KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Játszva gondolkodni és tanulni közösségi térben – beszélgetés Bartha Álmos kocsmakvízmesterrel

A nagy fotelkvíz című könyv szellemi csatákra hívja a családokat.


A játék az emberi élet nélkülözhetetlen eleme, és az emberek évezredek óta szeretik a játékos agytornákat. Nem véletlen, hogy már az ókori mitológiákban is szerepelnek találós kérdések, később a népmesékben is visszatérnek, nemegyszer, mint komoly következményekkel járó próbatételek. Ugyancsak jól ismert a társasjátékok közösségformáló ereje, és tudunk a 20. század történelméből olyan eseteket, főleg fogoly- és koncentrációs táborokból, amikor a túlélés eszközei voltak. Nem is szólva a játszva megszerzett tudás öröméről.

Ezek a gondolatok munkáltak bennem, amikor Bartha Álmossal, a kocsmakvíz hazai meghonosítójával találkoztam új könyve, A nagy fotelkvíz megjelenése alkalmából. Ez a kötet kifejezetten családoknak szól, hogy szellemi csatákkal színesítsék összejöveteleiket, akár már a közelgő ünnepek alkalmával.

Bartha Álmos hétfői kvízeinek, a Quiznightnak terézvárosi helyszínén fogadott és betekinthettem a csapatversenyek lebonyolításának menetébe, miközben belekóstolhattam az egyes kérdéssorokba, és bizony, olyan kérdéseknél is előfordult, hogy rossz választ adtam, amelyeknél első látásra úgy tűnt: biztosan tudom.

E játék titkairól, a magyar kocsmakvíz születéséről, az általa adott élményekről beszélgettünk a 35 éves kvízmesterrel.

– Gyerekkoromban, a 60-as évek első felében is voltak már tudás alapú társasjátékok. Emlékszem például város- és országismereti vagy irodalmi kártyákra. Neked mik voltak az első ilyen élményeid?

– A 90-es években megjelentek a különböző kvízek kérdéscsomagjai, bejött az activity és én nagyon szeretem scrabble-ozni. Valószínűleg ezért is kerültek be az én kvízembe a nyelvi játékok, az anagrammák. És már mentek a tv-s kvízek, a Legyen ön is milliomoson nőttem fel. Ezek adták az első ihleteket. Aztán egy idő után zavarni kezdett a tv-s kvízekben, hogy nem az volt a lényege, hogy az ember gondolkodva rájöjjön a válaszra, hanem az, hogy tudja vagy nem tudja.

– Egy sanghaji kocsmában az úri közönség nem verekszik, hanem kvízt játszik. Hogyan kerültél Kínába és miként élted meg ezt a már-már rejtői szituációt?

– Legalább ennyire rejtői, hogy latint tanítani mentem Kínába. 2007-ben már külkeres voltam, egy évvel a pekingi olimpia előtt minden Kínáról, a jövő első számú nagyhatalmáról, a Nyugat legyőzőjéről szólt. Ez nagyon izgalmas közeg volt egy huszonéves fiatalnak. Kimentem és ott beiratkoztam a sanghaji egyetemen egy kínai nyelvi előkészítőre. Osztálytársaim főleg olyanok voltak, akik Európából ki akarták magukat másutt is próbálni a tanulmányaik közben beiktatott egy éves szünet, a Nyugaton már nagyon elterjedt „gap year” során. Nagyon hasznos, mindenkinek ajánlom, hogy a 6 éves kora óta tartó folyamatos tanulásban tartson pihenőt, lásson világot, találja ki önmagát... De voltak afrikaiak, ázsiaiak, akik ott akarták folytatni tanulmányaikat. Több mint 30 országból jöttünk össze, óriási élmény volt! Kellett azonban valami esti program. Egy multinacionális cég amerikai vezetője nyitott egy bárt meghirdette, hogy hétfőnként táncbajnokság, keddenként snooker, csütörtökönként pedig kocsmakviz van, ahol mindenféléket lehet nyerni. Elmentem és nagyon megtetszett. Éppen azért, mert a kérdések gondolkodásra serkentettek. Voltak persze olyanok is, amelyek megválaszolásához amerikainak kellett lenni. Akadt viszont egy kérdés, amire egyedül én tudtam a választ: feltettek egy magyar bélyeget és az volt a kérdés, hogy melyik országból való... Azon folyt egy kis vita, hogy a magyar forradalom 53-ban vagy 56-ban volt-e...

