News here
hirdetés

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

„Egy kis testi fogyatékosság semmit nem jelent” – Bence 4 ujját vesztette el egy hegymászóbalesetben, mégis teljes életet él

A 33 éves férfi már a rehabilitációja alatt újra sportolni kezdett. Most egy protézisre gyűjt közösségi finanszírozással, ami rengeteget javítana a körülményein.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 27.


Link másolása

hirdetés

Kerekes Bence építészeti látványtervezőként dolgozik, ami azt jelenti, hogy fotorealisztikus képeket készít épületekről, amelyek még nem épültek meg. Hobbija emellett a hegymászás, három éve emiatt költözött Svájcba a feleségével, hogy közelebb lehessen az Alpokhoz.

„Szerettem volna minél több időt a természetben tölteni, ez az, ami igazán éltet engem” – meséli. Ennek gyökere egészen gyerekkoráig megy vissza: már akkor is sokat túrázott a szüleivel, nyaranta vadkempingeztek Görögországban, emellett belekóstolt a barlangászatba, triatlonba, atlétikába, kézilabdába, sőt még a siklóernyőzésbe is.

Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a slackline-nal, illetve ennek másik válfajával, a highline-nal, ami aztán a legmeghatározóbb sportággá vált az életében. Három barátjával csapatot alkotva elhatározták, hogy mindent megtesznek a magyarországi népszerűsítéséért, jóformán minden szabadidejükben ennek hódoltak.

Legnagyobb eredményüket Indiában érték el 2016-ban, amikor sikerült megdönteniük a highline magassági világrekordját: 5322 méterrel a föld felett egyensúlyoztak egy kifeszített hevederen.

Ezek után szinte magától értetődő volt, hogy a hegymászás szeretetével is megfertőződik: amikor úgy érezte, váltásra van szüksége, eladta minden highline-felszerelését, majd beiratkozott egy alapfokú képzésre. Így kezdődött életének következő nagy fejezete.

A mászás mellett az ultra terepfutással is barátságot kötött, 2016-ban bő 17 óra alatt teljesítette például a Kinizsi 100 versenyt, majd más hasonló, 100 kilométer feletti versenyeket is.

hirdetés

Itthon a leghosszabb 177 kilométeres volt 11500 méteres szintkülönbséggel, amelyen 34 és fél óra alatt ment végig. Elmondása szerint utána három hétig nem tudott lábra állni, de ez sem szegte kedvét a folytatástól. Svájcba költözése után még tovább fokozta: a 242 kilométeres, 14000 méter szintkülönbségű Ultra Trail Malopolska versenyen is végigment, majdnem 48 óra alatt, alvás nélkül.

„Éreztem, hogy már nem fáj a kezem, ami biztos jele annak, hogy elfagyott”

Bence élete 2021 márciusában örökre megváltozott. Ekkor határozta el, hogy megmássza a Mönch nevű 4107 méteres hegycsúcsot, ami Svájcban található, a Jungfrau és az Eiger csúcsok szomszédságában. Egy francia és egy finn mászótársával hárman indultak útnak, a hegy északi oldalán húzódó Lauper-utat választva.

Bár nem mondtak jó időt a mászást követő éjszakára, úgy döntöttek, mégis bevállalják. Eleinte nem is volt semmi probléma, a saját tempójukban tudtak haladni, csak a finn társuk volt valamivel lassabb a megszokottnál.

Az időjárás azonban egyre rosszabbodott: felerősödött a szél, elkezdett havazni, egy ponton teljes fehérségbe kerültek. Ahogy 3700 méteres magasságba értek, egy lépésnél azt érezte, hogy leesett a hágóvas a bakancsáról. Lehajolt megnézni, és azt látta, hogy az első és hátsó részt összekötő fémdarabkából letört egy pöcök.

„Nem gondolná az ember, hogy olyan nagy jelentősége van, de ha ez leesik, onnantól nem lehet a bakancshoz illeszteni a hágóvasat. Szóltam a társaimnak, megpróbáltuk gyorskötözővel rögzíteni, de hiába” – idézi fel Bence.

Ekkor mérlegelniük kellett, mit tehetnek: a visszaereszkedés lehetetlennek bizonyult, a meredek hegyoldalban nem találtak olyan részt, hogy stabil ereszkedőpontokat alakítsanak ki. A segélyhívás az időjárási viszonyok miatt szintén nem volt lehetséges, a helikopter felszállni sem tudott az óriási szélben és hóviharban.

