A pop-rock pudingképű Schubertje – Sir Paul McCartney 80 éves
Amikor egy, a 60-as években kamaszkorát élő ember szembesül azzal, hogy egykori ideáljai, ha megérték, 80 évesek lettek, egy kicsit megdöbben, hiszen ez azt jelenti, hogy felette is elszálltak az évek. Ugyanakkor van egy másik érzés is: ezek az ideálok máig jelen vannak, néhányan még a színpadon is, de életművükkel mindenképpen, és ezzel fiatalon tartják tisztelőiket is.
Így vagyok én Sir Paul McCartney-val is, akit lassan 50 éve, 1972. augusztusában volt szerencsém élőben látni a Wings együttes élén Helsinkiben, a Messuhalli sportcsarnokban, ahol 20 évvel korábban Papp László második olimpiai aranyérmét nyerte. Akkoriban Apám diplomáciai kiküldetése révén ott éltünk, a helyi zenei élet teljesítette ki a pop-rock iránti rajongásomat és alapozta meg lemezgyűjteményemet. Bár az akkor még javában dúló Lennon-McCartney vitában én John Lennon pártján álltam, azért örömmel mentem meghallgatni Pault, hiszen mégiscsak Beatle volt. És bár akkoriban szerették a Wingset „a világ legrosszabb zenekarának” titulálni, nagyszerű koncert volt, Macca egyénisége minden pillanaton és hangon átsugárzott.
Még néhány évvel korábban egy rajzot, amelyen a Beatles When I’m 64 című dala nyomán „megöregítették” a négy liverpudlit. Sajnos ketten nem érték meg ezt a kort – Lennont 40 évesen gyilkolták meg, George Harrisont pedig 58 évesen vitte el a rák – így nem tudjuk, milyenek lettek volna 64 évesen. Pault a művész tokás, tiszteletre méltó úriemberként ábrázolta, és bár mindig őt tartották a bandában a legkonzervatívabb felfogásúnak, az élet rácáfolt e képre: a minap megnéztem a YouTube-on egy idei, Seattle-ben tartott koncertjét, és egy fess, élettel teli idős fickót láttam, aki még mindig képes élőben is élményt nyújtani a közönségnek.
Paulnak, aki akkoriban már próbálgatta zenész szárnyait, nagyon megtetszett az énekes hangja, játéka, személyisége. Aznap este egy másik buli során Vaughan bemutatta őket egymásnak: John Lennon, Paul McCartney – a többi már történelem.
A két fiú néhány év alatt korunk talán legnagyobb szerzőpárosává nőtte ki magát, bár kezdettől fogva különböző egyéniségek voltak. Lennon elképzelései nyersebbek voltak, McCartney viszont inkább kötődött a hagyományosabb brit dalkincshez, ő volt a romantikusabb alkat, még akkor is, ha ő énekelt néhányat a „legüvöltősebb” dalok közül a Kansas Citytől a Helter Skelterig.
Mivel egy idő után a Lennon-McCartney címkét csak szerzői-kiadói jogok miatt tartották fenn, még könnyebb lett beazonosítani, hogy melyik Beatles-dal melyikük szerzeménye. Az övéi az olyan gyöngyszemek, mint a Yesterday, az Eleanor Rigby, a Fool On The Hill, a Penny Lane, a Hey Jude vagy a Let It Be, a már-már klasszikus ihletésű For No One és She’s Leaving Home, a játékosan szerelmes Blackbird, de ő vitte be a Beatles zenéjébe az 1920-as, 30-as évek kuplévilágát a már említett When I’m 64-ral, a Martha My Dear-rel vagy a Maxwell’s Silver Hammerrel.
Dallamai látszólag egyszerűek, de tele vannak rejtett finomságokkal. Sokszor hallottam amatőr zenészektől, hogy „Beatlest játszani mindenki tud”, aztán vért izzadtak, amikor le kellett követni egy akkordmenetet. Nem véletlen, hogy már a Beatles idején a „20.század Schubertjeként” emlegették.
A balkezes Paul, miként társai is, teljesen autodidakta módon tanult meg basszusgitározni, gitáron, zongorán játszani, később még dobolni is. Állítólag a mai napig nem tud kottát olvasni. Különleges hangfekvéséről a szakértők azt mondták, hogy „mindenen áthatol”, annak ellenére, hogy nem is igazán erős. A Beatlesnek egyik nagy fegyvere éppen az utánozhatatlan vokál volt, és ez hiányzott a legjobban mindegyikük későbbi szólódalaiból.
