeti jelképben sűrűsödik annyi ellentmondás, tévhitet és érzelmet, mint a Himnusz.
Ma, január 22-én, a magyar kultúra napján ünnepeljük a kézirat születését.
Sokan nem tudják, milyen fordulatos a magyar himnusz története, ezért most összegyűjtöttünk néhány érdekességet.
Hihetetlennek tűnhet, de a Himnusz csak a rendszerváltáskor, 1989. október 23-án kapott először törvényi státuszt, amelyet 2012-től az Alaptörvény is megerősített. A nemzet énekévé válása azonban már másfél évszázaddal korábban, 1844-ben megkezdődött.
Minden a csekei magányban kezdődött, ahol Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én befejezte a verset.
A Himnusz kéziratát ma az Országos Széchényi Könyvtár nemzeti ereklyeként őrzi.
A család 1944 nyarán, a háborús pusztítástól tartva helyezte letétbe a dokumentumot, amely azóta is a könyvtár legértékesebb kincsei közé tartozik.
A dallamra a vers születését követően több mint húsz évet kellett várni.
A pesti Nemzeti Színház 1844-ben írt ki pályázatot a megzenésítésére, amelyet Erkel Ferenc egy jeligés pályaművel nyert meg.
A bemutatót 1844. július 2-án tartották a színházban, a komponálás ihletett pillanatáról pedig maga Erkel emlékezett meg később. Elmondása szerint a dallam megalkotásakor „…a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.” Míg a Honderű kritikusa szerint „E hymnus E. úr’ egyik legsikerültebb műve…”, addig a Regélő Pesti Divatlap lesújtó véleményt fogalmazott meg:
„…a nép ajkán visszhangra nem fog találni.” Az úgynevezett nép azonban rácáfolt a kritikára.
A színházon kívüli első, igazi közösségi premierre 1844. augusztus 10-én került sor az óbudai hajógyárban, a Széchenyi gőzhajó vízrebocsátásakor. A korabeli beszámoló szerint az eseményen „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot…”.
A Himnusz könyörgő, imádságos jellege a 19. században Vörösmarty Mihály Szózatával, a nemzetet megszólító felszólítással állt párban. A két alkotás évtizedekig egymás mellett élt, a Himnusz hivatalossá tételére pedig már 1901-ben is született törvényjavaslat. „Minden művelt nemzetnek meg van az ő dalba foglalt nemzeti fohásza…” – állt az akkori indoklásban a Zenetudományi Intézet anyaga szerint.
A ma ismert, ünnepélyesebb, cintányérral és kisdobbal kiegészített hangszerelést Dohnányi Ernő véglegesítette 1938–39-ben.
Zenei szakértők szerint Erkel eredetileg egy bensőséges fohászt komponált, a későbbi romantikus hangszerelés azonban „dagályosabbá” tette. Ezzel párhuzamosan a közösségi éneklés és a 20. századi történelmi traumák lelassították a tempót, „siratósabbá” téve a karakterét. Egy 1939-es miniszteri rendelet a prozódia kérdését is rendezte, a „Hozz rá” helyett a „Hozz reá” kiejtést írva elő, amely máig visszatérő vita tárgya.
A Himnuszt a Rákosi-korszakban komoly támadás érte, amikor felvetődött egy új, „szocialista” himnusz megírásának terve Illyés Gyula szövegével és Kodály Zoltán zenéjével. Mindkét alkotó elutasította a felkérést.
Kodály Zoltánnak tulajdonított, legendásan tömör válasz mindent elárul: „Minek? Jó a régi”.
A kétszáz éves évfordulóra, 2023-ban a Magyar Nemzeti Bank 15 000 forintos ezüst és 3 000 forintos színesfém emlékérmét bocsátott ki, amelyek Kölcsey portréjával és az 1823-as évszámmal tisztelegnek az alkotás előtt.
Európa meghajol a 75 éves Fischer Iván előtt: Amszterdam díjazza, New York már várja
Fischer Iván karmester a holland Concertgebouw-díjat veszi át Amszterdamban 75. születésnapja után. Az elismerést a Budapesti Fesztiválzenekarral adott New York-i Carnegie Hall-koncertek előzik meg.
Ma hetvenöt éves Fischer Iván, aki alig két hónap múlva, március 16-án Amszterdamban veheti át Európa egyik legrangosabb zenei elismerését, a Concertgebouw-díjat. A kettős jubileum – a születésnap és a közelgő díjátadó – jól keretezi azt a pályát, amelyen egy magyar karmester világszintű kulturális márkává tette a Budapesti Fesztiválzenekart, miközben folyamatosan azon dolgozik, hogy a komolyzenét közelebb hozza a fiatalokhoz és hidakat építsen közösségek, korszakok és generációk között.