– Összekeverték a berlini felkeléssel...

– Szoktam iskolákban is kvízt tartani, és sokat beszélgetünk arról, hogy van-e értelme még a lexikális tudásnak. Szerintem nagyon fontos, például segít a ránk zúduló információáradatban utat találni, de a kombinációs képességekben is, hogy össze tudjuk kapcsolni a dolgokat és lássuk az összefüggéseket. Szerencsére manapság oktatásban a számonkérés is a komplexebb gondolkodás felé halad. Ugyanakkor az én játékaimban is fontos, hogy egy-egy csapat tagjainak fejében komoly lexikális tudás adódjon össze.

– Amikor itthon meghonosítottad ezt a műfajt, féltél attól, hogy a „kocsma” kifejezés negatív asszociációkat ébreszt az emberekben. Holott a kocsma ősidők óta a társadalmi érintkezés fontos színhelye, saját tapasztalatom szerint sok értelmes emberrel lehet ott összejönni, akik ráadásul az áltagosnál toleránsabbak egymással szemben.

– A kocsma nagyon fontos eleme, hogy oda mindenkit beengednek, nincsenek előírt viselkedési normát, legfeljebb azt várják el, hogy az emberek egymást tolerálják. Jó közeg arra, hogy ismeretlen emberek is párbeszédet folytassanak egymással. Ezért is tudott meghonosodni a brit pubokban. És így működik nálunk is. Más kérdés, hogy a kocsmáról a sörszag, az alkoholizmus jut sokaknak eszébe. Vendéglátó partnereim ugyan kifogásolják, hogy itt kicsi a fogyasztás, de az emberek nem azért jönnek, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.

– Hogyan született meg a Quiznight?

– Abszolút saját szórakoztatásomra kezdtem csinálni, először a barátaimat hívtam meg. Mivel szentendrei vagyok, itt indult el a Kedves kávézóban. A harmadik alkalommal már telt ház volt. Aztán híre ment a határon túlra is. Már játszanak a Vajdaságban, és onnan vitte ki valaki Dublinba a Kőrösi Csoma program keretében. Grazban egy az ottani egyetemen tanító barátom indította el, első kvízmestere az ott tanuló öcsém lett. Ők vitték ki Kolozsvárra is. Elindult online-ban is, ahová Ausztráliából, Amerikából, Hollandiából is bejelentkeztek, miközben számomra is kinyílt a világ.

– A tévés kvízek láttán nekem mindig az jut eszembe, hogy a kvízmester nem tudhat ennyi mindent, biztosan van egy jó csapat mögötte. Nálad is így működik?

– Bár kérdésíróként nem, de a szervezésben Darvas Gábor barátommal egy nagyon egységes, stabil csapatot alkotunk. Többször is volt már jó csapat mögöttem, de egy idő után mindenki kihullik a hétről hétre folyó kérdésírásban. Végül is ez az én gyerekem, ez az életem, hogy működjön és jó legyen. Nálam nem volt olyan, hogy nem csinálom meg. Erre valószínűleg szükségem is volt, mert hajlamos voltam korábban tologatni a dolgokat. Ezért is találtam ki ezt a durva határidőt, hogy minden hétfőre el kell készülnöm komplex, új, átgondolt anyaggal. Előfordult, hogy vasárnap este még nem volt szinte semmi ötletem. Immár 14 éve csinálom, máig megvan az összes anyagom. Néha belenézek a régiekbe és elszörnyedek, hogy milyen kérdéseket mertem feltenni. Az lett az alapelvem, hogy

az a jó kérdés, amiről az is tud gondolkodni, aki életében először látja. Mindig úgy vallottam, hogy az az igazán okos ember, aki rendelkezik egy mély alaptudással, de ezekből új dolgokra is képes rájönni.

– Egy ilyen játék vezetése egyben nagy felelősség is.

– Nagyon komoly felelősség. Az emberek azért jönnek, hogy jól érezzék magukat, hogy fair legyen a verseny, nem szabad kedvezni egyik csapatnak sem, még akkor sem, ha a visszajárókról tudom, milyen kérdéseket szeretnek. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a kérdések ne legyenek félrevezetőek, lehetnek „trükkösek”, de ne nagyon.

– Nyilván nálad nem jönnek elő olyan szempontok, mint egy tv-show-ban, ahol a szponzor, a hirdető beleszól...

