Saly Noémi a kávéházak titkairól
- Egy cikkben azt olvastam Önről: kávéházológus. Szójáték vagy félig-meddig tréfás öndefiníció?
- Ez egy vicc, egy rádiós újságíró találta ki, de nekem is nagyon tetszik. Kávéházológus és kocsmológus, így együtt igazán szép hivatal! Egyébként kávéházakkal hamarabb kezdtem el foglalkozni, mint hogy ide kerültem volna a múzeumba. Igaz, az útvonal elég tekervényes volt, mert eredetileg magyar-francia szakos tanár vagyok, francia irodalmat tanítottam a szegedi egyetemen. Látszólag semmi különös nem predesztinált arra, hogy ilyen mélyen belemenjek a kávéházkutatásba.
De Budapest eleve nagyon érdekelt, hiszen itt születtem, itt élek, ahogy a családom is már legalább százötven éve. Nagyon rendes városépítőket tudhatok a felmenőim közt, az egyik ükapám például azért jött Pest-Budára, hogy a Lánchidat építse. De volt köztük ácsmester, állványozó, akik gyakorlatilag a két kezükkel rakták össze a várost, két építészmérnök – egyikük a városligeti műjégpálya épületét, a másik pedig a Széchenyi Fürdőt tervezte.
Tehát a családtörténetemből kifolyólag is adódott, hogy a város története, a polgári lét és életforma mindig is érdekelt. Amikor Zeke Gyula, kiváló történész barátom 1996-ban a Budapesti Negyed folyóiratnak szerkesztett egy kávés számot, mondtam, hogy szívesen megírok én is egy kávéházat. De azt is mondtam, hogy mindenképpen budai lesz, így végül a krisztinavárosi Philadelphiára esett a választás. Amikor beleástam magam a kutatásba, egyből kiderült, hogy én ezt akarom csinálni.
Irodalom- és Budapest-történész, helytörténeti írások szerzője, rádió- és tévéműsorok gyakori és népszerű szereplője, a Nagy Budapest Törzsasztal egyik alapítója.
Legfontosabb témája a kávéháztörténet – ahogy ő maga meghatározza: „a régi budapesti élet elbűvölő esszenciája”. Bármennyire szereti is Budapestet, Podmaniczky Frigyessel ellentétben szereti elhagyni szeretett városát, nagy utazásokat tett szinte minden távoli földrészen.
1974-ben érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Tanított középiskolásokat, tizenkét évig a Szegedi Tudományegyetemen francia irodalmat. A Soroptimist International Budapest klub alapító tagja (1990), a Magyar Kávéház Alapítvány elnöke (1996–2009), 2004 óta az újraindított Budapest folyóirat olvasószerkesztője. 2007-ben a Podmaniczky Páholy szóvivőjévé választották. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban dolgozik.
Díjai
Podmaniczky-díj, 2005
Zolnay László Pest-Buda díj, 2005
a Kultúraközvetítők Társaságának Fehér Rózsa díja, 2006
Budapestért díj, 2008
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
- Mi volt különösen vonzó a kávéházakban a művészek számára?
- Ez mindig úgy van, hogy a kávéházaknak, sőt általánosságban a vendéglátóhelyeknek kell hogy legyen egy lelke – aki néha a tulajdonos, néha a tulajdonos felesége, egy főpincér… Kell hogy legyen egy olyan sugárzó, vonzó, nagyon tehetséges és nagyon szakértő valaki, aki miatt az a hely népszerűvé és felkapottá válik. Minden irodalmi kávéház esetében vissza lehet vezetni, ki az a személy, aki miatt az a kávéház olyan jól működött, és irodalmi kávéházzá lett.
Ugyanakkor a kávéházat az írók, költők nem bírták eltartani, nemcsak mert kevesen voltak, hanem mert fizetés- és hitelképtelenek is. Persze akadtak felkapottabbak, gazdagabbak, akik mindig állták a fogyasztásukat, sőt a barátaikét is – például Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő (bár fiatal korukban még ők sem feltétlenül). A „nyomorgó művész” egy romantikus toposz. Petőfi nagyon szegény ember volt, Jókai nagyon jómódú. Mindenesetre az író, a művész, ha bizonytalan vagyoni helyzetű, ha nem, be tudja vonzani azt a fizetőképes polgárt, aki utána el tudja tartani a kávéházat, a kávést, aki ebből kifolyólag el tudja tartani a rászoruló írót, költőt.
- Jól ki van ez találva…
- Egy bölcs öreg pesti kávéstól maradt fenn a mondás, akit arról kérdeztek, miért tűri a kávéházában a hitelképtelen, fizetésképtelen, viselkedni képtelen nyikhajokat. Annyit mondott: „kérem szépen, ahova ezek járnak, oda járnak a szép nők, és ahova a szép nők járnak, oda járnak a gazdag férfiak”. A kávésnak tehát érdeke volt, hogy bevonzzon, és bent tartson a kávéházában „celebeket” − merthogy régen ők voltak azok. Persze nem olyan értelemben, mint ahogy ma a média képes celebet csinálni. A régi pesti polgárt nem lehetett ilyesmivel megvezetni, neki az volt a szenzáció, hogy látta a népszerű fiatal írót, színpadi szerzőt vagy annak a szerelmét, a Vígszínház valamelyik isteni díváját.
A kávéház mindig is az információszerzés és -pörgetés elsőszámú helye volt; ezért is utálták annyira a kommunisták (és általában minden diktátor), és ezért akarták mindenáron eltörölni a föld színéről. Mert az emberek ott ellenőrizetlenül beszélgettek, mert ott volt a létező összes újság… Mindenki elolvasta az összes újságot, nem úgy működött, mint manapság, hogy a közönség egyik része csak a Magyar Nemzetet olvassa el, a másik része csak a Klubrádiót hallgatja, a harmadik része meg csak a Kurucról tájékozódik, hanem mindenki minden újságot elolvasott és utána, ott helyben, a kávéházban, megbeszélték. A kerületi, kisebb városrészre tartozó ügyek a kávéházban dőltek el, mert ott ült a helyi polgár. Az embereknek élő kapcsolatuk volt egymással, mindenki dumált mindenkivel.
A politikusok is jártak a kávéházba, oda lehetett menni hozzájuk. Vázsonyi Vilmosról például többen leírták, hogy neki akkor is az Abbázia volt a törzshelye, amikor igazságügy-miniszter lett. Egyébként Krúdy írt erről nagyon szépen: a terézvárosi esernyőjavító nem ment oda feltétlenül a sérelmeivel Vázsonyihoz, neki az is elég volt, hogy látja, és tudja: bármikor odamehetne hozzá. Volt, aki meg is tette. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a jól értesültség akkoriban is nagyon fontos volt, pénzre, hatalomra, befolyásra lehetett váltani. A jól értesültségnek pedig első számú forrása – mint helyszín – a kávéház volt, és persze az irodalmi, a színházi és a művészvilág történetei is ott zajlottak.
Volt egynéhány kávéház, ami kiváltképp ilyen tereppé vált, de tegyük hozzá: nem kizárólagosan, hiszen az „érdekes” vagy „fontos” emberek sem egyetlen kávéházba jártak. Az egyikben megreggeliztek, a másikban elolvasták a délutáni lapokat, a harmadikba a szakmabelijeivel ült be (igen, a művészekhez hasonlóan a pékeknek, asztalosoknak, kereskedőknek is megvolt a maguk kávéháza), más helyre mentek zenét hallgatni, ha este ki akartak ruccanni az asszonnyal. Aztán ott voltak az obskúrus kurvás kávéházak a hatodik kerületben, a mellékutcákban… Szóval hihetetlen kapcsolati háló volt a kávéházak rendszere.
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
- Hogy váltak egyáltalán a kávéházak a nyilvánosság ilyen fontos, mondhatni elsődleges színtereivé?
- Először is, a régi Pesten – csakúgy, mint a sűrűn lakott európai nagyvárosok jó részében – állandó lakásmizéria volt; az emberek mai szemmel nézve elképesztően rossz körülmények között laktak, a szegényeknél végképp hihetetlen méreteket öltött a népsűrűség. Drága volt a világítás, úgyhogy sötétben vagy az olajlámpa, petróleumlámpa fényénél kucorogtak. A 19. század közepétől lesz gázvilágítás, nagyon lassan és nagyon drágán, de még akkor is rengetegen gyertyával világítottak otthon. A városok nagy részében nehéz volt tüzelőhöz jutni.
Az emberek hidegben, homályban, poloskás-csótányos helyeken szorongtak; ehhez képest a kávéházban meleg volt, világos, lehetett újságokat olvasni és játszani. Úgy szoktam definiálni, hogy a kávéház egy felnőtt napköziotthon, ahol az ember minden szükségletére talált orvoslást – olykor szó szerint is, mert a fiatal orvosok vagy ügyvédek, akiknek még nem volt pénzük saját rendelőt, irodát fenntartani, minden további nélkül rendeltek a kávéházban. Szükség esetén oda lehetett menni hozzájuk, még ha csak látásból ismerték is egymást a delikvenssel.
- A kávéház e funkciói mikor kezdtek eltünedezni vagy átalakulni?
- Nem a funkciói, hanem maga a kávéház tűnt el. Az államosításkor a kommunista hatalom elképesztő kemény kézzel takarította el a budapesti kávéházakat a föld színéről, nehogy már az embereknek itt ellenőrizetlenül véleményük legyen. Pontosan azért csinálták, mert a kávéházak a demokrácia első számú fellegvárai voltak.
- A New York mégis túlélte.
- A New York Kávéház egy nagyon kivételes hely volt, majdnem az összes újság szerkesztőségét és rengeteg kiadót beraktak az épület felső szintjeire. Sajtópalotának is hívták. Előzőleg, 1949-ben a kávéházat bezárták, egy ideig a Sportszerkereskedelmi Nemzeti Vállalat nagykereskedelmi raktáraként funkcionált, úgyhogy klottgatyát meg brigádzászlót lehetett kapni nagy tételben az aranystukkós termekben.
Hogy miként maradhatott meg mégis kávéháznak? Úgy történt, hogy a Lapkiadó Vállalat igazgatója, Vincze István bement egy napon Vas Zoltánhoz, aki Budapesten élet-halál ura volt akkoriban; mondta neki, hogy vissza akarják csinálni a kávéházat a palota aljába. Vas Zoltán összevonta a szemöldökét: hát maguk burzsujfészket akarnak csinálni itten? Mire Vincze nagyon bátran azt mondta neki: azt, burzsujfészket. Vissza akarjuk csinálni a kávéházat meg a palota tornyát, rendbe hozni az épületet… Vas Zoltán villantott egy mérgeset a szemüvegével és azt mondta: na jó, de csak a kávéház miatt! Hát így lett a New Yorkból újra kávéház, persze a nevét nem kapta vissza, Hungáriaként kezdett el újra működni.
Az akkori időkben sokan voltak még azok közül, akik a régi világban is sajtósok, kávéházi emberek voltak; ők úgy vették újra birtokba a New Yorkot, mint akik megtalálták a béke szigetét. Persze tele volt spiclikkel, kemény és állandó ellenőrzés alatt tartották, de ezzel együtt is működni tudott.
A New York Kávéház - Fotó: Bódis Krisztián
A New York Kávéház - Fotó: Nagy Szabolcs
A New York Kávéház - Fotó: Nagy Szabolcs
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
Fotó: Nagy Anita
- Mi lett a többivel?
- Önkiszolgáló étterem, a kisebbekből eszpresszó, könyvesbolt, posta, patika… Amikor a rendszerváltás után újraindul valamiféle normalitás, az összes, valaha volt nagy kávéházunkba amerikai tüsténtbuci-láncok vagy bankok türemkedtek. Sajnos a kávéházakat, a kávésokat és szaktudásukat nagyon sikeresen kiirtották. A városnak is újra meg kell tanulni, hogyan kell kávéházi vendégnek lenni, a szakmabelieknek pedig újra meg kell tanulniuk a mesterséget, mert azért ez egy önálló műfaj volt a vendéglátáson belül.
- Hogyan lehet feléleszteni ezt a szellemet? Fel lehet-e igazán?
- Fel lehet éleszteni, de ugyanolyan már nem lesz. A '90-es években elkezdődött a kávéházak feltámasztása, de a régi korok visszahozásának reménye egyszerűen szólva téveszme. 2014-ben nem lehet olyan kávéházat csinálni, mint amilyen 1914-ben volt. A város sem olyan, az emberek sem olyanok. Most olyat kell csinálni, ami a jelenkori emberek igényeinek felel meg. Csakhogy napjaink emberének nincsenek tapasztalatai arról, hogyan és mi mindenre lehetne használni a kávéházat.
Zajlanak érdekes kísérletek, mert azért van, ami működik és jól működik; az egyik ilyen próbálkozás a Centrál kávéház esete. A tulajdonos, Somody Imre nagyon szerette volna visszacsinálni azt a bizonyos régi kávéházi légkört. A megnyitó után egy ideig volt benne egy „lélek”, aztán egyszer csak nem volt többet. Amikor nincs lélek, akkor a dolog nem működik. És most Somody úr bent ül, ott dolgozik a laptopján, oda beszéli meg az üzleti tárgyalásait, ott tartózkodik a nap nagy részében – miután bebizonyosodott, hogy megint van lelke a kávéháznak, megint működik. Ilyen egyszerű az egész.
- Hogyan lehet ezt a lelket megteremteni vagy elcsípni? Miben áll egyáltalán? Nagyon illékony dolog lehet, ha csak úgy jön meg megy…
- Ez mindig egyetlen emberen múlik, egy szerencsés egybeesésen; egyszer csak van egy olyan vendéglátós, akitől az egész működik. Már-már olyan, mint a képzőművészet vagy a költészet: különböző emberek művelik különböző szinteken, és néha-néha van egy zseni. Ha végignézzük például a New York történetét, nagyon jól láthatjuk, mennyire így van. Az 1894-es alapítástól 1900-ig egy nagyszerű szakember, Steuer Sándor volt a bérlő, testvére az Abbáziát vitte; mind a ketten kiváló kávésok. Ennek ellenére Steuernál valamiért nem működött a dolog, nem lett a New Yorkból jó kávéház.
1900-ban átvette a bérletet a Hirsch testvérpár (később Harsányira magyarosítottak). Egyikük profi kávés, másikuk egy melegszívű, pohos tanárember, aki fiatalon gazdag vidéki zsidó családoknál volt házitanító. Szól róluk egy nagyon helyes kis legenda – én csak remélni merem, hogy a valóságban is így történt, mert annyira jó… Hogy ugyanis egy forró nyári délután áll Harsányi Adolf a kávéház bejáratánál. Iszonyú uborkaszezon van, csendben olvad a nagykörút aszfaltja, sehol egy teremtett lélek, sehol egy vendég. Harsányi egyszer csak meglátja szembejönni az ő egykori neveltjét, a Herzl terménykereskedő kisfiát Bajáról.
Nosza, egymás nyakába borulnak, lapogatják a másik hátát, az egykori kislegény – addigra már magas, megtermett fiatalember – elmeséli, mi van vele. Hirsch Adolf azt mondta neki: no kisfiam, ha már úgyis mindennap erre jársz, akkor most ígérd meg nekem, hogy mindennap beülsz hozzánk egy kávéra! Minthogy a kis Herzl gyerek világéletében szófogadó volt, szavát adta egykori tanítójának. Ezt a kisgyereket akkor már Heltai Jenőnek hívták, Budapest egyik legünnepeltebb fiatal költője és színpadi szerzője, buktak rá a nők, primadonnák hevertek a lábai előtt. Az a baráti kör, akikkel elkezdett bejárni a kávéházba, A Hét című lapnak a legmodernebb, legfranciásabb, legpolgáribb fiatal szerzőgárdája volt. És itt megint bebizonyosodik a régi bölcs kávés-mondás, mert ahova ezek jártak, oda kezdtek el járni a szép nők, utánuk pedig megérkeztek a gazdag palik… Innentől kezdve elindult a New York irodalmi kávéházi karrierje. Harsányiék minden lehető módon pátyolgatták és kényeztették ezeket a gyerekeket, külön nekik „írótálat” találnak ki, sajttal, felvágottal, vajjal és számolatlan mennyiségű zsemlével; ezt az írótálat csak ők kapták, fillérekért. Az ő kedvükért tartottak tintát meg kutyanyelvet, azaz hosszú kézirat-papirost is.
Harsányiék alatt a kávézó szuperül működött, aztán az első világháború idején otthagyták az üzletet. Évek teltek el úgy, hogy különböző bérlők ott szerencsétlenkedtek, teljesen eredménytelenül. A New Yorkból rossz kávéház lett, odaszokott az aljanép – a világháború alatt maga Budapest is eléggé lezüllött. A következő zseni 1920-ban jött. Újságíró, kávés feleséggel. Tarján Vilmosnak hívták, a magyar oknyomozó újságírás atyjaként szokás emlegetni. Főnöke, Miklós Andor, megelégelvén a botrányait, elzavarta az Est-lapoktól, ekkor jött a füles, hogy a New York bérleti joga éppen átadó. Tarján Vili zsebében persze töredéke nem volt meg a pénznek. Kapta magát, fölment a New York ház második emeletére, ahol az Otthon kör, az újságírók klubja működött, és leült kártyázni. Három hónapon keresztül szisztematikusan kártyázott − és nyert. Ennyi idő alatt összejött annyi pénze, amiből – némi családi segítséggel – bérbe tudta venni a kávéházat.
Első dolga az volt, hogy bezárta és átalakíttatta. A város legjobb séfjeit csábította magához, kialakított egy bár-részleget, még bárzongoristát is szerzett: nem mást, mint Brodszky Miklóst, akinek később az amerikai filmzeneipar sokat köszönhetett… Vilit az egész város ismerte és szerette. Olyan reklámfogásai voltak, hogy mindenki csak hüledezett; például egyszer jött egy revü Budapestre, a fókaidomárt a kávéházban reggeliztette az ablakban – fókástól. Első osztályú amerikai jazz-zenészeket hívott, óriási érzéke volt ahhoz, hogy a legújabb, legérdekesebb, legkorszerűbb, legtutibb dolgokat behozza a kávéházába. A Margitszigeten kibérelt egy lepusztult éttermet, felújítás után a New York kihelyezett vendéglőjeként működtette, a kávéház saját autója hozta-vitte a vendégeket a két üzlet között. Volt, hogy térképpel a kezében kellett leültetnie a vendégeket, annyian voltak; amikor már nem akadt egy talpalatnyi szabad hely sem, szégyenében majd’ elbújt a bokorban a folyamatosan érkező ismerősök elől.
Vili végül becsődölt. Szerette a lovakat, kártyázott is, ez lett a veszte. Kénytelen volt kiszállni a bérletből, és úgy ment, ahogy jött: egy szál monoklival. Utána a New York nem tudott többé talpra állni. A második világháború alatt a zsidóktól elkobzott bútorokkal zsúfolták tele, a háború után pedig egy ideig, mint már mondtam, raktár lett belőle.
Karády Katalin Múzeum és Kávézó - Fotó: Huszár Boglárka
Karády Katalin Múzeum és Kávézó - Fotó: Huszár Boglárka
Illusztris vendégek a Hadikban
- Mit gondol, van-e a budapesti kávéházaknak olyan jellegzetessége, ami nem fogható Európa nagyvárosi kávéházaihoz?
- A régi budapesti kávéháznak volt, a mostaninak már nincs. A réginek az volt a sajátossága, hogy elképesztően gyönyörű környezetben – ami a legszebb bécsi és párizsi kávéházakhoz volt mérhető – az arab-török világból örökölt teljes demokrácia fémjelezte: bárki, aki egy kávét ki tudott fizetni, bármelyik kávéházba bemehetett. És be is ment.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy óbudai bádogosnak az Andrássy út bármelyik kávéházában lett volna keresnivalója, de nem azért nem ment be, mert nem szolgálták volna ki, csak hát ő ott nem ismert senkit, nem tudott volna kivel beszélgetni. Ez még csak nem is öncenzúra. Ha egyszerűen nem volt neki dolga az Andrássy úton, minek menjen oda? Senki nem volt kizárva sehonnan, rangbeli különbségek tekintetében nem osztályozták a vendégeket. És voltak olyan asztaltársaságok, nem is kevés, ahol nagy tudósok, művészek, magas rangú emberek akár a legegyszerűbb szomszédokkal, iparosokkal, kishivatalnokokkal rendszeresen, kedélyesen elkvaterkáztak.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
Fotó: Draskovics Ádám