Egyetlen lehetőségük az volt, hogy folytatják az utat, majd a túloldalon leereszkednek, amilyen hamar csak lehetséges. Bence hágóvasának hiánya miatt viszont annyira lelassultak, hogy hamar nyilvánvalóvá vált, világosban már biztosan nem fognak felérni a csúcsra.

Ezt tetőzte be, hogy az egyik kivezető jégfolyosó bejáratánál elvesztette a jobb oldali pehelykesztűjét is: ahogy lehajolt, hogy a táskájából elővegye a termoszát inni, kiesett a kabátjából az odarakott kesztyű és a mélybe zuhant. Onnantól nélkülöznie kellett, ami mínusz 30 fokban egyenértékű volt a biztos fagyással. Volt ugyan nála egy ötujjas bőrkesztyű, amit az aláöltözőre húzott fel, de ez közel sem nyújtott elég védelmet.

Folytatták a mászást, de a hágóvas hiánya miatt pihentetni sem tudta a kezét időről időre, mivel folyamatosan fognia kellett a jégszerszámot a feje felett. Ennek köszönhetően még jobban kiment a vér a kezéből.

„Amikor a standokhoz értem, megpróbáltam életet lehelni belé: a kabátom alá, a bőrömhöz raktam, illetve ráztam is, hátha felmelegszik valamennyire, de sajnos semmi nem segített” – emlékszik vissza.

Ahogy az előrejelzés is írta, az időjárás egyre csak romlott. Az éjszaka beálltával feltámadt a hóvihar, alig 10 méteres látótávolságban kellett megkezdeniük az ereszkedést. A levezető út a hegy legkönnyebben mászható része volt, normális esetben nem szokott 2-3 óránál többet igénybe venni. Ők ezzel szemben majdnem 10 órán keresztül ereszkedtek, annyira mostohák voltak a körülmények.

Mire leértek a hegy lábához, reggel lett. Szerencséjükre pont arra jött egy hószán, aminek vezetőjét megkérték, hogy segítsen elvinni Bencét a legközelebbi hüttéhez.

„Éreztem, hogy már jó ideje nem fáj a kezem, ami biztos jele annak, hogy elfagyott. Ahogy a hüttében levágtuk a kezemről a kesztyűt, láttuk, hogy csonttá van fagyva.”

A jobb kezével a jégcsákányt markoló pozíciót nem tudta megváltoztatni, a bal viszont még rosszabbul nézett ki: látványosan el volt feketedve.

Másfél óra múlva tisztult ki annyira az idő, hogy mentőhelikopterrel a legközelebbi kórházba szállíthassák. Itt azonnal megkezdték a végtagjai felmelegítését, de ahogy haladtak ezzel, a keze egyre csúnyább látványt nyújtott. Egymás után feketedtek és hólyagosodtak el az ujjai, ezzel párhuzamosan nőtt a fájdalom is. Ráadásul a bal lábujjai szintén elfagytak.

Az orvosok viszont azt mondták neki, hogy minden rendben lesz, másnap hazamehet. Ettől megnyugodott, a végtagjairól készült fotókat mindazonáltal elküldte pár barátjának és mászótársának.

Az egyikük továbbította ezeket egy fagyási sérülésekre specializálódott orvosnak, aki azt mondta, hogy azonnal meg kell kezdeni a kezelését egy speciális szíverősítő gyógyszerrel, amit az utóbbi pár évben kezdtek el használni, rendkívül jó hatásfokkal.

Ha 24 órán belül megkapja az ember a kezelést, akár 4-es, 5-ös fokozatú fagyási sérüléseket is meg lehet menteni vele. Abban a kórházban viszont, ahová Bence került, szerencsétlenségére nem hallottak róla, ezért átszállították egy másikba, majd egy harmadikba.

Végül 36 órával a kórházba kerülése után kapta meg az első dózist, a fagyás pedig ennél is korábban történt, így kicsúszott az időintervallumból, ameddig szinte biztosan meg lehetett volna menteni a jobb kezét.

