Nem sikersztori: interjú egy hajléktalan fiatalemberrel
A hajléktalanság egy kurrens téma manapság, amely megosztó tud lenni. Azonban a hajléktalanok is mások és mások tudnak lenni, nagy variancia jellemzi ezt a csoportot (is). Az alábbiakban interjúmat olvashatjátok Lászlóval (38), aki szintén hajléktalan életmódot folytatott fiatal felnőtt korában, de a szokványostól eltérő módon.
László egészen 18 éves koráig intézetben volt, akkor hazakerült, de édesanyjával annyira megromlott a viszonya, hogy egy fél éves otthonlakást követően el kellett mennie, mert édesanyja nem tűrte tovább László életvitelét (akkoriban sokat drogozott és bulizott), és az anyagi megterhelést, mivel László nem szállt be a költségekbe, így utcára került.
– Milyen volt az első nap az utcán, hogyan élted meg?
– Az első nap csak a buliról szólt.
18 évesen a szórakozáson járt folyton az eszem, a sok drogtól nem aludtam 3-4 napig,
így szerencsére csak ritkán kellett alvóhelyet keresnem magamnak. Először barátoknál húztam meg magam, meg lányoknál, egyszer jobb volt, máskor rosszabb, de nem zavart. Ez így ment másfél évig.
– Honnan tudtad előteremteni a pénzt a megélhetésre?
– Mindig is szerettem dolgozni, eléggé aktív embernek tartom magam. Mivel sok ismerősöm volt, tudtam érdeklődni náluk munkalehetőségek iránt, gyakorlatilag bármit elvállaltam. Vettem egy kis Simpsont az intézetből való szabadulásom után, amivel elkezdtem futárkodni egy hotelben, mint iratfutár.
Aztán a családi pótlékból vettem egy autót, hogy több munkát tudjak vállalni, és tudjak benne aludni.
A hotelben le tudtam fürdeni, adtak törülközőt meg fogkefét, sőt, még szolárium is volt! Aztán sajnos egy idő után már nem tudtak elég munkát adni, szóval elvállaltam egy pultos munkát egy talponállóban. Félretenni nem tudtam, napi bérezésben voltam, és annyi meg pont elment ételre, bulira, ruhára, mert hát, valahogy fel kellett öltözni, nem akartam igénytelen lenni. Nem tudtam mit kitalálni, ezért elkezdtem drogot árulni, hogy legyen tartalékom.
[#2]
– Mi történt másfél év után? Sikerült eleget spórolni, hogy kikerülj ebből a helyzetből?
– A napi bérezés megnehezítette a dolgot, nem tudtam rendszeresen félrerakni.
A barátokat se lehetett örökké terhelni, egyre reménytelenebb lett a helyzet. Közben nőtt bennem a szégyenérzet, főleg mikor lépcsőházakban aludtam, késő estig vártam, hogy az emberek ne lássanak már, és korán reggel felkeltem, hogy ne találkozzak senkivel még. Az embereknek nem tűnt fel, hogy hajléktalan vagyok.
Jártam a várost fel alá, körút, Ferenciek, Váci utca stb., amíg egyik este felfigyeltem arra, hogy a Ferencieken van egy felújítás, a Párizsi-udvar mögött. Láttam, hogy a födém fölé vezet egy létra, kíváncsiságból megnéztem, mi lehet ott. Egy helyiség volt, koszos ugyan, de fedett, és elszigetelt, privát, tehát úgy döntöttem ott húzom meg magam egy időre. Elneveztem dúclakásnak. Vittem oda egy matracot lomtalanításról, pokrócokat meg hálózsákot, és berendezkedtem.
Persze itt is figyelni kellett, hogy ne vegyenek észre a járókelők, mert akkor „kilakoltattak” volna. Nagyon élveztem, hogy itt lakhatok, egyrészt biztonságérzetet adott, hogy van hova „hazamenni” minden nap, másrészt én ezt egy menő környéknek gondoltam, szóval menő volt ott lakni. Az egyik munkám alkalmával megismertem egy lányt, Nikinek hívták, akivel összejöttünk. Kezdetben hazudtam neki, hogy egy öreganyónál lakok, aki annyira házsártos, hogy nem vihetek fel senkit, mert megijed. Féltem, hogy ha őszinte vagyok vele, elhagy a helyzetem miatt. 2 hónap együttlét után vallottam be neki, hogy hajléktalan vagyok, akkor vittem fel először a dúclakásba, és tetszett neki. Amikor Niki apja megtudta, hogy hol élek, kivett nekünk egy albérletet, amit csak fenn kellett tartani.