– Időnként belefutok ilyen „megrendelésekbe”, és elég rosszul viselem. Ez szerintem jellemző az ilyen „self-made” emberekre, mint én, aki ezt a játékot kitaláltam. A szabályokat a kereslethez igazítom, és nem ahhoz, hogy ki mit engedhet meg magának. Szerintem bármilyen téma beleférhet, amiről egy kocsmában beszélgetni lehet. Sőt, lehet ezeket a határokat feszegetni is...

– Ezekből a kvízekből rengeteget lehet tanulni, még a kvízmester is tanulhat a válaszokból. A megszerzett tudás sikerélménye jót tesz az ember lelkének, még inkább, ha ez egy közösségi térben történik. Gyógyírt jelenthetnek-e az ilyen játékok a krónikussá váló tömeges elmagányosodásra és a globális médiabutításra?

– Igen, valódi jó az elmagányosodás ellen, erre jó példa volt a Covid. Akkor sem hagytam abba, hanem folyamatosan online csináltam. Mindenki jól járt: nekem nem kellett abbahagynom a munkát és nagyon sokat segítettem a bezártság ellen, a csapatok legalább virtuálisan össze tudtuk ülni és megmaradt a hétfői esti program. Kikapcsolódtunk a járványból, megint úgy érezhettük, hogy a valóságról beszélgetünk. A kérdésekben próbáltam pozitív történeteket hozni. Erre is használom fel a kvízt, hogy az élményeit el tudjam mondani az embereknek.

Emellett valóban szükség van arra, hogy megértsük: mi az igaz a mai világban, és mi nem az, és miért ilyen.

– Korábban közgazdász végzettséggel energetikai szaktanácsadóként dolgoztál. Ma már főállású kvízmester vagy.

– Egy napelem-park volt az utolsó munkám. Akkor 7-8 éve folyamatosan foglalkoztam a kvízekkel, és kiderült, hogy ebből meg tudok élni. Nem tudom, lesz-e még az életben olyan lehetőségem, hogy a hobbim a hivatásom, abszolút szabad kézzel. Ez egy isteni csoda, amit ki kell használni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Több száz millió forintot kapott egy rejtélyes milliárdostól a szörnyű kórban szenvedő kisfiú
Ádin életét csak a világ legdrágább gyógyszere mentheti meg, korábban gyűjtés indult a gyógyulásáért. Dubajban és az Egyesült Államokban már meg is kezdték a kezelését.


Elképesztő fordulat: egy névtelen jótevő több száz millió forintot ajánlott fel, megmentve ezzel a négyéves Ádin életét – írja a Blikk. A kisfiú Duchenne-szindrómában szenved, egy olyan betegségben, amelynek kezelése elképesztően drága: 1,3 milliárd forintba kerül az az infúzió, amely esélyt adhat a gyógyulásra. Történetéről korábban mi is írtunk.

„Nem fogjátok elhinni, még mi sem hisszük el... sikerült!” – ezzel a mondattal osztotta meg a világgal Anikó, Ádin édesanyja, hogy sikerült összegyűjteni a szükséges pénzt a kisfiú életmentő kezelésére. A Duchenne-szindrómás gyerekek izomzata fokozatosan leépül, és a sejtek helyét zsírszövet veszi át. Először a járóképességüket veszítik el, majd a betegség tovább terjed a törzs felé, lebénítva a karokat, szívproblémákat és légzési nehézségeket okozva. A kór sajnos végül mindenképpen halállal jár.

Egy éve vált elérhetővé az a génterápia, amely megmentheti a kis betegeket, ám az ára miatt nagyon kevesen juthatnak hozzá. Magyarországon mintegy 3 ezer gyerek szenved ebben a betegségben. Ádin szülei régóta gyűjtöttek a kezelésre, és számtalan híresség, valamint jótékonysági szervezet állt melléjük. Az 1,3 milliárd forint azonban hatalmas összeg, így a megoldást egy névtelenséget kérő dúsgazdag adományozó hozta el.

„A pontos összeget sem mondhatjuk meg, de több százmillió forintról van szó. Bár a génterápiát 4-6 éves korú gyerekeken szokták alkalmazni, Ádin betegsége gyors lefolyású, így az orvosok beleegyeztek, hogy már most megkezdjék a kezelést”

– mesélte a lapnak Ádin apukája, Adrián.