Ennek ellenére nem adták fel: a következő három hetet a genfi kórházban töltötte, ahol egy magasnyomású kabinban naponta kétszer kapott kezelést, mellé pedig az említett gyógyszert. A felesége végig mellette volt, és a barátaitól is folyamatosan kapta a támogató üzeneteket.

Reménykedtek benne, hogy a kezelés mégiscsak hatékony lesz és megmenti Bence kezét, de sajnos két hét múlva, a kötés levételekor olyan látvány tárult a szemük elé, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon nagy a baj.

Ötből négy ujja teljesen elfeketedett, a végük pedig felismerhetetlenné mumifikálódott – nem maradt más megoldás, mint az amputáció.

„Onnan akartam folytatni, ahol abbahagytam”

Miután kiengedték a kórházból, hazaszállították Zürichbe, ahol megkezdődött a rehabilitációja.

„Aktív ember vagyok, ezért szinte azonnal újra túrázni kezdtem, de fel kellett tennem a kérdést: mégis, mi vár rám ezután, milyen életet tudok így élni? Hamar megfogalmazódott bennem, hogy nem fog változni semmi: ugyanazt kell csinálnom, mint korábban, hiszen életben maradtam, és ez a legfontosabb. Az pedig, hogy van egy kis testi fogyatékosságom, semmit nem jelent.”

Szép lassan a lába is begyógyult, amint nem volt többé szüksége kötésre, a futást is újrakezdte, illetve súlyokkal is tornázott, hogy minél inkább megmozgassa magát.

„Onnan akartam folytatni, ahol abbahagytam. A hüvelykujjammal kapaszkodva újra elkezdtem könnyebb utakon mászogatni, aminek inkább szimbolikus jelentősége volt: ki lehetett mondani, hogy visszatértem az élethez. Egyáltalán, éltem...”

A fagyást követően általában 3-4 hónapot várnak az amputációval, hogy tisztán lássák, hol van még az elfagyott testrészben élet és mi az, ami végérvényesen elhalt. Végül tavaly júliusban került sor a nagy műtétre, majd utána még több alkalommal kés alá kellett feküdnie kisebb beavatkozások miatt.

Ahogy a seb gyógyulni kezdett, visszatért a hegyek közé és folytatta a futást, majd a szezon kezdetével a síelést is. A mászást is újrakezdte, egyelőre még tanulja, milyen lehetőségei vannak hat ujjal, de sokkal jobbak, mint amit elsőre gondolna az ember. A célja, hogy egy napon ugyanolyan szinten tudjon mászni, mint korábban.

„Tényleg semmi nem változott, ugyanúgy tudok tovább élni, mint a balesetem előtt” – állítja. Sőt, hamarosan szintet is lép: a napokban indult első igazi expedíciójára Pakisztánba, a terv egy még mászatlan 5-6 ezer méteres csúcs vagy útvonal meghódítása négy másik mászóval.

Abban, hogy Bence teljes életet élhessen, egy protézis is segítségére lehetne, mivel bármennyire is erős mentálisan, a baleset következtében vannak fizikai korlátai. Ezek sokszor teljesen profán, hétköznapi dolgok, egy PET-palack megfogásától a cipőfűzője bekötéséig.

Egy amerikai gyártó termékével ez nem lenne többé probléma, a protézis viszont nagyon drága, és hiába érte őt baleset józan belátás szerint, a biztosító ezt nem ismerte el. Egy svájci segélyszervezet 20 ezer frankkal támogatta őt, egy másik pedig 10 ezerrel, de ezen felül is szüksége lenne még 15 ezer frankra, vagyis nagyjából 6 millió forintra.

Aki segítene neki akár egy kávé árával, ide kattintva teheti meg a GoFundMe felületén, további opciókat pedig ebben a posztban talál.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Órákig ücsörgött a kutyájával a háztetőn egy 17 éves lány az árvíz miatt Kentuckyban, mire megmentették
Egy fiókban tolta maga előtt a kutyát az egyre magasabbra emelkedő vízben. Egy közeli raktár keskeny tetején húzták meg magukat öt órán keresztül.

Link másolása

hirdetés

Legkevesebb 16-an vesztették életüket, több százan pedig földönfutók lettek, amikor a heves esőzések miatt árvíz öntötte el Kentucky állam keleti részét. Éppen csak megúszta az áradásokat egy 17 éves lány, aki kutyájával egy ház tetején keresett menedéket, amíg meg nem érkezett a segítség, írja a CNN.

Chloe Adams egyedül volt otthon csütörtökön kora reggel a kutyával, amikor arra ébredt, hogy mindenhonnan ömlik a víz a házba. Áttört a víz a konyhai csempék rései között és kiömlöttek a fürdőszobai lefolyók is. Akárhova nézett, mindenhol csak vizet látott, amitől szabályos pánikrohama lett. Ennek ellenére elhatározta, hogy a kutyájával együtt túl fogja élni.

A lány nagyszülei egy szomszédos házban voltak, és átkiabáltak neki, hogy maradjon az épületben, amíg megérkezik a segítség. Chloe azonban rájött, hogy hiába hívja a 911-et, szinte lehetetlen elérni a segélyhívót. Az egyetlen esélye a túlélésre az maradt, ha minél előbb kijut a házból.

Felkapta Sandyt, és elhatározta, hogy a kutyával együtt átúsznak a nagybátyja házához, ahol a család többi tagja volt. Mivel azonban fogalma sem volt, hogy az eb tud-e úszni, egy pillanatra beletette a vízbe, hogy lássa, hogyan reagál. Pechjére Sandynek fogalma sem volt, mit kell csinálni az egyre magasabb vízben, így a tinédzser visszament a házba, hogy kerítsen valamilyen dobozt, amiben a kutya a felszínen lebeghet. Végül egy fiókba tette Sandyt, amit egy kanapépárnára helyezett, így indultak el az otthonukból.

hirdetés

A lány úgy úszott, hogy közben maga előtt tolta a fiókot a kutyával, amíg el nem értek a közeli raktárépület keskeny tetejéhez, amit még épp nem lepett el a víz. Úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább, ás inkább ott várják meg a segítséget, ami öt óra múlva érkezett csak meg. A nagyszülei közben a nagybátyja házának ablakából nézte végig a vérfagyasztó jelenetet, majd egészen a segítség megérkezésééig szóval tartották a fiatal lányt.

A háztetőn kuporgó lányról az apukája posztolt egy fotót a Facebookra. A posztban hősnek nevezi Chloét, és azt írja, hogy csütörtökön „mindent elvesztettek, kivéve ami a legfontosabb”.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Szívmelengető videón, ahogy egy évek óta eltűnt kutya újra találkozik a gazdáival
A Sheba nevű német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza.

Link másolása

hirdetés

Leírhatatlan örömben volt része annak az amerikai családnak, akik öt év után végre visszakaphatták szeretett kutyájukat. A CBS Austin számolt be arról, hogy egy baytowni család német juhászát 2018 januárjában ellopták otthonról, a gazdik pedig hiába keresték, nem találták meg.

„Emlékszem, hogy minden egyes nap, minden éjszaka kerestük őt. Nagyon szomorúak voltunk, hogy hiába kutattunk utána, soha nem került elő”

– mondta az egyik gyerek, Anniston Malmstrom, aki csupán 3 éves volt, amikor a Sheba nevű ebnek nyoma veszett.

A család kedvence aztán négy és fél évvel később, 965 km-re, Borger városában tűnt fel. Egy gyepmester találta meg, aki leolvasta a kutya mikrochipjét, és felvette a kapcsolatot a gazdikkal. Az önkormányzat egy állatmentő szolgálattal és egy állatok szállításával foglalkozó nonprofit szervezettel összefogva repülővel eljuttatta Shebát Baytownba.

Stephanie Malmstrom és lányai izgatottan várták kedvencünket, amikor pedig leszállították a repülőről, nem győzték ölelgetni és simogatni.

„Túlcsordultak az érzelmeink. Annyira izgatottak voltak. Szerintem a 8 éves lányom nem is tudta, hogy örömünkben sírhatunk is. Mondta is, hogy 'miért sírok, hiszen boldog vagyok?'. Én meg mondtam, hogy ezek örömkönnyek, és ez teljesen természetes, hiszen tele vagy érzelmekkel”

– mesélte az édesanya.

hirdetés

Elmondása szerint a német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza. A család már aznap elkezdte bepótolni a kimaradt időt: grilleztek, medencéztek és persze rengeteget játszottak Shebával. Este pedig négy és fél év után először együtt tértek nyugovóra.

