"Úgy hozta a sors, hogy én néztem a szemedbe utoljára"
Az utolsó heteidet egy 27 éves orvos követte végig. Tudom, mert mondta egyszer, és arra gondoltam, csaknem a fiam lehetne. Abban az időszakban, amikor az ember már percekben számolja az időt, ez amúgy se sokat számít. A gépeké, a digitális kijelzőké, az ezrelék-pontos leleteké lesz a főszerep. Meg a halk léptű nővéreké. Ez a doktor se jelentett semmit. Néha bejött, szólt ezt-azt, még pénzzel se tömtük. Ma talán az utcán se ismerném meg.
Aznap, amikor elmentél, délelőtt még elszopogattál egy kis almakompótot. Csodálkoztunk is, hogy az akkor már három hete tartó önkívület után hirtelen néhány órára magadhoz tértél, és viszonylag jó étvággyal ettél a kedvenc csemegédből. Egyedül az infúziódat beállító nővér sokatmondó tekintetéből éreztem meg, hogy ez a váratlan kivirulás nem jelent jót.
Úgy hozta a sors, hogy én néztem a szemedbe utoljára.
Ahogy a család kisorjázott a kórteremből, én még végigsimogattam a homlokodat – úgy tűnt, elaludtál – és épp fordultam volna ki, amikor váratlanul megragadtad a karomat. Szinte visszarogytam az ágyad szélére, olyan erő volt benned. Nem mondtál semmit, csak egy darabig farkasszemet néztünk, mindig csillogó, kék pillantásod riadt volt és mindentudó. Aztán elengedtél, és visszabóbiskoltál a párnádra.
A telefonom éjfél előtt csörgött. Még a kijelzőre se kellett ránéznem, hogy tudjam. Néhány banális szó egy monoton hangú nővértől „sajnos, húsz perccel ezelőtt, igen”, „fogadják őszinte részvétemet”, „nem, nem szenvedett”.
Ültem az ágyon kócosan, tréningruhában (aznap nem akaródzott pizsamába bújnom, mintha éreztem volna, hogy nem lesz alvás), és mint egy automata, végiggondoltam, hogy kit, milyen sorrendben kell felhívnom. Azzal kezdtem, akinek – úgy hittem – talán a legkevésbé fáj, aztán haladtam előre, azok felé, akiket darabokra fog törni a hír. Hihetetlen, milyen hidegen tud olyankor rangsorolni, rendszerezni az emberi agy. Az öcsémék a szomszédban laknak, hozzájuk személyesen mentem át. Kijött velem az utcára cigizni (csak ő, én nem dohányzom), rugdalta a ház előtti bukszusokat, nem szólt. Akkor kezdtem először érezni a szorítást a mellkasomban.
Mintha valaki marokra fogott volna odabent, és nem engedett, egyre erősebben facsarta a szívemet, úgy éreztem, megfulladok.
„Mi ez a nyomás a mellkasomban?” – néztem riadtam az öcsémre. Leütötte a cigijéről a hamut: „A gyász.”
Csak akkor kezdtem el sírni, az öcsém fél karjával magához szorított, a lámpaburák közönyösen világították meg a keskeny budai utcát.
Másnap az öcsémmel beautóztunk a kórházba a holmidért, meg intézkedni. A doki behívott a szobájába. Részletesen tájékoztatott a halál okáról, papírokat írtam alá, aztán elém tolt egy nejlon csomagot. Csak egy hálóing látszott át rajta, meg egy törtfehér selyemvirág, amit pár nappal korábban vittem be anyák napjára. Éreztem, hogy elsápadok. Az orvos rám nézett, és halkan így szólt: "Legyen erős. Tudom, milyen." Magam sem értem, de ettől valahogy mozdulnom kellett. Kotorászni kezdtem a táskámban, és előhalásztam egy fekete-fehér fotót. Én 4 évesen és te virulón, a vidéki kis ház – az otthonunk - rózsakertjében.
"Látja... - toltam a doki elé - ilyen volt. Csupa életerő. Köszönöm, amit tett érte." Nézte a képet, aztán rám tévedt a tekintete, és… igen, könnyes volt a szeme. Ezt nem lehet mímelni. Engem pedig elöntött a hála. Mennyit tud jelenteni egy huszonéves, jelentéktelen kis doki néhány könnycseppje.
A falusi házba, ahol a gyerekkoromat töltöttem – Veled – egy évig nem tudtam lemenni. Azt hittem, talán soha nem akarom látni többé.
Fura dolog a gyász. Először csupa tagadásból áll.
Az alatt az egy év alatt én is csak álmomban mertem végigmenni a szőlőlugas alatti betonjárdán, ahol a fapapucsod klaffogott oly sok éven át, vagy leülni a verandán, és nézni a szomszéd téeszépület tetején fészkelő gólyákat. Aztán egyszer egy nyári hétvégén – épp a „szülihónapomban” – váratlanul úgy éreztem, hogy TÉNYLEG végig akarok menni azon a járdán.
Érezni akartam, ahogy a forróságtól vibráló falusi nyarak, a plébánia előtt burjánzó hortenziák és a hátsó udvar bíbor málnabokrai a részemmé válnak, örökre és megmásíthatatlanul. Ahogy Te is. A véred itt folyik az ereimben, a sikkantós nevetésed, a csillogó kék szemed és "az a nagy szád" - hányszor vágtuk ezt egymás fejéhez - én (is) vagyok. Óriási ajándék az élettől, hogy abba a békebeli, déli harangszós, poros-gyönyörű falusi életbe belekóstolhattam, még ha végül „városi lány” is lettem. Hogy az ott élőktől megtanulhattam a kemény fizikai munka tiszteletét, az egymásnak sütött sütemények örömét, a segíteni és adni akarást, igen, még a házak előtti kispadokon ülő asszonyok szigorúan végigmérő tekintetét és a pletykás összesutyorgás összetartó erejét is.
Tehát visszamentem. Vázába tettem pár szálat az imádott rózsabokrodról, és képzeletben leültem melléd a kis sámlira a fészerben, hogy "együtt" fejtsük a babot a füles fonott kosárba.
Csak Te és én. Két, látszólag ég és föld, valójában nagyon is egyívású nő. A nagymama és az unoka.
A címkép illusztráció. Forrás: Pexels