Ádin és édesanyja már el is utazott Dubajba, ahol vérmintát vettek tőle, majd azt elküldték az Egyesült Államokba elemzésre. Néhány nap múlva, amikor visszaérkezik a dokumentáció, Ádin megkaphatja a kezelést. Egyetlen zacskónyi infúzióról van szó, amely után Ádin és a szülei elkezdhetnek reménykedni a gyógyulásban.

„Kétség se fér hozzá, milyen mérhetetlenül hálásak vagyunk a névtelen jótevőnek, ugyanakkor egy percig se gondoljátok, hogy nélkületek ez sikerülhetett volna!” – mondott köszönetet Anikó mindenkinek, aki segítette őket a gyűjtésben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEGED
A Rovatból
„Arra ébredtem, hogy valaki az előttem lévő sorban kiabál” – szegedi orvostanhallgató mentett életet egy repülőn
A fiatal orvos korábban uszodamesterként is került már éles helyzetbe. Dékáni kitüntetést kapott, amiért életet mentett.


Életet mentett egy repülőúton Szabó András, a Szegedi Tudományegyetem hatodéves orvostanhallgatója – írja a Házipatika. Szabó februárban, egy Gran Canariára tartó repülőjáraton, egy epilepsziás rohamot kapott utason segített, amiért június végi diplomaosztóján dékáni dicséretet kapott.

„A felszállás után hamar elaludtam, majd körülbelül húsz perc múlva arra ébredtem, hogy valaki az előttem lévő sorban kiabál, hogy: »Help!« Csak annyit láttam, hogy az előttem lévő sor teljes szélességében rángatózik, de nem tudtam, mi történt”

– idézi az SZTE Szabót. Amikor a légiutas-kísérők megkérdezték, van-e orvos a gépen, azonnal jelentkezett.

„Légúti akadálya volt, elharapta a nyelvét, illetve a szaturációja nem volt megfelelő”

– részletezte a frissen végzett orvostanhallgató. Egy repülő- és űrorvostan kurzuson tanultak alapján tudta felmérni a helyzetet, így döntötte el azt is, hogy kényszerleszállásra kéri a pilótákat.

A hódmezővásárhelyi fiatal orvos aneszteziológia és intenzív terápia szakágon szeretne továbbtanulni. Korábban már uszodamesterként is mentett életet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Smile örökre elhagyta a bandát: az ország egyetlen mentőtacsija nem mosolyog többet gazdájára
Az Életjel Mentőcsoport hős kutyáját egy vásári ketrecben szúrta ki későbbi gazdája, aki meglátta benne azonnal, hogy kiváló keresőkutya lehet belőle, több országba is eljuttathatja a gazdáját, és hősies helytállásáról cikkeket írnak majd a lapok.


Sikeres és boldog 13 év után elment Smile, a mentőtacskó. A szomorú hírt a Katasztrófavédelem osztotta meg a közösségi oldalán.

Egy kicsi tacsi pacsi címmel azt írták:

"Smile, az Életjel Mentőcsoport (pontosabban Életjel Mentőcsoport Önkéntes Tűzoltóság) apró, de nem csekély jelentőséggel bíró tagja örökre elhagyta a bandát.

Tulajdonképpen mindig is önálló döntéseket hozott, de megengedte társának, Turi Lacinak, hogy azt higgye, ő a főnök.

Smile 13 évvel ez előtt pontosan tudta, hogy ha elég kedvesen mosolyog ki abból a vásári ketrecből, amelyikben Laci észrevette, akkor még keresőkutya lehet belőle, több országba is eljuttathatja a gazdáját, és hősies helytállásáról cikkeket írnak majd a lapok.

Smile nemcsak a romos, veszélyes terepen, a földi poklokban tudta, mi a dolga, hanem az előkelő fogadásokon, nagykövetségeken, cifra társaságban is elég jól viselkedett.

Most azért elég nagy próbatétel elé állította a gazdáját. Lacinak úgy kellene a továbbiakban mosolyognia bajbajutottra, segítségkérőre, menekülőre, hogy Smile már nem lesz ott mellette, nem segít neki, nem mosolyog vele soha többet.

13 év egy kiskutya életében egy teljes életpálya. Köszönjük, Smile….

(Laci, kezdheted nézegetni a vásárokra hurcolt kutyagyerekeket.)" - áll a bejegyzésben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Nem vagyok hívő, de minden este imádkozom azért, hogy hátha reggel nem kelek fel”
Skripeg Béla Karsai Dánielhez hasonlóan az életvégi döntés szabadságáért küzd. Azt mondja, a családja a mindene, ezért is borzasztó számára látni, ahogy teljesen alárendelik magukat az ápolásának.