Videó: Sheba és rég látott családja találkozása:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
„Nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen” – beszélgetés Kégl Ágnessel, az Óriáskerék című önéletrajzi könyvéről
Az egykori valóságshow-szereplő egy nagy angliai multicég marketing-menedzsere lett. De odáig hosszú és rögös út vezetett.

Link másolása

hirdetés

Egyre inkább megszokottá válik, hogy fiataljaink, akár kényszerből, akár a jobb lehetőségek reményében, vagy akár csak kalandvágyból, külföldön próbálnak szerencsét és az egyik kedvelt célállomás Nagy-Britannia. Akadnak, akik igyekeznek minél távolabb kerülni lélekben is szülőhazájuktól, mások viszont eljutnak odáig, hogy itt is, ott is otthon érzik magukat. Közéjük tartozik Kégl Ágnes, akinek élete nem szűkölködött mély és magas pontokban, míg saját erejének, kitartásának eredményeképpen egy nagy szigetországi multicég marketing-menedzsere lett. Találó címet adott önéletrajzi könyvének: Óriáskerék. Ez az egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványosság mind Budapest, mind London közepén megtalálható, felülni rá szédülősöknek kifejezetten ellenjavalt. És Ági elmondhatja magáról, hogy lelki tériszonyban sem szenved.

A MOM Parkban találkozunk a szinte kamaszosan törékeny alkatú, nyílt mosolyú Kolleginával. Hamar kiderül, hogy mindketten Oroszlán jegyűek vagyunk, talán ezért is éltünk túl sok mindent, és a médiában is vannak közös ismerőseink, akikkel együtt dolgoztunk különböző időszakokban és akikre felnéztünk. De ne kalandozzunk el: hogy is van az az óriáskerék-dolog?

– Voltak olyan helyzetek, amikor kellett kapaszkodnom, de azt tapasztaltam ebben az elmúlt 40 évemben, hogy a mélységekből lehet a legjobban fejlődni, azok a leginkább karakterformáló pillanatai az életnek. Csodálatos dolog fent lenni, tudni kell megérkezni a jóba és élni a pillanatot, de én azt éreztem, hogy amikor átgyürkőztem magam egy viharon, kicsit más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem – kezdi nagy lendülettel Ági.

– Nyilván ebben benne van a Te erős karaktered, és úgy megedzett az élet kiskorod óta, hogy Téged a nehézségek inspirálnak.

hirdetés

– Igen, van bennem egy erős túlélési ösztön, és optimizmus, ezek velem született adományok. Ha mélyen vagyok, akkor próbálom nem azt a gödröt ásni, hanem keresem a kiutat belőle, és – lekopogom – eddig még mindig megtaláltam. Az utóbbi másfél évben intenzív személyiség-terápiát végeztem egy magyar pszichológussal, és ez megint emelt egyet az öntudatosságomon, az önmagammal való kapcsolaton.

Meg is állapítottuk, hogy a mai világban a legfontosabb emberi képesség a reziliencia, hogy az ember rugalmasan tudja kezelni a kihívásokat. Legyen egy egyensúlypontunk, és ha ki is billenünk belőle, legyünk képesek újra megtalálni és higgyünk abban, amikor mélyen vagyunk, hogy újra felállunk.

– Érdekes sorsismétlődések vannak az életedben: az oxigénhiányos születés Nálad és Fiadnál is, mindketten „problémás” gyerekek voltatok, az elvált szülők.

– Abban, hogy Áron is hiperaktív figyelemzavaros lett, lehet valami örökletes dolog. Miután nála is fellépett születésekor oxigénhiány, nem volt nagy meglepetés, amikor kiderült az ADHD-tünetegyüttes. Ami az elvált szülőket illeti, én nagyon küzdöttem azért, hogy ez a kapcsolat, amelyben a gyermekünk született, kitartson. De aztán eljön az a pillanat, amikor annyira eltávolodnak egymás mellől az emberek, hogy már mindenkinek jobb a kapcsolaton kívül, beleértve a gyereket is. Már Angliában éltünk, amikor ez megtörtént, de nem éltem meg tragédiaként. Egy gyerek örökre összeköt két embert, mindig el is követtem mindent, hogy épüljön apa és fia kapcsolata, és ez meg is hálálta magát, mert jó a viszonyuk.

– Történetedet a könyvben mozaikszerűen meséled el.

