A mai napig megkapom, hogy már foglalt a nevem

Láng Dávid, címkép: Bálint Dániel - szmo.hu
2015. augusztus 23.

Négy alkalommal felvételizett a Színművészetire, de hiába: mindannyiszor elutasították. Másnak ez talán végleg elvette volna a kedvét a színészettől, ő azonban nem adta fel. A Radikális Szabadidő Színház tagjaként építgette karrierjét szép lassan, lépésről lépésre. Végül a tabudöntögető Viharsarok főszerepe hozta meg számára a szakmai áttörést: nemcsak itthon ismerték meg a nevét, Berlintől Mexikón át Tajpejig számos nagy filmfesztiválon mutatkozhatott be. Bár sosem tartozott „kőszínházi” társulathoz, szabadúszóként is akad munkája bőven. Mindezeken túl arról is beszélgettünk, volt-e gondja belőle, hogy a nevéről legtöbben a 2006-ban elhunyt nagy erdélyi iróra asszociálnak.

– Hogyan jött a színészet az életedbe?

– Még az érettségim idején sem voltam száz százalékosan tisztában azzal, mivel szeretnék foglalkozni.

Voltam iskolarádiós, diákönkormányzatos, szerveztem 24 órás vetélkedőt, verseket mondtam ünnepségeken… Lényegében mindenben részt vettem, ami közösségi élet címén zajlott az iskolában. Ezek mellett még úsztam és citeráztam is.

A színészet kicsit el volt rejtve a sok másik réteg alá, jó ideig nem gondoltam, hogy ez lesz majd a fő csapásirány. A dolog előzménye, hogy még 11 évesen bekerültem egy drámatáborba, amit az általános iskolás osztályfőnököm javasolt nekem. Ez egy hétig tartott, de utána következett még egy turnus. És nekem annyira megtetszett, hogy amikor édesanyámmal beszéltem telefonon a hazautazás előtti napon, megkérdeztem, nem maradhatnék-e még egy hetet. Ilyesmire addig soha nem volt példa, meg is lepődött rendesen, de végül megengedte.

Sőt, utána jelentkeztem a tábor vezetője, Lázár Péter gyerektársulatába is, ami szintén nagyon sokat adott nekem. Hat évet töltöttem ott, mellette pedig a gimnáziumi színjátszókörbe is elkezdtem járni az ezer másik dolog mellett. Mikor odajutottam, letettem a drámaérettségit is szabadon választott tárgyként (összesen hárman választottuk ezt az évfolyamomról), ami száz százalékosra sikerült.

Fotó (valamint a következő, fekete-fehér kép is): Simon Kyra

– Tapasztaltál amiatt valami negatívumot, hogy nem Budapesten kezdted a szakmát?

– Nyilván akadt abból némi hátrányom, hogy vidékiként nem voltam annyira közel a színházi vérkeringéshez. Ez valószínűleg a Színművészetire való bekerülésemet is nagyban megkönnyítette volna. Aztán egy idő után megfordult a dolog, és elkezdtem az előnyeit is észrevenni annak, hogy nincs egyetemi végzettségem. Voltak olyan rendezők, akik viccesen úgy fogalmaztak, hogy „engem legalább nem rontottak el”, kevesebb a manírom, valahogy emberibb és őszintébb vagyok. De ez nem feltétlenül azért van, mert nem végeztem egyetemet, vagy mert nem vagyok budapesti – inkább lelki habitus kérdése. Ebből a szempontból az apai nagyapámhoz hasonlítok leginkább: ő annak idején sosem tudott úgy végigsétálni a falun, hogy ne állt le volna mindenkivel legalább 5-10 percre beszélgetni. Ezt a nyíltságot örököltem én is.

Felolvasás Paizs Miklós és mások társaságában a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon:

– Azért csalódott voltál, amikor negyedik próbálkozásra sem vettek fel a Színműre?

– Persze, iszonyatos igazságtalanságként éltem meg. Az első felvételim után még megnyugtattak, Máté Gábor osztályába jelentkeztem és ő megveregette a vállam, hogy nagyon fiatal vagyok, de jó lesz. Ezt tulajdonképpen egy fél dicséretként is fel lehetett fogni. Másodjára nagyon dühös lettem, mert nem indokolták meg semmivel az elutasítást, harmadjára pedig végképp, hiszen akkor már volt két negatív élményem. Ekkorra Máté Gábor szavait is felülírta a csalódottság, de úgy voltam vele, hogy még egyszer utoljára megpróbálom. Meg akartam tenni mindent, már csak a lelkiismeretem tisztasága miatt is. A negyedik sikertelen alkalom után viszont

Ezután határoztam el, hogy soha többé.