Amióta Karsai Dániel 2023 őszén a nyilvánosság elé lépett, talán minden eddiginél nagyobb figyelem irányul az eutanáziáról folyó vitára.

Bár a magyar kormány következetesen elzárkózik attól, hogy enyhítse az érvényben lévő szabályozást, a társadalom négyötöde egy kutatás szerint egyetért az életvégi döntés jogával. Kérdés, hogy a hamarosan megszülető strasbourgi ítélet változtat-e majd bármin.

Karsait több sorstársa is támogatja a küzdelemben, ügyüket az övével együtt tárgyalja az Emberi Jogok Európai Bírósága. Egyikük a 64 éves, szintén ALS-sel küzdő Skripeg Béla, akit etyeki otthonában látogattunk meg.

Kerekesszékében ülve fogad bennünket, de elárulja, hogy ez már ritka pillanatnak számít, most is leginkább csak az érkezésünk miatt kelt fel.

Bár a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, jobb állapotban van Karsainál, szerinte ez nem igaz. „A beszédemmel egyelőre nincs probléma, de ez minden, amiben különbözünk. Nagyrészt már engem is gyomorszondán táplálnak, és szinte az egész napot ágyban töltöm.”

Korábban szobafestő-mázolóként komplett lakásfelújításokkal foglalkozott, azonban elég korán jöttek a problémák az egészségével: összesen 14 sebészeti beavatkozáson esett át, volt csípőprotézis-, térd- és vállműtétje, emellett két infarktusa is.

Azt feleltem, hogy főorvos asszony, én ezt nem kérem, altassanak el

Az igazi kálváriája 2021 szeptemberében kezdődött egy tüdőembóliával. Ebből még úgy-ahogy kihozták, de decemberben be kellett mennie kontrollra a kórházba, ami után bent tartották.

„Kedden kellett volna befeküdnöm, de én erősködtem, hogy legyen inkább szerda, mert kedden még dolgoznom kellett. A feleségem viszont azt mondta, szó se lehet róla: ha keddet mondtak, akkor az lesz.”

Be is ment kedden, és mint kiderült, nagyon jól tette: a vizsgálatok alatt elvesztette az eszméletét. Azonnal oxigénre kötötték, másnap viszont megismétlődött ugyanez. Kiderült, hogy a véroxigén szintje 67 százalékon állt, ami rendkívül súlyos, 90 a legalsó ideális érték.

Oxigénterápiát kapott, amit erős görcsök követtek. Az egyik kezelőorvosa ekkor kezdett el gyanakodni az ALS-re, de ennél tovább nem ment.

2022 januárjában átvitték a Szent Imre kórházba, azonban itt se derült ki semmi, ezért tovább szállították a Semmelweis Egyetem Ritka Betegségek Intézetébe az Üllői útra. Végül itt diagnosztizálták ALS-sel, ezután viszont visszavitték a Szent Imrébe.

Az ottani kezelőorvosa pedig azt mondta neki, hogy gyógyszerszedéssel és gyógytornával szinten lehet tartani a betegséget. Mint utólag kiderült, alaposan félretájékoztatták, de ő ezt akkor még nem tudhatta.

„Ettől nagyjából meg is nyugodtam, úgy voltam vele, hogy ha ennyi betegséget leküzdöttem, ezt is le fogom küzdeni. Teltek-múltak a hónapok, rollátorral és háromlábú bottal tudtam közlekedni a lakásban, sőt autót is vezettem, és irányítottam a munkában a kollégákat.”

Tavaly márciusban kezdett el drasztikusan romlani az állapota: elgyengültek a végtagjai, nem tudott többé lábra állni, önállóan öltözni, se fürdeni. Karácsony előtt már a kezeit is alig tudta mozgatni, február óta pedig a légzésproblémái is egyre súlyosabbak. A beszédén ugyan egyelőre nem érződik, de így is nehezére esik minden szó.

„Most már egyáltalán nem vagyok önálló, se enni, se inni nem tudok, a feleségem borotvál és csinál velem minden egyebet. A légzésem is olyan rossz, hogy a 24 órából 17-18 alatt gépi oxigént kapok.”