– Hogyan sikerült kihasználni ezt a lehetőséget?
– Nagyon sokat dolgoztam, és Nikinek ez nem tetszett. Ő állandóan buliba járt, én meg nagyon féltékeny voltam. Egyik este arra értem haza, hogy Niki az egyik haverommal iszogat, nevetgélnek. Sajnos elborult az agyam, és tettlegességig fajult a helyzet, nekem megrepedt pár bordám.
Nikivel vége lett a kapcsolatunknak, én ismét az utcára kerültem.
Egy ideig próbáltam bent maradni a kórházban mindenféle indokkal, de nem lehettem ott örökké.
– Mi lett veled utána, visszaköltöztél a dúclakásba?
– Nem, oda már nem tudtam, addigra vége lett az építkezésnek. Volt egy haverom, akivel még az intézetből ismertük egymást. Őt felkarolta egy férfi, aki előzetes letartóztatásba került egy időre. Erre az időre mi beköltöztünk a lakásába, az ott töltött 9 hónap maga volt a kánaán (buli, haverok, csajok, pénz) a Belgrád rakparton, ami szintén előkelő hely. Miután szabadult a férfi, megveretett minket, úgyhogy aztán onnan is menésünk volt.
Ismét munkakeresés, bármit elvállaltam továbbra is, így lettem egy Váci utcai fagyizóban „fagyis lány” és mindenes. Ez sajnos idénymunka volt, így a téli időszak beköszöntével más munka után kellett nézzek.
Akkoriban az éjszakai élet vonzott, így kerültem össze egy akkor az éjszakai életet nagyon meghatározó emberrel, neki is a mindenese lettem. Volt pénzem ruhára és kajára, de az alvást továbbra is csak a haveroknál tudtam megoldani.
Az egyik buli alkalmával összeismerkedtem egy lánnyal, és hamarosan össze is jöttünk, csodálatos 10 év következett, összeköltöztünk albérletbe, a lánynak volt egy lánya, akit sajátomként neveltem, és a drogokat is abbahagytam.
– Ezek szerint felfelé ívelt a karriered, meddig jutottál?
– A 10 év alatt valóban nagyon sok jót megéltem, volt családom, tartoztam valahová, de ennek is vége lett. 2012 decemberében szakítottunk,
mert Szandi apja beleszólt a kapcsolatunkba, és elküldött a lakásból, ami az ő tulajdona volt ugyan, de mi laktunk benne. Hívogattam a barátokat, egy-két napig segítettek, de hosszú távú megoldást nem találtam. Jött egy másfél év, amikor minden nap sírtam, azt hiszem akkor depressziós voltam. Folyamatos volt a kilátástalanság, a magány és a bizonytalanság. Volt, amikor napokig nem ettem, de lopni nem tudtam elmenni, túl büszke vagyok hozzá. Róttam az utcákat, az egyik volt munkahelyem előtt találkoztam az egyik régi kollégámmal, aki érdeklődött, hogy vagyok. Elmondtam a helyzetemet, és ő segített munkába állni futárként, így hostelekben tudtam megszállni, volt, ahol vándornak hívtak, mert ezt az életformát űztem.
Félrerakni megint nagyon nehéz volt, mert napi bérezésben voltam. Alvásproblémáim voltak, néhány naponta tudtam csak aludni egyet-egyet, a füvet is csak azért szívtam, hogy végre kiüssön, és tudjak pihenni.
Aztán egyik este besokalltam, annyira el voltam keseredve, ott voltam 32 évesen, semmi nélkül, pedig nagyon sokat küzdöttem, és nem volt kilátás a jövőre vonatkozóan, úgy éreztem ennek soha nem lesz vége, ezért beleugrottam a Dunába. A vízbe érve nagyon megijedtem, hideg volt, gyorsan elkezdtem kifelé úszni, végül megmenekültem. Tiszta víz voltam, addig kellett mászkálnom, amíg megszáradtam.
[#3]
– A családod nyújtott számodra támogatást?
– Édesanyámmal nem tartottam a kapcsolatot, nem volt eddig sem támogató, nem is akartam igazából hozzá fordulni, nem akartam újabb csalódást átélni, hogy nem akar velem foglalkozni. Két nagyobbik testvéremmel sem bensőséges a kapcsolat, illetve külföldön élnek, hozzájuk sem tudtam fordulni. Öcsém próbált segíteni, lakhattam volna nála, csak az én életritmusom (későn jártam haza, buliztam, reggel meg korán keltem) nem egyezett az övékkel, mivel ő éppen akkor alapított családot.