A Concertgebouw, Európa egyik legpatinásabb koncertterme tavaly november 26-án jelentette be, hogy a díjat Fischer Ivánnak ítélik.
Az indoklás szerint a karmester 1987-es debütálása óta több mint százötven alkalommal lépett fel a házban, és meghatározó, hosszú távú hozzájárulást tett annak művészi arculatához.
A bejelentéskor a karmester így fogalmazott: „Ha úgy kellene döntenem, mint Parisz trójai herceg, melyik a világ legszebb, legünnepibb, legvonzóbb hangversenyterme, az aranyalmát az amszterdami Concertgebouwnak adnám.”Simon Reinink, a Concertgebouw főigazgatója a döntést azzal indokolta, hogy Fischer olyan művész, aki sosem elégszik meg a rutinnal.
„Amihez csak hozzáér, az valami új dologgá alakul, mintha első ízben szólalna meg”
– mondta a ház vezetője a Concertgebouw hivatalos közleménye szerint.
A díj mögött álló Budapesti Fesztiválzenekart 2022-ben a brit Gramophone magazin közönségszavazásán az Év Zenekarának választották,
a szavazatok több mint harmadát begyűjtve olyan vetélytársak elől, mint a Bécsi Filharmonikusok.
A kritikai elismertség is folyamatos: tavaly a francia Le Monde „emlékezetes” Mahler-előadásként írt az eviani koncertjükről, míg a The Guardian a londoni Prokofjev-estjüket méltatta „idioszinkratikus, mégis meggyőző” programként.
A Kakaókoncertek sorozat interaktív formában, rövid tételekkel szólítja meg a legkisebbeket, és néhány éve már autizmusbarát változatban is elérhető.
A Midnight Music esték a fiatal felnőtteket célozzák: éjfélkor, babzsákokon ülve, Fischer rövid, szellemes magyarázatai mellett hallgathatják a zenét.
A karmester egy 2008-as interjúban így foglalta össze ars poeticájukat: „Mi nem vagyunk normális zenekar.” A Közösségi hetek programban a zenekar kamaraformációi ingyenes koncerteket adnak idősotthonokban, gyermekotthonokban, iskolákban, templomokban és zsinagógákban, eljuttatva a zenét azokhoz is, akik nem jutnának el egy hangversenyterembe.
Hollandia kitüntetett helyszíne Fischer karrierjében: évekig élt Amszterdamban, folyékonyan beszél hollandul, és 2020 óta a Holland Királyi Concertgebouworkest honoráris vendégkarmestere. Az európai zenei élet formálásában is aktív szerepet vállal:
2024 júliusától az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának zeneigazgatója, a két zenekar együttműködéséből pedig elindult a European Orchestra Academy is.
Február 6-án és 7-én a zenekar két estet ad a New York-i Carnegie Hallban. Az elsőn Pärt, Sibelius és Brahms művei csendülnek fel Maxim Vengerov hegedűművész közreműködésével, a másodikon Mahler 3. szimfóniáját adják elő a Young People’s Chorus of New York City részvételével.
Fischer Iván tavaly áprilisban az állami támogatás elmaradó értékhelyreállításáról beszélt. „Ez a hiány megoldhatatlan” – mondta a Telexnek. Hozzátette:
„Ha Magyarország engedi, hogy a legtehetségesebb zenészei külföldre szerződjenek, akkor a BFZ értelmét veszti.”
Ugyanebben az időszakban Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter bejelentette, hogy a kormány a következő öt évben évente minimum 25 milliárd forintot biztosít a közös működtetésű színházak támogatására, és a Budapesti Fesztiválzenekar kormányzati támogatása 2025-ben 2,4 milliárd forint volt.
Ma hetvenöt éves Fischer Iván, aki alig két hónap múlva, március 16-án Amszterdamban veheti át Európa egyik legrangosabb zenei elismerését, a Concertgebouw-díjat. A kettős jubileum – a születésnap és a közelgő díjátadó – jól keretezi azt a pályát, amelyen egy magyar karmester világszintű kulturális márkává tette a Budapesti Fesztiválzenekart, miközben folyamatosan azon dolgozik, hogy a komolyzenét közelebb hozza a fiatalokhoz és hidakat építsen közösségek, korszakok és generációk között.
A Concertgebouw, Európa egyik legpatinásabb koncertterme tavaly november 26-án jelentette be, hogy a díjat Fischer Ivánnak ítélik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