A rosszabbodás után ismét felvette a kapcsolatot a Ritka Betegségek Intézetével. Ekkor már kész tények elé állították: elmondták, hogy gyógyíthatatlan beteg, amit a Szent Imrében nem árultak el neki.

Ez érthető módon nagyon rosszul érintette. „Amikor közölték velem, mi vár rám, az állandó gépi lélegeztetéstől a gégemetszésig, azt feleltem, hogy főorvos asszony, én ezt nem kérem, altassanak el. Mire ő annyit mondott, hogy ez nem ilyen egyszerű.”

Csináltattak egy közjegyzővel hitelesített okiratot arról, hogy megtagad minden életmentő beavatkozást, tehát ha például egy rosszullét miatt újra kellene éleszteni, ezt nem tennék meg. Az aktív halálba segítésre viszont a törvény nem ad lehetőséget. Pedig ha tehetné, élne vele.

„Mivel az elmém teljesen tiszta, hadd döntsem én el, meddig szeretnék szenvedni. Ha azt mondanák, hogy holnap lehet alkalmazni az eutanáziát, annyit felelnék, hogy rajta.”

Karsai kiállása felbecsülhetetlen emberi érték

Nagyjából fél évvel jártunk a fentebb említett drasztikus állapotromlás után, amikor Karsai Dániel tavaly ősszel a nyilvánosság elé lépett.

Korábban nem ismerte őt, de ezután felvette vele a kapcsolatot, beszélgetni kezdtek, és hamarosan már négyesben tartottak sajtótájékoztatót két másik sorstársukkal. Mára mindegyikük ügye a strasbourgi bíróság előtt van, ítélet is egyszerre születik majd, elméletileg júniusban.

Annak, hogy egy tavaly novemberi felmérés szerint a magyarok négyötöde eutanáziapárti, szerinte egyértelműen köze van Karsai kiállásához. „Felbecsülhetetlen emberi érték, hogy nem konkrétan magáért állt ki, hanem a sorstársaiért, minden gyógyíthatatlan betegért. Emiatt én is úgy érzem, hogy mellette kell állnom, és segíteni az ügyet, amiben csak tudom.”

Béla már korábban is gondolkodott az eutanázián, de amíg nem voltak ilyen súlyos tünetei, nem vette annyira komolyan. Tavaly március óta viszont megérett benne a döntés: Karsaival ellentétben, aki rendszeresen elmondja, hogy még a jelenlegi állapotában is lát értelmet az életében, ő már most is inkább a halált választaná.

„Nem vagyok hívő, de minden este imádkozom azért, hogy hátha reggel nem kelek fel. Szegény családomnak minden pillanatát rám kell áldoznia, ez rendkívül megvisel. Becsülettel helytállnak, de sokszor látom a feleségem arcán, mennyire kimerült. Nem tud nyugodtan meginni egy kávét, mert bármikor elkezdhetek fulladni, és akkor rohannia kell.”

Feleségével 44 éve házasok, velük lakik lányuk is, aki munka előtt és után szintén be tud segíteni a teendőkbe. Enélkül még nehezebb dolguk lenne, mivel Béla több mint egy éve 24 órás felügyeletre szorul, azóta egy bevásárlás idejére sem lehet egyedül hagyni.

„A családom ad értelmet az életemnek, de közben szeretném őket megszabadítani attól a tehertől, amit jelentek számukra. Idegileg, lelkileg és fizikailag is borzasztó, amit át kell élniük.”

Amikor közölte velük, hogy szeretne küzdeni a halálhoz való jogáért, természetesen ellenkeztek, de végül azt mondták, rá bízzák a döntést.

Béla Karsai Dániellel és a testvérével, Péterrel is napi kapcsolatban van, gyakran beszélnek telefonon és váltanak üzenetet, négyszer-ötször emellett élőben is találkoztak.

„Olyan, mintha volna egy második családom, segítünk egymásnak, amiben csak tudunk” – mondja. Emiatt érthetően megviselte az is, mennyit romlott az ügyvéd állapota az elmúlt fél év során. „A múltkor, amikor szerepelt az ATV-n, végigbőgtem a riportot.”

A felesége délelőttönként kiviszi a teraszra, és hetente egyszer-kétszer az elektromos kerekesszékben mennek vele néhány kört a ház körül. Ennél távolabb nagyon rég nem járt, tart tőle, hogy a következő kontrollra már a kórházba se tud majd eljutni. Napról-napra tapasztal olyan dolgokat, amelyeket addig még meg tudott csinálni.