– Maradt még benned tüske?

– Nem, mégpedig egy fiatal rendezőnek, Kovács D. Daninak köszönhetően. Még a Radikális Szabadidő Színházból ismerjük egymást, de őt később felvették a Színműre. Nagyon hálás vagyok neki, ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik nem feltétlenül csak az egyetem hallgatóiból válogattak a vizsgaelődásaihoz, pedig elvileg ez lett volna a kötelessége. Ő viszont behívott engem is egy főszerepre 2011-ben, az utolsó sikertelen felvételim után.

Ez számomra óriási feloldozás volt, annál is inkább, hiszen egy igazi legendával, az azóta sajnos elhunyt Hollósi Frigyessel is együtt dolgozhattam. Aki ráadásul elmesélte nekem, hogy annak idején kirúgták az egyetemről, emiatt sokáig ugyanolyan görcs volt benne, mint amit én is átéltem. Tehát lényegében sorstársak voltunk. A vizsgaelőadást látva, Dani egy mestere és egyben osztályfőnöke, Székely Gábor odalépett hozzám, megölelt és annyit mondott: „Köszönöm, András”. Leginkább ezeknek az élményeknek köszönhető, hogy ma már semmi sértettség nincs bennem.

– A szülőfaluddal milyen ma a viszonyod?

– Sajnos már nem olyan szoros, mint régen volt, amikor szó szerint mindenkit ismertem. Húsvétkor például a falu legvégén élő 90 éves nénit is meglocsoltam, hogy ne hervadjon el. Miután felkerültem Budapestre,

Kikopott a tájszólásom nagy része, amit nagyon sajnálok, hiszen vannak színészkollégáim, akiknek épp ez az egyik legnagyobb erényük. Én afféle kaméleon-típusnak tartom magam, aki mindig alkalmazkodik a környezetéhez. Azért persze szeretek hazajárni, egyfajta lenyugvást és feltöltődést jelent számomra. Egy-két hónap után mindig ki is vagyok éhezve rá, hogy ne az állandó szmogot szívjam be, és ne legyek ennyi impulzusnak kitéve, mint ami itt ér.

Fotó: Rév Marcell

– A Viharsarok kapcsán a fél világot bejárni milyen érzés volt számodra?

– Egyértelműen életem legnagyobb élménye. Szerintem minden ember számára eljön az a pillanat, amikor elhatározza, hogy szeretne világot látni. Én gyerekkoromban viszonylag sokat ingáztam a családommal Magyarország és Németország között, és jártam néhány más európai országban is, de a kontinensen kívül sehol. Ráadásul a Budapestre költözésem után egyáltalán nem, hiszen az a pénz, amit otthonról kaptam, nagyjából az albérletemre volt elég. Valamint arra, hogy egyfajta szerelemből azt csinálhassam, amit szeretnék. Lényegében 24 éves koromig csak a Balatonhoz jutottam el néha, a film bemutatásával és nemzetközi sikerével nyílt ki újra nekem a világ.

A premier a Berlinalén volt, utána pedig én személyesen elutaztam még Mexikóba – Houston és Los Angeles érintésével –, Tajpejbe, Tel Avivba, Bolognába, Szarajevóba, Zlinbe, sőt Makaóra is. Ezekre azért is kerülhetett sor, mivel szabadúszó vagyok, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy saját idővel rendelkezem. Volt olyan fesztivál, ahova alap volt, hogy meghívtak, mint alkotót, és volt olyan is, hogy megkérdeztem a fesztiválszervezőket, a rendező mellett örülnének-e az én részvételemnek is. Kicsit féltem tőle eleinte, nem lesz-e kínos így meghívatni magamat, de szerencsére mindenhol úgy vettem észre, emelem az események színvonalát azzal, hogy tőlem is kérdezhetnek a nézők.