– Párhuzamosan fut két történetszál. A szerkesztőmmel együtt találtuk ki ezt a nagyon feszes struktúrát, hogy ne egy „historikus”, unalmas történet legyen belőle. Van egy szál, amely a régmúltat meséli el a kora gyerekkortól haladva, és egy másik, ami rögtön a közelmúltnál kezd, amikor Angliába költöztünk. Ez a kettő váltakozik, és bekerül még egy harmadik sík, amikor egyes szám harmadik személyben írok az egészen kisgyerekkori élményekről, ezek bevillanásszerűen tesznek hozzá az összképhez.

– Kicsit „egyszer volt, hol nem volt” stílusban…

– Igen, mesél az apukámmal, anyukámmal való viszonyomról, kicsit a gyerekkori félelmeimről. Mindezt azért találtuk ki, hogy a könyv jobban olvastassa magát, és végig fenntartsuk az érdeklődést.

– Önmegvalósításodhoz számtalan vargabetűvel vezet az út. Gyerekszínészként játszottál A dzsungel könyvében, énekesi pályáról álmodtál, dolgoztál újságíróként itthon és Angliában, néhány éve pedig ugyancsak kint egészen más vonalon dolgozol.

– Én úgy érzem, hogy az egész életem mintázata egy önmegvalósítás. Kicsit megéltem a színpadi létet, de 18 évesen rájöttem, hogy nem nekem való. Azt a sors úgy akarta, hogy megéljem a Való Világ adta ismertséget, amiről szintén nagyon hamar megéreztem, hogy nem az én világom ebben a formában az üres sztárlét. Az újságírás a mai napig jelen van az életemben. Ez az a kifejezési forma, ami nem múlik el, de már nem ebből élek. Közben elkezdtem zongorázni tanulni, sokat fotózom. Folyamatosan keresem az önkifejezés különböző formáit. Jelenlegi munkaköröm is nagyon kreatív: tartalmakat hozunk létre, rengeteget gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne izgalmasabbá tenni a közösségi médiafelületeket, cikkeket is írunk.

– Fiadnál látsz olyan kiemelkedő képességet, ami felé orientálni lehet?

– Áron nagyon intelligens. Kiskorában rengeteget olvasott, mostanában a filmek és a videójátékok felé fordult a figyelme, nagyon érdekli ezeknek a marketingje, a háttere. És tehetségesen ír. Tizenöt évesen még képlékeny, de ez az irány jó lehet, és jó helyen is vagyunk hozzá.

– Azzal együtt, hogy voltak olyan lépések az életedben, amelyeket a kényszer szült, Te alapvetően bátor vagy a döntéseidben. Például annak ellenére kimentetek Angliába, hogy nem vettek fel a kiszemelt laphoz.

– Ez a klasszikus esete volt a „ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon”-nak. Én ezeket a helyzeteket soha nem vakmerő bátorságként éltem meg, hanem mindig arra mentem, amerre az ösztönöm vitt – sokszor nem a könnyebb útra. De nagyon meg kellett dolgozni ezért, az angliai első négy év életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ott nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen, és aztán valóban elinduljon a kinti karrier.

Engem mindig nagyon hajtott a boldogságra való törekvés, és volt bennem egy megkérdőjelezhetetlen hit, hogy lehet előre haladni.

De az ösztönösség mellett volt egy racionális rész: mindig odafigyeltem, hogy a gyereknek mindene meglegyen, hogy érzelmileg és anyagilag is biztonságban legyen.

– Saját tapasztalatomból is tudom, hogy az ember sokkal jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozott, és nem a szerencse pottyantotta az ölébe.

– Ez nagyon igaz. Mi Angliában vidéken élünk, és akárhányszor kint sétálunk a Temze-parton, vagy körülnézek a kis házban, amit bérlünk, mindig megélem a hálaérzést, hogy eljutottunk idáig, hogy van itt egy élhető, szerethető életünk. És ez nem volt magától értetődő, én dolgoztam meg mindenért. A boldogságnak is az egyik kulcsa, hogy megtanuljunk hálásnak lenni azért, ami van. Én ezt napi szinten gyakorlom, átgondolom egy meditáció során vagy csak átfuttatom a fejemen, és rengeteget ad mentálisan, pozitív értelemben.