A ma már elképzelhetetlen tömeghisztéria, ami a Beatlest körülvette, nemcsak a zenéből fakadt, hanem a négy fiú egyéniségéből és külsejéből is. Paul kamaszos mosolyával, furcsán lefelé álló szemeivel, „pudingképével”, ahogyan annak idején írták, volt az első számú kedvenc, olyan, akihez a hagyományokhoz hű brit lányos anyák örömmel hozzáadták volna gyermeküket. Amikor Macca 1969 márciusában feleségül vette az amerikai Linda Eastman fotóst, valóságos nemzeti gyász tört ki a szigetország hölgyei között. Paul azonban így sem tagadta meg magát: 29 éven át, Linda haláláig, mintacsalád voltak négy gyermekükkel.
A bűnbak mégis Macca lett, és így is ítélték meg első önálló munkáit, pedig második szólóalbuma, a Ram már olyan slágereket is tartalmazott, mint Too Many People vagy az Eat At Home. Ez kihatott az új bandára, a Wings-re is, nem utolsósorban Linda billentyűs-vokalista szerepe miatt, hiszen a „jólértesültek” szerint éppen Mrs.McCartney és John Lennon kedvese, Yoko Ono közti rivalizálás marta szét a Beatlest.
Paul azonban már 1972 februárjában meggyőzte közönségét, amikor az új csapattal rögtönzött turnéra indult brit egyetemi klubokban úgy, hogy a közönség csak a helyszínen tudta meg, kik lépnek fel. Ezzel a muzsikus egyben csattanós választ adott azoknak is, akik hittek az ostoba rémhírnek, mely szerint a Beatles 1966-ban azért hagyta abba a koncertezést, mert őt halálos autóbaleset érte, a fotókon egy hasonmás jelent meg, és a konteósok számos „bizonyítékot” találtak erre az utolsó évek Beatles-dalaiban és a lemezborítókon.
És hogy ihletét sem vesztette el, mutatták a Paul McCartney & The Wings legjobb lemezei: a Band on The Run (1973), a Venus and Mars (1975) és főleg a London Town (1978). Az egyik legnagyobb slágerük az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) című James Bond-film betétdala lett, de ennek a korszaknak a legemlékezetesebb dala a Mull of Kintyre, amelyben McCartney a skót föld előtt rótta le tiszteletét, amely élete legnehezebb pillanataiban adott neki megnyugvást és lelki megtisztulást. A karácsonyi éneknek szánt dal egyfajta „nemhivatalos” skót himnusszá vált.
A Wings 1979-ben feloszlott, innentől kezdve Paul, persze sokszor Lindával párban folytatta karrierjét, bár lelkileg kétségtelenül nagy törést jelentett számára John Lennon halála, akivel minden huzavona ellenére örök barátok maradtak. Készített felvételt Stevie Wonderrel és Michael Jacksonnal, pop-rock albumai mellett, amelyek közül talán a Flowers In The Dirt (1989) és a Flaming Pie (1997) voltak a legkiválóbbak.
De komolyzenei babérokra is tört: írt balettzenét, és a Liverpool oratóriumot nálunk is bemutatták 2002-ben a Pesti Vigadóban. Egy évvel később Paul személyesen is tiszteletét tette Magyarországon, és a Budapest Sportarénában adott nagy sikerű koncertet.
Pályafutására visszatekintve nem lehet nem megemlíteni azt a szolgálatot, amelyet Lindával együtt a vegetarianizmus világméretű terjedéséért tettek, és egyben meggyőződéses állatvédők is lettek. Részt vett számtalan humanitárius akcióban: ő szervezte meg az 1978-ban a polpotizmus rémuralma alól felszabadult Kambodzsának szánt segélykoncertet, részt vett a Live Aiden, majd 20 évvel később a Live 8-en a Hyde Parkban a U2-val.
Második feleségével, Heather Millsszel pedig a taposóaknák betiltásáért folyó kampányba kapcsolódott be. „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” – vallja. Büszke lehet lányára, Stellára is, aki a fenntartható divat egyik legelismertebb egyénisége.
Paul McCartney 80 évesen sem pihen meg. Immár 9 éve házasok a nála 17 évvel fiatalabb amerikai Nancy Shewellel, akivel 2011. október 9-én – azaz John Lennon születésnapján – házasodtak össze a londoni Marylebone kerületi városházán. Ugyanott, ahol annak idején Lindával.
Még mindig az a legnagyobb boldogság számára, ha bemegy egy stúdióba, és kijön egy kész dallal. Bár a nyugodt családi légkör mindig fontos volt neki, el sem tudja képzelni, hogy otthon üljön és a tévét bámulja. Inkább irány a színpad, hadd szóljon a zene…