– Kihez fordultál segítségért?
– A hétköznapokat megoldottam magamnak: munka, edzés, haverok, hétvégén meg buli. Nem látták rajtam, hogy baj van, a külalakomra mindig adtam.
Túl büszke voltam ahhoz, hogy segítséget kérjek, így inkább nem fordultam segítségért.
A Lónyay utcában találtam egy kis zugot az egyik ház padlásán, fél évet tudtam itt lakni, egészen addig, amíg egy vihar alkalmával feljöttek ellenőrizni, és rám találtak.
– Azt meg tudnád fogalmazni, miért nehéz felállni ebből a helyzetből?
– Hát, egyrészt a tartalékolás miatt, napról napra nagyon nehéz spórolni. Nincs rendszeresség az életben, az alvás és az evés is zaklatott, és egy idő után az ember önsajnálatba esik. Munkába is nehéz járni utcáról, meg kell oldani a tisztálkodást, leplezni a kimerültséget. Nehéz azt megélni, hogy teljesen egyedül van az ember, pszichésen sincs támasza a legnagyobb szükségben, és a munkába járás is nehezített. Az állam is csak krízishelyzetben segít, adnak teát és ételt, meg szállón lakhat az ember, de az is csak 8-ig van nyitva, én meg általában 10-ig dolgoztam.
Meg hát, a szállókon néha rosszabb, mint az utcán, nem éreztem magam odavalónak. A krízishelyzetre visszatérve,
igényeltem krízissegélyt is, amit én úgy értelmeztem, hogy azonnal megkapok. Nem így volt, 3 hetet kell várni, és 8000 forint volt akkor, egyszeri alkalommal.
A hajléktalanszállókról kirúgtak, mert nem nincstelenként mentem oda, látszott rajtam, hogy azért igyekszem (pl.: amikor dolgoztam, és béreltem motort, elküldtek mondván, ha motorra futja, akkor másra is). Költségoptimalizálás érdekében 3-4 napot az utcán töltöttem, és csak egyszer-egyszer mentem szállókra vagy hostelekbe, de így is nehéz volt spórolni. Szerettem volna pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni a gondjaimmal, de mivel nem volt TB-m, elküldtek. Egyszerűen senki nem támogat, sőt, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
– Mi volt a legjobb és a legrosszabb, amit meg tudnál fogalmazni a hajléktalansággal kapcsolatban?
– A legrosszabb a magány volt, ez engem teljesen felőrölt. Sírtam magamban, meg mások előtt is. Foglalkoztatott, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe a saját hazámban, úgy, hogy van családom. Nekem is van részem a dolgok alakulásában, de azt gondolom, sokat küzdöttem, és alig látszik az eredmény. A legjobb dolog pedig a szabadság volt,
hogy turistáskodtam a saját hazámban, illetve „megtehettem”, hogy minden nap máshol aludtam. Sok új emberrel is találkoztam, tanultam új dolgokat pl.: túlélni és mások fájdalmából építkezni. Ez lehet furcsán hangzik, de mások tükrében tudtam szerencsésnek gondolni magam, ami újra erőt adott nekem, hogy másokon segítsek, ha éppen úgy kívánta a sors.
– Mit üzennél az utca emberének?
– A hajléktalanoknak 2 fajtája van, érdemes differenciálni: 1: aki már teljesen lecsúszott, intézményes segítségre szorul, és már az egészségügyi állapota is leromlott. 2: a junkyk, akikben benne van az élni akarás a drogok mellett. Ezekben az emberekben még van tartás, és némi kultúra a körülményekhez képest. Rajtuk még lehetne segíteni, ha nem csak lejjebb löknék őket. Már az nagy segítség nekik, ha nem kapnak rosszalló pillantásokat, vagy beszólásokat.
Talán az utca embere is könnyebben nézne rájuk, ha mögéjük próbálná képzelni az életüket, a történetüket. Illetve azt is fontos lenne számításba venni, hogy vannak külső tényezők, amiket nem lehet befolyásolni, nálam is volt. Nem mindenki a saját életének a kovácsa, hidd el, ha én az lennék, már rég nem itt tartanék. Kell a külső segítség is, akár lelki, akár fizikai.
