Ma még kuriózum a gyermekét egyedül nevelő vak apa
A kétéves Kittit reggelente az édesapja, a harminc éves Demeter Viktor pelenkázza és öltözteti, de a kislány maga választ cipőt. Egyedül veszi fel. Azután felemeli a lábát, hogy az apukája ellenőrizhesse, nem cserélte-e fel a balt és a jobbat. Ha "kacsaláb" akkor át kell cserélnie.
Viktor tapintással állapítja meg, rendesen felhúzta-e Kitti a cipőjét, és nem fog-e útközben leesni a lábáról.
Aztán leveszi a kalaptartóról a fehér botját, kézen fogja a kislányát, bezárja maga mögött az ajtót, és indulnak a bölcsődébe. Viktor ugyanis születése óta vak. És egyedül neveli a kislányát.
Eleinte meg kellett szoknia, hogy nem egy asszonnyal él, hanem egyedül fekszik le, nincsen kihez szólnia. Esténként, amikor Kitti már elaludt, és csend volt körülötte, Viktor telefonálgatott. „Talán akkoriban magányosnak éreztem magam.” Ennek ellenére Demeter Viktor nem úgy éli az életét, hogy neki mennyire nehéz a dolga. Egy-egy helyzet után csak utólag gondol bele, hogy hű, ez azért kemény volt.
„Néhány hete Kittinek hányás-hasmenéses betegsége volt. Felhívtam a doktornőt, megbeszéltük, hogy azonnal bemegyünk. Taxit rendeltem, negyed órával későbbre - ez elegendő időnek tűnt. Ezután szegény Kitti újra hányt, újra kezdtem az öltözésünket, de szegény rosszul érezte magát, bújt hozzám, közben pelenkát is kellett cserélni. Na, akkor éreztem úgy, hogy két ember valószínűleg jobban meg tudná osztani a feladatokat,
de csak akkor tudatosult bennem, milyen meredek helyzet volt, amikor beültem a taxiba, és sóhajtottam egyet, hogy Úristen, megcsináltuk! Más értelemben nem érzem az egyedülálló szülői lét nehézségeit, nem érzem tehernek.”
Kíváncsi vagyok, mások sem érzékeltetnek-e vele ilyesmit. Viktor azt mondja, hogy elsősorban a férfiak nyilatkoznak így, mivel jó részük valamiért nem érzi ennyire magáénak a gyermekét. A környezetében nincsenek egyedülálló, csak „normális apukák, aki részt vesznek a család életében, igen. Az én apukám nem ilyen volt. A gyermekneveléshez való hozzáállásomat tudat alatt talán az is befolyásolhatta, hogy nem kaptam meg tőle, amire szükségem lett volna. Talán ezzel kompenzálom. Soha nem akartam olyan apa lenni, mint ő.”
Az első napok, hetek Kittivel kettesben nyugodtan teltek, pedig Viktor arra számított, hogy a kislány rosszul éli meg a helyzetet, sírósabb lesz. A legfurcsább a napi rutinba való belerázódás volt. Eleinte hajnalban kelt, órákkal Kitti ébredése előtt. „Ma már például sokszor addig alszom – teljesen nyugodtan –, amíg ő. Az ágyamhoz sétál, megfogja a kezem, apa kipattan, teát főz, kávét főz.” Kitti egyébként kifejezetten segítőkész és rendszerető gyerek. Viktor biztos benne, hogy ez az ő vakságára vezethető vissza.
Miután felkeltek, Kitti felmászik az etetőszékbe és beleül. Készül a reggeli, Viktor kávézik, a kislánya babanyelven beszél hozzá. Viktor elmeséli például, hogy mit álmodott, és arra kéri, ha majd nagyobb lesz, és tud már beszélni, mesélje el az álmait, mert arra kíváncsi leszek.
Reggeli után Viktor először Kittit öltözteti fel. Pelenkát úgy cserél, hogy a kislányát a kád szélére állítja, leveszi a pelust, és akár van benne valami, akár nincsen, a kádba dobja. Ezután Kittit a mosdóra ülteti, és ott megmossa. A törlőkendős megoldás neki vakként nem annyira tetszik, és az eredmény sem biztos, mert nem látja, mindent letörölt-e.
A pelenkázón öltözteti, aztán jön a cipő. Kitti időnként, amikor várnia kell Viktorra indulás előtt, sürgetve elé dobja a cipőjét. A bejárati ajtónál a kislány megpróbálja megmutatni, hogyan tudja bezárni – csukni már tudja, zárni még nem, és emiatt az ajtó le is szállt.