„Egyik éjszaka például arra ébredtem, hogy meg akarom igazítani a takarómat, vagy épp megmozdítani a lábam, de nem megy, a feleségemet kellett megkérnem rá.”

Az ágyból egy erre a célra szolgáló emelő készülékkel ültetik át a kerekesszékébe, amit kezdetben havi 50 ezer forintért béreltek, de azóta egy alapítvány megvásárolta, és odaadta nekik határozatlan idejű használatra.

Olvasni nem tud, mert nem képes mozgatni a nyakát, az oxigénmaszk miatt pedig az oldalán kell feküdnie, tehát az sem megoldás (mint Karsainál), hogy a könyvet a feje fölé rögzítésék.

Szórakozásként a tévénézés maradt számára, illetve nagyon sok vendég jár hozzá: rokonok és barátok mellett idegenek is, akik látták valamelyik róla szóló riportot, és bejelentkeznek. „Ha érzem a beszédükön, hogy őszinték, nagyon szívesen fogadom őket.”

Ha a kormány tagjai csak egy kis ideig átélnék, amit én, talán megváltozna a hozáállásuk

A kormánynak a beadványukra adott reakcióját cinikusnak és megdöbbentőnek tartja, különösen azt, hogy állandóan Istenre hivatkoznak.

„Semmilyen betegséget nem kívánok senkinek, de valamilyen úton-módon, legalább egy kis ideig azért átélhetnék azt, amit nekem kell. Akkor lehet, hogy változna a hozzáállásuk.”

Hiányolja azt is, hogy bár nagyon sok gyógyíthatatlan beteg van, mégis csak hárman álltak ki – egy egészséges társukkal együtt – az eutanáziához való jogért.

„Sclerosis multiplexes sorstársaink is vannak, ráadásul egy férj és feleség, akik mindketten ebben szenvednek, de azt mondták, nem szeretnének részt venni a küzdelmünkben. Nem értem, pedig minél többen vagyunk, annál nagyobb nyomást lehetne gyakorolni a hatalomra.”

Arra is gondolt, hogy a választások után felveszi a kapcsolatot Magyar Péterrel, és megkéri, hogy szervezzen egy tüntetést az ügyük mellett. Bár „kicsit azért tartok tőle, hogy igazából melyik oldalon áll” – teszi hozzá.

Ő maga nem titkolja, hogy baloldali, de például a település fideszes polgármesterével ettől függetlenül jó barátságot ápol.

Az ellenzéki pártok közül a Momentummal a legszorosabb a viszonya, Bedő Dáviddal hetente beszélnek telefonon, és a politikus amikor teheti, meg is látogatja. Rajtuk kívül a Párbeszéd állt még az ügy mellé, de ők inkább egy sorstársával, Dunavölgyi Erzsébettel tartják a kapcsolatot.

Az MSZP-ben viszont hatalmasat csalódott: „Felvettem velük is a kapcsolatot, hogy segítsenek előrevinni az ügyünket, ígéretet kaptam, segítséget nem. Amikor bent voltunk a parlamenti vitanapon, tudták, hogy ott vagyok a karzaton, de még köszönni se jöttek oda.”

Már az MSZMP-nek is tagja volt, később pedig az MSZP etyeki alapszervezetének az elnöke is, de a fentiek miatt néhány hete hivatalosan jelezte, hogy kilép a pártból.

A strasbourgi per eredményében nagyon bízik, reméli, hogy egy nekik kedvező ítélettel nyomást tudnak majd gyakorolni a magyar államra.

„Azt sajnos nem hiszem, hogy mi profitálni tudunk belőle, bárhogy is alakul, de legalább az utánunk jövőknek – idézőjelben – jobb lesz.”

Orvosai a diagnóziskor 2-5 évet jósoltak neki, ebből 2 már letelt. Az nem opció számára, hogy egy olyan országban éljen az eutanáziával, ahol ez legális, mivel kísérő nélkül nem tudna odautazni, ő pedig a jelenlegi törvények szerint büntethetővé válna a halálában való közreműködésért – Karsai kiállásának is ez az egyik kiindulópontja.

„Megpróbáljuk addig ütni a vasat, amíg lehet, illetve abban bízom még, hogy lesz egy kormányváltás, és talán a következők majd máshogy gondolják. Ha pedig nem, akkor beletörődöm a sorsomba, nincs más választásom.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk