Hogy érte az embereket a halál régen és hogy most?
A halált, mint eseményt a nyugati civilizáció néhány évtized leforgása alatt egyszerűen eltüntette szem elől, többnyire kórházak, öregeket ápoló intézmények elkülönített helyiségeibe száműzve azt. Mintha a mások halálának "kiretusálásával" a tudatból, sőt a tudatalattiból is ki lehetne törölni a tényt, hogy saját halálunk is elkerülhetetlen.
A 20. század elején a nyugati ipari társadalmakban még az emberek négyötöde az otthonában, családja körében fejezte be életét. Ma ez arány éppen fordított: ötből négyen kórházban vagy öregotthonban halnak meg, miközben a felmérések szerint legalább nyolcvan százalékunk azt tartaná emberhez méltó végnek, ha otthonunkban nézhetnénk szembe az elkerülhetetlennel.
Hogyan laktak az emberek korábban? Hogyan öltözködtek és mivel táplálkoztak? Hogyan ünnepeltek, milyen volt a viszonyuk a születéshez, a betegségekhez és a halálhoz? Banális kérdések, amelyeket a történészek sokáig nem tartottak méltónak a tudomány komolyságához. Pedig a hétköznapok történetét kutatva saját életvilágunk gyökereire csodálkozhatunk rá Fónagy Zoltán segítségével.
Időről időre portálunkon is találkozhattok a fenti kérdésekre talált válaszokkal.
A szép halál mint feladat
Bár a halálozási arányszámok a 19. század második felében jelentősen csökkentek, a halál bekövetkeztének az öregkor elérése előtt is bármelyik életszakaszban – de különösen a gyermekkorban – sokkal nagyobb valószínűsége volt, mint ma. A halál gyakorisága miatt is „hétköznapibb” volt a találkozás a kaszással: az 1800-as évek közepén Magyarországon több mint háromszor, az első világháború előtt kétszer annyi haláleset esett ezer lakosra, mint ma.
Az előtte járó nemzedékek példája, valamint a még csaknem általánosan ható vallásos szellem viszonylag hatékonyan segítette a halálra készülőt, illetve környezetét, hogy beletörődéssel fogadja az elkerülhetetlent. Az öregkorban bekövetkező szép halál az individualizációtól még alig érintett paraszt világban az élet természetes része volt: feladat a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni.
A kereszténység felfogásában a „jó halál” örömteli, de legalábbis csendes, ellenkezés nélkül fogadott esemény, amelynek fontos jellemzője a szenvedések türelmes viselése is. A szép halált persze ki is kell érdemelni egy hibátlanul erkölcsös élettel.
Vigasztalás a remény által. A német E. S. Mester 1450 körül készült, jelképekkel teli metszetsorozata az "ars moriendi" irodalmi műfajához hasonlóan a szép halálra való felkészülést szolgálta
"A halállal bátran nézett szemközt, temetésire minden előkészületeket megtett. Sírhelyét kijelölte, koporsóját molnárjával maga előtt készíttette meg, halotti ruháját megvarratván felöltözött, s koporsójába beléfeküdt; de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hizlaltatott. A torra egybegyülendő hatszáz szegény megvendéglésire kalányoscigányaival maga szobájában nehány napig kisebb-nagyobb fatekenyőket, tálakot, tángyérokat, kanalakot faragtatott.
Utolsó napján reggel gulyásától a tejneműt nagy figyelemmel és szokott zsémbelődései közt vette számba. Egy kövér sertést öletett, a megtakarítás után behozatá ágya eleibe, és itt takaríttatá fel. Nőttön növekvő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből. De alig végezheté párja nélküli munkásságának ez utolsó bizonyságát, midőn öntudatát vesztve félre kezdett beszélni. ... Egy óra múlva megszűnt élni." - Újfalvi Sándor : Emlékiratok. Budapest, 1990.
Henry Peach Robinson A haldokló búcsúja című 1858-ban készült felvételét a halál témáját feldolgozó első fényképként tartják számon.
Bele kell nyugodni...
A 20. század előtt élt emberek közül valójában keveseknek juthatott osztályrészéül az öregkorban, ágyban, párnák közt bekövetkezett "szép halál". Nemcsak a csecsemő- és gyerekhalandóság volt hatalmas, a fiatalok és középkorúak életét is bármikor elragadhatták a rendszeresen visszatérő pusztító járványok, vagy még nagyobb eséllyel belehalhatott valamelyik, ma már teljesen ártalmatlannak számító betegségbe, a nők pedig a szülésbe.
A középső, munkaképes nemzedékek tagjainak halálát mély megrendüléssel fogadta nemcsak a család, de a tágabb közösség is, hiszen az ő elvesztésük kézzelfogható veszteséget jelentett: rájuk mind gyermekeiknek, mind az idősebeknek szüksége lett volna.
Kunffy Lajos: Az anya halála. 1926
Czigány Dezső: Gyermektemetés, 1910
A legnagyobb érzelmi megrázkódtatást azonban a házasulandó korban lévő fiatalok halála váltotta ki. A közösségben teljes értékűnek számító élet küszöbén bekövetkezett halálnak sok vidéken különösen drámai, a fájdalmat felkorbácsoló szertartással adtak különleges hangsúlyt: a temetést az esküvő külsőségeivel rendezték meg, például menyasszonyi, illetve vőlegényi ruhát adtak a halottra, akit koszorúslányok és vőfélyek kísértek az utolsó úton.
Végtisztesség a hagyományos társadalomban
Az életciklus tagolására a különböző kultúrák a rítusok számtalan változatát alakították ki. Közös bennük, hogy a fordulópontok jelentőségét ünnepélyes, a hétköznapi, rutinszerű cselekvések sorából kiemelkedő, pontosan szabályozott formák közt megrendezett közösségi eseményekkel hangsúlyozták, tették azokat emlékezetessé. Érvényes ez az életút záró mozzanatára, a halálra, illetve a holttest „eltakarításának” aktusára is, amely az élők és a halottak világát különíti el ünnepélyes formában, s egyúttal a hátramaradottaknak segítséget nyújt a veszteség feldolgozásában.
Tornyai János: Juss (1920). A hódmezővásárhelyi mester élete során kb. 30 festményen és legalább 100 rajzon dolgozta fel a szegényes hagyatékon osztozkodó szegényparaszti család tagjainak ádáz küzdelmét.
A falu és a kisváros világában a halálhoz és a halotthoz kapcsolódó szokások a 19. században még alig változtak a korábbiakhoz képest. Az emberek túlnyomó része otthonában, családja körében távozott az életből, a temetés rítusát pedig az egyházi előírások és közösségi hagyomány szigorúan szabályozta. A halott „eltakarítása”, a „végtisztesség megadása” a család és a közösség pontosan szabályozott feladatmegosztása szerint ment végbe.
Ennek normáit kötelező volt ismerni, hiszen egyrészt mindenkinek magának kellett gondoskodni róla, hogy hozzátartozói megkapják a méltó végtisztességet, másrészt kinek-kinek fel kellett készülnie rá, hogy majdan szembe tudjon nézni a saját halálával. Az állami beavatkozás csak odáig terjedt, hogy az 1876-os közegészségügyi törvény óta halottkémnek (városokban orvosnak, máshol kiképzett laikusoknak) kellett megállapítania a halál beálltát.
Siratás a Nógrád megyei Rimócon
A változás kezdetei
A városok polgárosult lakosságánál a modernizáció kezdte átalakítani a halálhoz való hagyományos viszonyt. A vallásosság viszonylagos gyengülése, az "én" szerepének erősödése, valamint a polgári családi élet bensőségessége a modern ember számára egyre inkább drámai, elfogadhatatlan eseménnyé tette a szeretett hozzátartozó vagy barát elvesztését.
Ebben a közegben a halált sem a haldokló, sem a hozzátartozó nem fogadta már a régi belenyugvással. Ugyanakkor a halál „normális” színtere a nagyvárosban is a családi otthon maradt. Kórházban csak a legszegényebbek és az elhagyatottak fejezték be életüket: 1902-ben Budapesten csak minden tizenötödik ember.
Borsos József: Az özvegy, 1853.
Az 1847. január 13-án elhunyt József nádor halálos ágyánál felesége és gyermekei mellett belső emberei (udvarmestere, papja) is ott állnak Szeremley Miklós metszetén.
A haldokló ágyánál azonban – szemben a hagyományos társadalommal – már csak a legszűkebb család volt jelen, a polgári illem szerint a nagybeteget „látogatásokkal zaklatni nem tanácsos”.
A városi halál
A kórházi ágyak szaporodása, a halottkémlelés bevezetése és a halottasházak építése a városokban már jelzik annak a folyamatnak a kezdetét, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi. A természettudományos ismeretek terjedésével a holttestben egyre inkább a fertőzésveszély forrását látták, a halál utáni teendők közt fontos szemponttá vált ennek a veszélynek az elhárítása. A nagyvárosi temetőkben halottasházak épültek, ahol a járványos betegségben elhunytakat és a szűkösen lakó családok halottait kellett felravatalozni.
A mából visszatekintve azonban kijelenthetjük, hogy a 19. században a halál még a nagyváros lakói számára sem vált olyan tabuvá, mint ahogy ezt a a 20-21. század fogyasztói társadalmában tapasztalhatjuk. Hiába rendelte el például a főváros 1879-ben, hogy a szoba-konyhás lakásban, vagy még annál is szűkösebben élők halottait a halottasházban kell felravatalozni, a szegény családok – zömmel még vidéken született, a paraszti világból kiszakadt emberekről van szó – nem engedtek a „megszégyenítő” rendelkezésnek. Család, albérlők, ágyrajárók gyakran ugyanazon az asztalon étkeztek, ahol a koporsó állt. Még 1912-ben is csak minden ötödik budapesti halottat szállították ki a hullaházba.
A temetők korábban kizárólag az egyházak tulajdonában álltak, rendjüket – az állami előírások figyelembe vételével vagy mellőzésével – ők határozták meg. A 19. század közepétől a városok növekedésének és a vallási keveredés fokozódásának következményeként megjelentek a felekezetileg semleges községi temetők is. (Közülük a legnagyobb, a főváros Kerepesi úti temetője nemzeti pantheonná is vált a kiegyezés utáni évtizedben.) A vallási alapon elkülönülő temetkezés azonban a települések túlnyomó részén a 20. század közepéig jellemző maradt.
• Milyen haláltól tartottak leginkább és mi iránt voltak közönyösek?
• Hogy hangzottak és milyen hatásuk volt egy haldokló utolsó szavainak?
• Mik voltak a család és a közösség feladati, amikor haláleset történt?
• Hogyan és miért alakultak ki a temetkezési vállalatok és mi volt a szerepük?
• Miért vált személytelenné a nagyvárosi halál?
• Kreppkorszak, fekete selyem korszak és félgyász – milyen öltözetet és meddig kellett hordani a családtagoknak a haláleset után?
Ha szeretnétek választ kapni a fenti kérdésekre, olvassátok el a teljes cikket!
