„Menet közben jöttem rá, hogy a művészet személyiségformálásként is működik” - Füsti Molnár Sándor és hajléktalanszínháza
Mit szólnál, ha autós interjú lenne? – kérdezi tőlem Füsti Molnár Sándor, akit mindenki csak Fecskeként vagy Fecsiként ismer, mikor megjelenek a megbeszélt időpontban az interjúra. Benne vagyok. Ugyan csak félig értem, mi is fog következni, de annyira már ismerem Fecskét, hogy tudja, mit miért és hogyan csinál. Mint kiderül, természetesen a megbeszéltek szerint nagyon szívesen beszél velem, de ha nem gond, haza kéne szaladni Pesthez közeli otthonába, mert a következő napokban egy Mikulás-ruhára lesz szüksége.
Sokat elárul színes egyéniségéről, hogy sem ezen nem lepődöm meg, sem azon, hogy nyilvánvalóan otthon van neki ilyenje is. A Magyar Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállójától indulunk Fecske családi fészkéhez majd vissza, én pedig azon gondolkozom, hogy milyen szép a szimbolika: bejárjuk mindennapi útját, és közben beszélgetünk saját és szakmai-művészeti útjáról. 18 éve vezeti hajléktalanokból álló színtársulatát, töretlen lelkesedéssel és számos szakmai elismeréssel.
Sok, hajléktalanságban élő embernek segített már, módszerét azóta tudományos alapon is leírta. Bárcsak itt befejezhetném a bevezetőt, de sajnos később kiderül: sikeres színtársulata felett azért viharfelhők is gyülekeznek.
- Az mennyire szokványos, hogy így karácsony előtt ekkora rohanásban vagy?
- Én szinte mindig. Gyerekként hiperaktív voltam, az én ellenőrzőm azzal volt tele, hogy „a Sanyika forgolódik, a Sanyika zavarja a társait, a Sanyika beszélget”, és ez a fajta hiperaktivitás most, hogy fiatalodom, mintha megint erősödne.
Én egy rohanós ember vagyok. Egyrészt mindig van mit mondanom a világnak, másrészt tele vagyok energiával.
Olyan nincs, hogy unatkoznék.
- Most mi a helyzet a színpad környékén?
- Ilyenkor karácsony környékén mindig kemény készülődés van. Egyrészt van egy rendszeres rendezvényünk, a pozsonyi Error Fesztivál, aminek 13 éve, az első alkalom óta a vendégei vagyunk egy-egy színdarabbal. Ami egyébként, előre vetítve későbbi kérdésed, azt is jelenti, hogy 18 év alatt legalább 13 darabot már csináltunk… (nevet)
- Többet is…
- Hát igen. Az irodalmi adaptációk száma közel negyven. Az állami gondoskodásban élő gyerekekkel folytatott munka is tíz-egynéhány. Ez idestova nyolc éve lépett be az életembe: először volt a Kossuth Lajos Gyermekotthon, most a Bütyök Színjátszóda. Jelenleg épp Tatabányán, A Vértes Agórája művelődési központban adtuk elő több száz ember előtt a Kék madár című darabot. Emellett persze készülünk az intézményi karácsonyra. Ilyenkor már nagyon pörgök.
- Pontosan mi ez az Error Fesztivál?
- Az Error egy Patrik Krebs által megálmodott fesztivál, 13 éve működik. Ez egy világszinten egyedülálló kezdeményezés, ami összehozza a hajléktalan színházművészeket. Minden év novemberének utolsó hetében, Pozsonyban alkalmunk van bemutatni, hogy mivel foglalkoztunk az előző évben. Patriknak nagyon jó szeme van, hogy miből lehet jó dolgokat összehozni. Egymástól is ellesünk metodikát, megnézzük, ki hogyan dolgozik. És sokfelé is nyit: értelmi fogyatékosok, szexmunkások is visszatérő vendégei a fesztiválnak, tehát a marginalizált emberek elég széles skáláját megmozgatja.
