„Mindennap meghal az osztályunkon valaki” – egy New York-i nővér a járvány borzalmairól
Christianne Calderon, aki egy manhattani kórház intenzív osztályán dolgozik éjszakás nővérként, nem véletlenül írta fel a maszkjára a „harcos” („warrior”) szót. „Háborúban állunk egy ismeretlen, láthatatlan és kiszámíthatatlan ellenséggel. Mindenki harci üzemmódban van. Orvosok, nővérek, mindenki” – mesélte az Independentnek.
Christianne és kollégái valóban a harcmező közepén vannak, hiszen New York az Egyesült Államokat sújtó koronavírus-járvány epicentruma. A legfrissebb adatok szerint csak ebben a városban több mint 43 ezer megbetegedést és 932 halálesetet regisztáltak. A kórházak túlterheltek és fogytán a felszerelés.
A 40 esztendős Calderon már 15 éve dolgozik intenzív osztályon, jelenleg a Columbia egyetem presbiteriánus kórházban főnővér. Most mégis úgy érzi, mintha egy idegen országban lenne, mert ilyet még nem tapasztalt. A betegek rendszerint válságos állapotban, lélegeztetőgépre kapcsolva kerülnek hozzájuk, már befogadni őket is alig van kapacitásuk.
„Minden nap meghal valaki az osztályunkon. Négy betegem van. Egyik nap éppen azelőtt halt meg valaki, hogy elmentem. És éppen az előbb szóltak, hogy egy másik páciens is meghalt ma reggel. És ők csak az én betegeim” – mondja Christianne. Ezt a stresszt, amelyet minden hasonló egység átél, csak növeli az a félelem, hogy a kórházi személyzet is elkapja a vírust. Calderonnak jelenleg három kollégáját kezelik koronavírussal: egy sebészt, egy ápolónőt és egy aneszteziológust. Ketten éppen az ő osztályán fekszenek.
„Ez szívszorító. Mindegyikükkel dolgoztam együtt és most a betegeink. Olyanok, mintha a családtagjaink feküdnének itt.”.
Christianne férje szintén ápoló, de most beteg és otthon van a szüleinél. Anyja, aki maga is nyugdíjas nővér, ápolja őt. Ahogyan New York-i gyógyítók ezreinek, egész életét a feje tetejére állította a járvány. Mivel az iskolák zárva vannak, neki kell gyermekeinek otthoni oktatását biztosítania, amikor hazatér a 12 órás ügyeletből. Közben ott él benne a rettegés, hogy hazaviszi a vírust és megfertőzi őket. Ezért igyekszik minél jobban elszeparálni magát a családtól.
„Amikor hazajövök, mindenki eltávolodik az ajtótól. Azonnal a fürdőszobába megyek, lezuhanyzom tetőtől talpig, majd felöltözöm, és felveszem a maszkomat – meséli – mielőtt az első éjjel bementem a kórházba, megöleltem a gyermekeimet, mert tudtam, hogy egy ideig nem ölelhetem meg őket. Távolságot kell tartanom tőlük.”
Calderon nyolcéves lánya anyjával szokott aludni olyankor, amikor apjuk éjjel dolgozik, de most nem szabad. Mindkét gyereknek otthon is maszkot kell hordania.
„Nincs más választásom. Nincs hová mennem, még egy garázsom sem, ahol letáborozhatnék, pedig megtenném”.
Mivel Christianne tudja, hogy milyen veszélyekkel néz szembe minden nap, terveket készített arra az esetre, ha a legrosszabb bekövetkezne.
„Beszéltünk arról, hogy mi lesz, ha meghalok. Ezek nehéz beszélgetések, de tudom a dolgom, tudom, mit vállaltam” – mondja. És bár sok éves gyakorlata van abban, hogyan kezelje a válságos állapotban lévő betegeket, most mégis valami mással találta szembe magát. Még soha nem látott ennyi embert egyedül meghalni.
„Ez a legnehezebb: beszélni a családtagjaikkal. Ezek a betegek egyedül vannak, családjuk nincs velük. Állandóan kapom a kérdést: „Jöhetek látogatóba?” És azt kell mondanom: „Nem, de én itt vagyok. Itt leszek a következő 12 órában. Ha bármilyen kérdése van, hívjon fel, igyekszem mindenre válaszolni.” Hallom, ahogy sírnak. Ígéretet várnak tőlem, amit nem tehetek, és ez nagyon fáj nekem.”
És vannak olyan pillanatok az intenzív osztályon, amelyek már-már elviselhetetlenek.
„Csendben kell sírnom, vagy pedig magamban, amikor senki sem lát. Sírok, amikor hazamegyek. Imádkozom Istenhez, hogy ne vigye el ezeket a jó embereket.”
Andrew Cuomo, New York állam kormányzója a napokban köszönetet mondott mindazoknak, akik a járvány ellen dolgoznak. Ugyanakkor Donald Trump elnök nyilvánosan megkérdőjelezte, hogy minek kell a városnak annyi védőmaszk, és megvádolta a kórházakat, hogy azok minden indok nélkül csak felhalmozzák őket.
„Szeretném, ha látnák, min megyünk keresztül. Jó lenne, ha valaki csak egy órát végignézne az ügyeletünkből. Talán akkor könnyebben küldenének nekünk segítséget” – mondja Calderon, aki magát még szerencsésnek mondhatja, mert az édesanyja vigyáz a gyerekeire, amíg ő dolgozik.
De sokan nem engedhetik meg ezt a „luxust” maguknak. Ráadásul egy hétre karanténba kellett vonulnia, mert érintkezésbe lépett egy kollégával, akinek pozitív lett a tesztje.
„Bűntudatot éreztem, hogy nem voltam ott a frontvonalban a többiekkel. Még ha nehéz is, vissza akarok menni. Elszántam magam a harcra, még ha minden percben sírni lenne is kedvem. Nem akarok otthon lenni, amikor mindenki harcol” – mondja a hős ápolónő.