Elsétálnak a bölcsibe, majd Viktor megy a munkahelyére – innen két sarokra van a Lepkeháló Egyesület által működtetett Demeter Masszázs szalon, ahol masszőrként dolgozik. Munka után elmegy Kittiért a bölcsődébe; hazafelé játszanak, Viktor mondja neki, hol lassítanak, hol kelnek át a zebrán. A kislány néha Viktor elé toppan, hogy vegye fel, ő megpuszilgatja, aztán folytatják az utat. Egy-egy alkalommal hazafelé menet a bevásárlást is elintézik.
Otthon, a két szobás önkormányzati lakásban patika rend és tisztaság van. Ha Kitti meglát egy morzsát, felveszi, Viktor arra is megtanítja Kittit, hogy játék után pakoljon el maga után. A fürdetés, a vacsoráztatás is flottul megy, pár alkalommal viszont előfordul, hogy Kitti összekeni az apukája pólóját, amikor az kiemeli a az etetőszékből, mert nem látja a maszatot.
Lefekvés előtt Viktor mesél Kittinek.
„Mindig is tudtam, hogy egyszer lesz gyermekem” - mondja Viktor. A legtöbben elfogadják a helyzetét, azzal együtt, hogy
az egyedülálló vak apa kuriózum, mint ahogy van, akinek az is kuriózum, hogy a vakok önállóan esznek, önállóan dolgoznak, és önállóan közlekednek.
A látók többsége ugyanis egyáltalán nem ismeri a vakok életét. „Ugyanolyan emberek vagyunk, mint a többi, és ugyanúgy élünk, azzal a különbséggel, hogy a látás hiányában bizonyos dolgokat másképp teszünk.” „Például, hogy mindig rend legyen, és mindig ugyanott legyenek a megszokott tárgyak?" - kérdezem. „Persze, de az egy rendszerető emberrel is így van” - válaszolja Viktor. „A látó is órákig keresgélni fogja a dolgait, ha nem ugyanoda tette vissza, ahonnan elvette.”
Érdekel, mit szólt Viktor családja ahhoz, hogy ő fogja nevelni Kittit, és nem az anyukája. „Apukám megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, mert nagyon nehéz dolgom lesz. Én erre azt válaszoltam: Nem mindenki olyan apa, mit te vagy.”
Viktort az anyukája mindenben támogatja, bár addig nem is hitte el, hogy a fia tényleg meg tudja és akarja csinálni, amíg egyedül nem maradt a kislánnyal. „Anyukámmal szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk – szeretném, ha a miénk is ilyen lenne Kittivel. Mindent megteszek érte."
A férfi egyébként úgy gondolja, bizonyos szempontból könnyebb dolga van, mint azoknak, akik ketten nevelnek kisgyermeket. A két szülő szerinte sokszor kétfélét akar, más elvek mentén nevelnének.
Aki egyedül van, annak nem kell a másik szülővel vitatkoznia.
„Gyakran azért lesz valaki egyedülálló, mert a kapcsolat nem működött, nem volt köztük egyetértés. Ott valószínűleg a gyermeknevelésben is akadtak konfliktusok. Mi Kitti anyukájával természetesen megbeszéljük, mi a helyes irány, de én vagyok a pont a mondat végén.”
Demeter Viktor már fiatalon is számíthatott a segítségükre. Amikor 21 évesen elköltözött otthonról, hogy önálló életet kezdhessen, önkormányzati lakásba költözhetett.
Amikor Viktor megnősült, majd kiderült, hogy a felesége kisbabát vár, kérvényezték, hogy nagyobb lakást kapjanak. A képviselők a férfi elmondása szerint maximálisan azonosultak a helyzetükkel és a hozzáállásuk is lelkesítő volt.
Viktor azt mondja, hogy amiben csak tudta, támogatta a képviselő-testület és a polgármester. Egyszer valamilyen problémával fordult üzenetben Wintermantel Zsolthoz a Facebook-oldalán. A polgármester szombat reggel válaszolt neki, kis türelmet kért míg utánajár, majd végül keddre elintézte, amit kért. Viktor újpestiként nagyra értékeli ezt az emberséges hozzáállást.