Találkozhattam rajongókkal, producerekkel, rendezőkkel, újságírókkal, rádióriporterekkel, és nem utolsó sorban több neves színészkollégával is. Azért van abban valami humoros, mikor Szarajevóban odalép hozzám az egyik kedvenc dél-amerikai színészem, Gael García Bernal (Bábel, Az álom tudománya, Levelek Júliának, Egy kis Mennyország stb.), és gratulál, mert jó voltam – csak egy a baj, teszi hozzá: „kicsit hasonlítasz rám”

Berlinale, premier a vörös szőnyegen. Balról jobbra: András, Sebastian Urzendowsky, Varga Ádám és Wieland Speck filmrendező, a szekció vezetője

Szarajevói filmfesztivál

– Mondhatjuk, hogy ezt a filmet tartod eddigi pályafutásod csúcsának?

– Azt hiszem, igen. Egyrészt ezzel tudtam eddig a legtöbb nézőhöz eljutni, másrészt nemzetközi kapcsolatokat építeni és nem utolsó sorban ez volt az a munka, amiben az összes addig szerzett tapasztalatomat össze tudtam sűríteni. Van az a periódus az ember életében, amikor szeret berögzült panelokhoz nyúlni: például a megszokott helyekre jár, nem akar új barátokat szerezni, vagy éppen színészként ugyanazokat a hangsúlyokat, gesztusokat, mozdulatokat használja. A Viharsarok azért volt életem legfontosabb munkája, mert a forgatás 30 napja alatt egyáltalán nem figyeltem tudatosan önmagamat, hanem egyszerűen csak léteztem. Nagyon csupaszon, nyersen és őszintén – számomra ez a legnehezebb színészi feladat.

Arról nem is beszélve, hogy a forgatást megelőzte egy közel másfél éves felkészülési időszak. Egyrészt végigpróbáltuk az összes jelenetet, másrészt volt egy fizikai oldala is: meg kellett tanulnom focizni, gyakorlatilag nulláról. És mivel előzetesen ennyit próbáltam rá, élesben már megengedhettem magamnak, hogy kizárólag a jelenre és a partneremre figyeljek.

– Miben rejlik szerinted a film valódi jelentősége?

– A Berlinalén a Panoráma szekció vezetője, Wieland Speck úgy fogalmazott,

nem azért nagy szám a Viharsarok, mert ne készült volna még ilyen alkotás a filmtörténelemben. Az igazi értékét az adja, hogy Magyarországon, 2014-ben meg tudott születni. Felesleges mondani, mekkora ellenszélben. Nemcsak nálunk, az egész régióban úttörők voltunk ezzel.

Idővel majd elválik, tényleg így van-e, de nagyon örülnék neki, ha sikerült volna kinyitnunk egy kaput, és mások is követnék a példánkat akár itthon, akár a környező országokban.

Ezenkívül azt is öröm volt látni, hogy a Budapest Pride-ot idén Alföldi Róbert nyitotta meg, és Kulka János is nyíltan vállalta a részvételét. Nem merném biztosan állítani, hogy ehhez is a Viharsaroknak volt köze, de talán azért mégiscsak elindított valamit, hiszen tavaly én mondtam a nyitóbeszédet a szervezők felkérésére. Ezzel együtt azt gondolom, hogy igazi kultfilm talán tíz év múlva válhat belőle.

Jelenetek a filmből (Rév Marcell operatőr felvételei)

– A filmes, vagy a színházi szerepek állnak közelebb hozzád?

– Inkább a filmszínészet. Nagyon sokáig imádtam a színház kifejező erejét és jelenidejűségét, arra is gyakran hajlamos voltam, hogy elmenjek a jó értelemben vett ripacsság irányába. Egyszerűen azért, mert tényleg nagyon szeretek játszani. De ez számomra inkább egyfajta lubickolás, mint valódi munka és kihívás. Nyilván azzal is összefügg a dolog, hogy már nem tizenéves vagyok, betöltöttem a 26-ot. Ez egyfajta érési folyamat lehet részemről: mostanában azok a feladatok érdekelnek, amelyekhez igazán meg kell erőltetnem magam, nem csak egyfajta örömjátékként élem meg őket. Egy filmforgatás pedig abszolút ilyen: rengeteg időt és energiát kell belefektetni, új tapasztalatokat kell szerezni hozzá. Még az elején vagyok ennek az útnak, de nagyon élvezem.