– Mint egykori résztvevőt, Téged is meghívtak a magyar valóságshow-k 20. évfordulójának megünneplésére. Őszinte leszek: én ezeket a műsorokat, a celebkultúrát egyfajta globális manipuláció részének tartom, mert amíg az foglalkoztatja az embereket, hogy kit szavaznak ki a műsorból, vagy hogy valamelyik angol hercegi pár éppen kivel veszik össze, addig sem háborodnak fel a közélet disznóságain.

– A valóságshow-k a mainstream szórakoztatóiparhoz tartoznak. A „szem rágógumija”. A legelső széria még arról szólt, hogy az emberek élvezzék a vadidegen emberek életébe való belekukkolást. Később persze ez már nem volt elég. Ennyi erővel az egész kereskedelmi televíziózást tekinthetjük egyfajta „elterelésnek”. Nyilván kell, amibe az emberek el tudnak merülni, és az is, ami elvonja a figyelmüket a mindennapi élet nehézségeiről. Az nagyon jó, ha egy ilyen műsor tudja szolgálni ezt a célt, más kérdés, hogy később mivé vált. A mi villánkban értékes, izgalmas emberek voltak, könyvekkel felszerelkezve érkeztünk, esténként a Dekameront olvasgattuk. Összességében vállalható volt, az árnyoldalait a nyakamba szakadt országos ismertséggel tanultam meg.

– Mi volt számodra a legfeltűnőbb különbség a magyar és a brit média között?

– Hihetetlen vagy nem, a magyar média még mindig sokkal barátságosabb, mint a brit. Utóbbi alulfizetett, kicsit nőgyűlölő, kicsit rasszista. Nem akarom ezt az egészre ráhúzni, mert csak egy kiadónál dolgoztam, de ott beleütköztem egy üvegplafonba, ahonnan nem volt tovább feljebb. Pedig itthon kommunikáció-magyar szakon végeztem a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Tagozatán, és megszereztem a brit újságíró diplomát is, de nem engedtek előre haladni. Ezért is engedtem el, mert azt éreztem, hogy nem elég a magas szintű nyelvtudás, a közéleti és jogi jártasság, még az angol gyorsítást is megtanultam. Magyarországon könnyebb volt, mert magyar vagyok. Volt ugyan részem a kirekesztésben, mert akadtak főszerkesztők, akik nem is voltak rám kíváncsiak, miután megtudták, hogy a Való Világban szerepeltem, de a hazai szakma végül is elfogadott. Volt, hogy egyszerre hét orgánumnak „külsőztem”, és sikeresnek éltem meg a hazai karrieremet. Kint ez nem sikerült, de megalapozta a jelenemet. Kincset ért, hogy beleláttam a média működésébe, hogy vannak kapcsolataim, tudok cikket írni.

– Befogadás, elfogadás, tolerancia – életed kulcsszavai.

– Egész életemben küzdöttem az elfogadás hiányával. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint hogy szeressenek. Először a színházban, és ezzel párhuzamosan a zenei gimnáziumban éreztem, hogy olyan közegben vagyok, ahol mások is kicsit furcsák. Aztán fel kellett nőnöm, le kellett tisztulnom, saját magammal tisztába kellett jönnöm. hogy megtaláljam azokat a kapcsolódásokat, ahol engem tényleg elfogadnak és szeretnek. Most már vannak nagyon szoros jó barátságaim, a családban is, van egy szuper gyerekem. Tehát mindez megérkezett az életembe, de nekem nem adták könnyen. Angliában az újságíró szakmában nem fogadtak el, de ahol most dolgozom, az egy nemzetközi, nagyon befogadó, támogató közeg.

– Egy olyan világban sikerült előre jutnod, amely nem tud és nem is nagyon akar hímsovinizmusától megszabadulni.

– Ez nagyon helyfüggő is. Ahol most dolgozom, ott az egyik felsővezető egy bolgár nő, aki erős pozíciója mellett nagyon szerethető figura. Most már kezdenek ledőlni ezek a régi patriarchális rendszerek, de van, ahol még mindig kőkeményen működnek. Valószínűleg férfiként mindenhol egyszerűbb boldogulni. Amit kicsit irigylek a pasiktól, hogy ők nagyon magabiztosan tudják képviseli a saját érdekeiket, például egy fizetésemeléskor, vagy amikor a pozíciójukat tárgyalják. Én mindig nagyon törekedtem arra, hogy a nőiességemet ne veszítsem el, és hogy ölelő, szerető anya legyek – az is egy hatalmas női energia, de idestova 8 éve egyedülálló anyuka vagyok, és sok mindenben úgy kell működnöm, mint egy férfinak. Ezért próbálom ezt a két dolgot összegyúrni magamban: legyen meg mindenre való képességem, ami az élethez kell, de ne váljak férfiassá, sőt, inkább ezeket a női energiákat minél inkább kiemeljem.

– A párkapcsolataidban vársz még a nagy Őre?

– Én nagyon hiszek benne. E nagy belső munka után különösen, hogy eljött az ideje. Eddig Áron volt önkéntelenül is az első, a második, a harmadik. Most úgy érzem, hogy megérkeztem egy olyan lelkiállapotba, amikor időm, energiám, és lelkierőm is lett arra, aki majd belép. Nem sürgetem, de vágyom rá, hogy legyen mellettem partner, akivel megoszthatom az élet élményeit.

– Itthon és otthon. Milyen nyelven álmodsz?

– Most már mind a kettőn. Kilenc év után Anglia is otthon, de amikor hazajövök, azonnal itthon vagyok, minden átmenet nélkül, mert a család, a barátok, a gyerekkorom itt van, egészen 32 éves koromig itt éltem.

És én nagyon szeretek Magyarországon lenni, a szívem csücske a magyar nyelv, a magyar irodalom, költészet, a fesztiválok, a Balaton, Budapest. De már Angliában is otthon érezzük magunkat,

Áron különösen, hiszen kezdettől fogva ott járt iskolába, de már én sem érzem magam idegenül. Már megvannak azok a kulturális kapcsolódások, amelyekre éveket kellett várni, hogy értsük az ő szokásaikat, működésüket, ritmusukat, amit Magyarországon automatikusan tudunk. Aztán az ember rájön arra, hogy amikor külföldre költözik, az anyanyelvével együtt a személyiségének egy kis darabját is otthagyja. Minden más nyelven egy kicsit más emberekké válunk. De most már abban a személyiségben is otthon vagyok, amit az angol nyelv hozott.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Mélyszegénységben élőket nyaraltatna a Balatonnál egy gyenesdiási édesanya
Az asszony - mikor ő maga is támogatásra szorult - megfogadta, hogy ha majd teheti, ő is segít másoknak.

Link másolása

hirdetés

Már 13 éve segít a rászoruló családoknak egy kétgyermekes gyenesdiási édesanya. A család és munka mellett adományozók hozzájárulásával támogatja a helyi és környékbeli, valamint távolabb élő családokat.

Az asszony - mikor ő maga is támogatásra szorult - megfogadta, hogy ha majd teheti, ő is segít másoknak.

Kezdetben a környékbelieknek, majd az ország más pontjain élőknek is szervezett segítséget. A munka nagyobb részét ő végzi, de vannak akik segítik például a pakolásban, szállításban. Szerinte az összefogásban rejlik az erő, de a bizalom is egy fontos kulcsszó.

Az elmúlt években találkozott olyanokkal, akiknek csak átmeneti segítség kellett, de vannak, akiket folyamatosan kell támogatni. Tematikus gyűjtést is szervez például tanévkezdére, vagy ünnepekre. Egész évben aktív, és az élelmiszerek mellett gyűjt bútorokat, konyhai eszközöket, ruhákat is, attól függően, hogy mire van éppen szükség. Most dolgoznak egy alapítvány létrehozásán, hogy a magánszemélyek mellett más támogatókat is be tudjanak vonni.

Annak érdekében, hogy az adományozók megismerhessék pártfogoltjaikat, augusztus 13-án Melinda és csapata találkozót szervez a gyenesdiási Nagymezőre – írja a helyi Tourinform iroda közleménye alapján a hirbalaton. Az egész napos eseményen vendégül látják az adományozottakat, de lesz bűvészműsor, csillám- és arcfestés, modellező bemutató, zenés program és tombola is.

Hosszútávú tervei között a mélyszegénységben élő gyerekeknek szeretne nyaralási lehetőséget biztosítani. Az első egy borsodi család lenne, akik ott lesznek az augusztusi eseményen is.

hirdetés

Forrás: 24.hu


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: