Putyin jóképű lett a most is kiváló Jude Law-nak hála, A Kreml mágusa azonban igazán lehetett volna tökösebb is
Úgy tűnhet, nem véletlenül a 2026-os magyar országgyűlési választások előtt került a mozikba a Vlagyimir Putyinról szóló (s őt természetesen nem túl jó fényben feltüntető) A Kreml mágusa, amely teória maximum annyiban állhatja meg a helyét, hogy a film magyar forgalmazója, az ADS Service döntött így (ha és amennyiben), noha egy francia-amerikai koprodukcióról van szó, amelyet egy ismert francia rendező, Olivier Assayas (Nyári időszámítás, Sils Maria felhői, A stylist, Wasp Network: Az ellenállók, Irma Vep) készített egy nemzetközi sztárgárdával, s amely még tavaly augusztusban mutatkozott be a Velencei Filmfesztiválon.
Mondjuk ihletője azért akadt, méghozzá Vlagyiszlav Szurkov, akinek számos közös vonása van a filmbeli Baranovval, s akinek szokatlan életrajza – raprajongó, avantgárd színházi rendező, író és üzletember – arra késztette például a The New York Timest, hogy Oroszország „legérdekesebb személyiségei” közé sorolja. Baranovhoz hasonlóan Szurkov is Putyin „árnyékkormányzója” volt, avagy „költő a farkasok között”.
A sztori az orosz államfő felbukkanásáról, felemelkedéséről és átváltozásáról szól, s persze azért a valóságban is megtörtént eseményeken keresztül, mint a második csecsen háború, a 2000-as elnökválasztás, a Kurszk tengeralattjáró elsüllyedése, a 2002-es moszkvai színházi túszdráma vagy akár a 2004-es narancsos forradalom.
Ugyanakkor Putyin mellett több valós személyiség is feltűnik az oroszországi hatalmi játszmákban, például a Putyint bábként rángatni próbáló, majd durván ráfaragó oligarcha, Borisz Berezovszkij (Will Keen) vagy egy másik üzletember, Mihail Hodorovszkij (akit a filmben átneveztek Dmitrij Szidorovra és Tom Sturridge alakítja), aki elszereti Baranov barátnőjét, Kszenyiját (Alicia Vikander). De feltűnik még benne az üzletember-politikus Igor Szecsin, a sakknagymester Garry Kaszparov és az ideológus Eduard Limonov is.
A sztori keretét pedig az alkotja, ahogy a Putyin mellől már kiugrott Baranov meséli el „a Cárhoz” fűződő kapcsolatát és múltját egy Rowland nevű írónak (Jeffrey Wright). Ebben idéződik fel Baranov fiatalkora, ahol az orosz alternatív művészi szcénából bekerült a legmagasabb politikai körökbe, s végül Putyin egyik legfőbb tanácsadója lett, később azonban ő is kezdett meghasonulni.
A Kreml mágusában Assayas valamennyire próbál távol maradni a filmbeli szereplőitől, érezhetően nem szeretné a nézők arcába tolni a véleményét az orosz államfőről és az őt körülvevő emberekről. A magára erőltetett objektivitás azért sok helyütt megbicsaklik, illetve ez a szellemiség ahhoz sem járul hozzá, hogy közelebb hozza a karaktereket a nézőkhöz.
Magát Putyint, a hatalmát és annak természetét, valamint az abba való görcsös ragaszkodást viszont jobban megismerhetjük, illetve belekukkanthatunk az orosz politikai játszmákba is, amelyek a valóságban is így zajlanak Empoli és Assayas szerint, s ami természetesen kiábrándító (már ha valakinek voltak még illúziói ezzel kapcsolatban). A film szerkezete azonban eléggé zavaros, ide-oda ugrálunk az időben egy valamirevaló gerinc nélkül, és nem nagyon van mibe kapaszkodnunk.
Illetve, bár érezhetően szatirikus éllel próbálta Assayas felvértezni A Kreml mágusát, humor nélkül sajnos ebben a zsánerben sem teljesedhet ki.
Az azonban mindenképp dicsérendő, hogy az egyébként nem éppen rövid játékidőt (kb. 152 perc) valóban rengeteg eseménnyel és karakterrel tölti ki, így szinte mindenki talál majd a kedvére való pillanatot ebben a rendkívül színes, de meglehetősen tévéfilmes forgatagban.