Korábban a férfi bébiszittert is keresett a kislánya mellé, mivel előfordult, hogy estébe nyúlóan kellett dolgoznia. Aztán feladta. Voltak jó és rossz tapasztalatai is. „Nem tetszett, amikor az egyikük felültette Kittit az ablakpárkányra, és úgy játszott vele. Szerinte jó móka volt, szerintem pedig életveszélyes dolog, és nem szeretném, ha ilyet játszanának vele azok, akiknek órabért fizetek azért, hogy vigyázzanak rá.”
Viktor úgy döntött, inkább korábban bezárja a szalont és igyekszik időben a bölcsibe érni. És akkor mindig apa lesz vele este, apa mesél neki elalvás előtt. „Ráadásul kialakulóban van egy kapcsolatom, így ha olyan program adódna, amelyet egyedül nem tudnék megoldani, például a játszóterezés vagy az állatkert, arra már ketten leszünk.”
Hogy mégis mi a legnehezebb Viktor számára? A munka és az apai teendők összeegyeztetése. Kompromisszumot kellett kötnie a karrierépítésben. Szeretett volna továbbtanulni, de erre Kitti mellett nem lesz sem lehetősége, sem ideje. A szakmájában sem ártana továbbképzésekre járnia, és bár találna hétvégi alkalmakat, ezek legtöbbször pont nem azokra a hétvégékre esnek, amikor Kitti az anyukájánál van. Éppen meg tudná oldani azt, hogy vigyázzon valaki a kislányára, Viktor sajnálja azt az időt feláldozni, amit a gyermekével tölthetne.
Amikor hosszabb távolságra mennek, vagy több sávos úttesten kell átmenniük Kittivel, kenguruban viszi. A járdaszigeteket nem szereti. Különösen azokat nem, ahol villamos is jár, mert mindig attól fél, hogy ha csak a kezét fogja a kislánya, váratlanul kihajol, és baj lesz.
Amikor nem használnak kengurut, olyan erősen és biztonságosan próbálja fogni a kicsi kezét, hogy amennyire csak lehet. Így Kitti is megszokja, hogy ne engedje el magától az apukája kezét.
Néha teljesen jó szándékkal próbálnak segíteni nekik az üzletekben vagy az után az emberek, de olyasmiben, amiben nem tudnak. Van, aki nem érti például, hogy Viktor nem szeretné, ha felemelnék, megfognák a kislányát, és Kitti is fél az idegenektől. Előfordul, hogy azt sem könnyű elmagyaráznia, hogy nem mozgáskorlátozott szülő, hanem vak.
Tévét nem néz vele, de nem a vakság miatt, hanem mert Viktor úgy véli, az ő generációjának éppen elég kárt okozott az, hogy sokat ültek a tévé vagy a számítógép előtt. Pár mai mesét megnézett, de nagyon rossz véleménnyel van róluk, sem a szövegük, sem a szereplők hanghordozása, sem a történet nem tetszik neki. Szerinte a régieknek – a Pumuklinak, a Süsü a sárkánynak és a többinek – még volt érdemi mondanivalója és igényes nyelvezettel írták meg őket.
Viktor maga fogalmaz esti mesét Kittinek esténként. Azzal kezdi, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy törpe. 2014. február 26-án megszülettél…” Elmeséli neki az aktuális napot, azt is elmondja, mi volt a nap tanulsága, majd egy kis mondókával fejezi be, amiből Kitti tudja, hogy az már a mese vége.
Amikor Kitti kéthetente az anyukájánál van, hiányzik Viktornak. „Nem szuszog a másik szobában, nem hallom, ahogy a játékaival zörög, hiányoznak a reggeli szertartások, az, hogy felkeltsen, hogy reggelizni akar.
Az édesapa gyakran tépelődik azon, mi lesz majd velük később. „Egy egyedülálló szülő úgy érzi, a gyermeke jövőjét neki kell megteremtenie: lakást, kocsit, továbbtanulást biztosítani. Egy fizetésből ez elég nehéz. A munkámban is van némi bizonytalanság: ha betegség vagy más miatt kevesebbet tudok dolgozni, csak annyit keresek, amennyi a csekkek befizetésére elég. Az ilyen helyzetekre kellene tartalékot képezni. Sok munkával jár egyedülálló szülőnek lenni, és sok kitartásra van szükség.
„De amit az ember egy ölelésben, egy pacsiban, egy nevetésben kap, vagy amikor először kimondta, hogy apa, az mindenért kárpótol. Kittit imádom, életem fő művének tartom.