– Gondoltál valaha arra, hogy leszerződj egy társulathoz, vagy teljesen megfelelő számodra a szabadúszás?

– Komolyabban soha nem merült fel. Bár egy időben nagyon szerettem volna a Katona, az Örkény, vagy akár a Radnóti Színház társulatához tartozni, most már azt tapasztalom a bőrömön, hogy sokkal több előnyöm származik abból, hogy szabadúszó vagyok. Elég csak a filmes munkákat nézni: ezekre aligha jutna elegendő időm, ha le lennék kötve valahová. Így is tudok színházban játszani, és ezt nem is szeretném elveszíteni, mert nagyon élvezem. Viszont sokkal könnyebben tudnak foglalkoztatni forgatásokon, hiszen nem kell engem kikérni, kompromisszumokat kötni az anyaszínházammal, akiktől a havi fixemet kapom. Így nem szúrok ki senkivel, saját magam alakítom az életemet, aminél nagyobb szabadságot el se tudok képzelni.

Radikális Szabadidő Színház – Paul Foster: Brutus (teljes felvétel 2010. márciusából):

– Volt már rá példa, hogy a neved alapján összekevertek az író Sütő Andrással?

– Ó, hogyne! (nevet) Már egészen korai emlékeim is vannak erről: ugyebár Nagykanizsán születtem, ahol az egyik helyi tanárnak személyes jó barátja volt Sütő András. Mikor ő 2006-ban meghalt, ez a tanár szervezett a városban egy megemlékezést. Nos, ezen az emlékműsoron én

Aztán felkerültem Budapestre, ami tovább bonyolította a dolgot. A Színmű felvételi-bizottságban is akadt olyan, aki azzal jött nekem, hogy "Ugye tudja, hogy majd meg kell változtatnia a nevét?" A vége az lett, hogy a Port.hu adatbázisa miatt valóban nevet kellett változtatnom: nagyjából öt évig Sütő András Miklós voltam, az édesapám és a nagyapám után. Egyébként anyakönyvezve is megkaptam ezt a keresztnevet, de 18 éves koromig egyetlen egyszer se használtam, semmilyen szituációban.

Végül a Viharsarok hozta meg számomra a nagyobb szakmai figyelmet, ekkorra már el is telt annyi idő az író Sütő András halála óta, hogy ne mindenki egyből vele azonosítsa a nevet. Így letehettem a Miklóst, de azért még tavaly is akadt olyan kritika, ami megemlítette, hogy ügyes ez a Sütő András, de a nevével kezdenie kéne valamit, mert már foglalt... Ez valószínűleg fel fog még merülni párszor a karrierem során, na de annyi baj legyen.

Fotó: Bálint Dániel

– Mi tölti ki az idődet mostanában, akár filmes, akár színházi területen?

– Jelenleg két előadásom fut fixen a Rózsavölgyi Szalonban, az egyik Spiró György Elsötétítés című drámája, a másik pedig Grecsó Krisztiántól a Mellettem elférsz. A Ráday utcai Stúdió K-ban Zalán Tibor Szamár a torony tetején című bábelőadásban dolgozom, az Aranytízben Camus Caligulájában láthat a közönség, és ezen kívül pont a minap kértek fel, hogy ugorjak be egy friss darabba, amit az Átrium Színházban fognak játszani. Az egész annyira új, hogy még nem is kezdtem el próbálni, október elején lesz a premier. A Rózsavölgyiben is készül még egy premierem, Makk Károly Szerelem című filmjének a színpadi adaptációja.

És persze vannak a filmes munkák is. Az egyik válogatáson már bekerültem az utolsó körbe, hárman vagyunk esélyesek a szerepre, nagyon remélem, hogy végül én kapom meg. Illetve Császi Ádámnak, a Viharsarok rendezőjének is van egy új nagyjátékfilm-terve. Az az érzésem, hogy abban is jut majd számomra feladat. És ha mindez nem lenne elég, némi szinkronszínészettel is fűszerezem a napjaimat: hallható a hangom például a True Detective második évadában, vagy a Walking Dead új részeiben. Feltűntem már néhány reklámban is, de arra ügyelek, hogy ne koptassam el az arcom, hiszen ezek a szerepek azért vissza tudnak ütni a hagyományos színészi karrierre.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!