A legnagyobb produkciónk 2006-ban Charles Dickens Karácsonyi énekének előadása volt, ahol holland, szlovák, cseh, román és magyar résztvevőkkel hoztuk létre az előadást angol nyelven, hajléktalan színjátszókkal. Érdekes volt, mert mi nem beszéltünk angolul...
- Most, karácsony idején, gondolom, azért te is pihensz egy keveset. Mikor tudod már, hogy következő évben mit akarsz színre vinni?
- Aki színházi ember, az tudja, hogy a felkészülés is idő. Valamikor könnyebben jön, valamikor nehezebben. Például a tavalyi, Sokan voltunk című novella dramatizálása az első pillanattól hatalmas munka volt. A magyar kultúra napján a Katona József Színházból jöttek színészek, és az egyik színésznő felolvasta ezt a novellát. És arra figyeltem fel, hogy valaki szipog mögöttem. Megfordultam, és láttam, hogy sír egy ember. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon miért is. És arra jöttem rá, hogy annyi emlékfoszlányt tartalmazhatott a novella (főleg azoknak, akik vidéken is éltek), hogy mindenki elkezdett hazaköszönni. És az emlékek, amik feltörtek az emberekből, ezek voltak ilyen hatásúak.
Maga a novella egy úgynevezett büdösbarlangról szól, a világon kettő van ilyen: az egyik Japánban, a másik Erdélyben. Ezek kénes barlangok, ahova meghalni mentek az öregek, abban a korszakban, amikor annyira mélységes volt a nyomor, hogy aki azt gondolta, már nem veszik hasznát, elindult ilyen barlangokba, két-három slukkot vett a levegőből, és szépen átment a másik oldalra. Amikor megismertem ezt a novellát, rögtön tudtam, hogy én ezt a darabot meg akarom csinálni. Körülbelül február-március környékén kezdődik a piszmogás ezzel, hogy mi hogyan legyen. Ha megvan, hogy melyik fesztiválra megyünk vele, akkor egy színjátszótábort is húzunk rá, ahol célzottan foglalkozunk a darabbal.
A vasvári színjátszó fesztiválon pedig minden évben minősítettjük a darabjainkat. Kaptunk már országos ezüst minősítést is, az egyik játszónk, Tatár Laci egy különdíjat, a darab pedig fesztiváldíjas lett. Nekem az a fontos, hogy olyan darabokat vigyek színre, amikben van katarzis.
Lehet, hogy én tájékozatlan vagyok a mai modern művészetekben, de azt gondolom, hogy valahogy elfelejtjük ezeket a katartikus élményeket. Gyorsan, nagy hacacáréval csinálunk valamit, de valahogy elvesztek a nagy színészek által tolmácsolt katartikus élmények. Ez a szakmában, a szociális segítésben is igaz. Az embereknek időnként szükségük van egy lelki megtisztulásra –
a jó igenis nyerje már el a jutalmát. Vagy akár nézzünk szembe azzal is, hogy időnként halál van.
- A legelejére ugorva a történetnek: mikor, hogyan és miért kezdődött a hajléktalanszínpad ötlete?
- Én már gyerekként is igen élénk fantáziával voltam megáldva, nagyon messzire vittek az álmaim… Ekkoriban vékony is voltam, gyenge is voltam, asztmás is voltam, de volt egy képességem: a hülyéskedés, a bohóckodás, amin jól szórakoztak a többiek is. Először néptáncoltam, majd rockzenész lettem, aztán amatőr színjátszócsoportba kerültem. Ott a debreceni színjátszócsoportok nagyjaitól, Rózsavölgyi Gábortól, Várhidi Attilától csentem el rendezői fortélyokat. Aztán feljöttem Budapestre, megházasodtam, gyerekeim születtek, és azzal ez el is múlt. 2001-ben a Magyar Vöröskereszt fővárosi szervezetéhez kerültem – itt dolgozom a mai napig is. Sokáig fenntartója is volt a színpadnak. Ekkoriban odajött hozzám az intézmény igazgatója, Salgó Zoltánné, hogy mi lenne, ha szociális munkások csinálnának egy karácsonyi műsort a hajléktalanoknak. Addigra már tényleg nagyon régen nem foglalkoztam színházzal.
Éppen szórólapoztam (sok egyéb mellett ebből tartottam el a családomat), amikor megjelent egy kép előttem Józseffel, Máriával, a kis Jézussal, három királyokkal, és hogy hogyan fogjuk megcsinálni. Elmentem a vezetőhöz, aki annyit mondott, hogy szerezzek hozzá embereket, és mehet. El is kezdtük, de egy emberrel kevesebb volt. Ekkor odajött az egyik hajléktalan fiatalember, hogy elmondhatja-e ő a verset. Mondtam neki, hogy hát ha úgy gondolja, nyugodtan. Olyan kurflikat találtunk ki, hogy az döbbenet! Gyertyára meg más puskára írtuk a szöveget, hogy valahogy megtanulja. Eljött az előadás napja, bemutattuk a darabunkat jelmezzel, világítással együtt, ahogy kell.
A hajléktalan srácnak valami fantasztikus sikere volt! És ekkor kezdtem el gondolkozni, hogy ha ez így működik, akkor itt komoly értékek heverhetnek...
Néhány engedélyeztetés után meghirdettem, hogy szeretnék egy amatőr színtársulatot csinálni. 300 emberből 6 vagy 7 jelentkezett. Na de mit is csináljunk? Ezt én sem tudtam még, annyit tudtam, hogy valami jót akarunk. Azt is meg kellett értetnem a lakókkal, hogy itt nem arról van szó, hogy itt most elkezdünk Talpramagyart szavalni, vagy nem az általuk írt szösszeneteket mondjuk fel, hanem az amatőr színjátszás eszközeivel egy komplett darabot csinálunk.
Eddigre már csak négyen maradtak. Elkezdtünk dolgozni, és akkor még nem tudtam, hogy milyen lavinát indítok el. Az első darab William Shakespeare Szentivánéji álom mesterjelenete – lett volna. De olyan komoly technikai akadályokba ütköztünk, mint például: a beszéd.
Az alapsztori jó lett volna a maguk egyszerű módján csetlő-botló mesteremberekkel, aranyos gegekkel. De azért nálunk előfordul fogazati problémával rendelkező, diszlexiás, és még sok egyéb gonddal élő ember. És amikor ki kell mondani, hogy „Cofalus Procrushoz nem olyan hű, mint én. / Mint Cofalust Procrus, úgy szeretlek szintén” – hát, nem tudom elmondani, mi lett belőle, inkább tudnám a recsegéshez hasonlítani.
Na, ehelyett jött egy régi mániám, Romhányi József. Az ő verseiből kiválogattam azt, ami dramatizálható, például az Interjú a Farkassal, aki állítólag megette Piroskát. A probléma persze továbbra is fennállt, de itt már nem stresszeltem, mondhatták, ahogy tudják. Az egész próbafolyamat egy merő visítás, röhögés volt, de
a folyamat alatt – kvázi észrevétlenül – megtanultak artikulálni, a hangjukat használni, a színpadon mozogni.
A Madridi úti hajléktalanszállón pedig valami döbbenetes sikere volt – ekkor indult el valami.
- Mindig ekkora a siker?
- Többnyire igen. De erre van egy jó sztori: egy nyugdíjas otthonban adtunk elő, mikor láttam, hogy egy bácsi hátul folyamatosan teli szájjal röhög. Mondtam is a játszóknak: ha kell, csak neki játsszatok, remek közönség! Mikor véget ért a darab a nénikék és bácsikák indultak a dolgukra, egy nővér pedig odajött, és rákiabált a nagy rajongónkra, hogy „Pista bácsi! Tessék felébredni, véget ért az előadás!” Kiderült, hogy ő elaludt, tátva maradt a szája, és a felső fogsora leesett. Ennyit a nagy röhögésekről.
