"Ha kinyitjuk az ajtót, végünk…" – még élő szemtanúk emlékeznek a modern kor egyik legnagyobb vérfürdőjére
Hetven éve nyerte el az indiai szubkontinens a függetlenségét a Brit Birodalomtól. Ezzel két ország született. A hinduk és szikhek elhagyták a frissen alakult Pakisztánt, és Indiába indultak, a muszlimok pedig ellenkező irányba tették meg az utat. Becslések szerint közel egymillióan vesztették életüket a népvándorlás során. A CNN megszólaltatott néhány szemtanút, akik átélték a dél-ázsiai történelemnek ezt a sarkalatos eseményét.
1. „Emlékszem, hallottam Lord Mountbattent, Dzsinnát és Nehrut a rádióban…”
Naszrin Rehan születésnapja egybeesik Indiáéval és Pakisztánéval: a függetlenség elnyerésének napján lett hat éves. Mivel a szülei visszautaztak Indiába, hogy elrendezzék az anyagi ügyeiket, a kislányt Ravalpindibe küldték a nagyanyjához.
"Emlékszem, hallottam Lord Mountbattent, Dzsinnát és Nehrut a rádióban, amint bejelentik az új ország megalakulását" - meséli a 76 éves hölgy. "De otthon feszült volt a hangulat, mivel nem kaptunk hírt a szüleimről. Bár még gyerek voltam, tudtam, hogy baj van."
Rehan szülei négy hónap múlva értek vissza, épp időben Pakisztán történetének első böjtjére. Szörnyű vérontást láttak Indiában.
Emlékszem, amikor odaszaladtam hozzájuk, anyám sírt. Apám, aki mindig is testes volt, lefogyott. Feltartóztatták őket a zavargások, és alig tudtak elhozni valamit az otthonunkból. Anyám szeme láttára lőtték agyon a muszlim szomszédjainkat. Miután kijárási tilalom volt, a szomszéd öregasszonyt a fiai kénytelenek voltak a ház előtt eltemetni.
De Rehan szülei hazatértek, és ez a legfontosabb. "Biztonságban voltunk, ők is biztonságban voltak, és ez az ország biztonságos volt számunkra. Egyetlen gyerek voltam, de emlékszem, hogy a szétválás után évekkel a Ravalpindi utcáin járó koldusok között sok volt a fiatal lány. Megőrültek, vagy megerőszakolták és sorsukra hagyták őket. Az utcákon bolyongtak. Elveszettek voltak, nem szikhek, muszlimok vagy hinduk."
2. „Már nem ismerek rá a városra, ahol felnőttem”
Parven Hak 1923-ban született Murree-ban, egy pakisztáni hegyi állomáson. Az apja a seregben szolgált, és a családnak sok hindu szomszédja és barátja volt.
"Ott volt Mrs. Kapúr, aki a közelben lakott és sokszor egész nap vigyázott rám. Volt egy szikh barátom, egy Kulwanss Kaur nevű lány, aki urduul is megtanult, mert azt mondta, ez a nyelvem és én vagyok a legjobb barátja. A tragédiánk, hogy a zavargások alatt ők Dehradúnba mentek, ami India lett, és nem tudtunk a nyomukra akadni. A Kapúr család pedig Delhibe költözött, és nem sikerült tartani a kapcsolatot."
Haq szerint Pakisztán nagyon megváltozott.
Már nem ismerek rá a városra, ahol felnőttem. Egyszer a zavargások alatt az apámat felhívta egy rendőr egy hindu miatt, akit elfogtak, és a rendőr aggódott az életéért. Úgyhogy a nagybátyám elrejtette a hindut a fürdőszobánkban, hogy megmentse, és segítsen neki elszökni.
Gandhi és Nehru 1942-ben
3. „Ha kinyitjuk az ajtót, végünk”
Radzs Szunedzsa 16 éves volt, amikor Lahorból Indiába kellett költözniük. A kilencfős család szépen élt. Az apja köztiszteletnek örvendő ügyvéd volt, ő védte a szocialista forradalmárt, Bhagat Singh-et. "A fontos ügyvédek utcájában laktunk. Nem volt feszültség. A hinduk és a muszlimok egységet alkottak. Mint egy nagy család" - emlékszik vissza.
Szunedzsa apja úgy ítélte meg, nem biztonságos a nőknek Lahorban maradni, ezért megszervezte, hogy a Delhiben élő rokonaikhoz utazzanak. "Júniusban vagy júliusban mentünk ki az állomásra. Akkoriban a nevedet kiírták a fülkéd elé. Az egész vonaton dörömböltek az ajtókon mindkét oldalról és azt kántálták: >Allah Akbar.< Nem nyitottuk ki az ajtót, csak hallottuk. Ha kinyitjuk az ajtót, végünk… A harmadik fülkében meg is öltek valakit. Aztán az egyik állomáson, emlékszem, hangos >Jai Hind< (Győzelem Indiának) harsant. Elértük Indiát."
Sunedzsa bátyja, K.K. Kapúr a filmiparban dolgozott. A mumbai muszlim kollégái révén el tudta cserélni a lahori irodáját három szobára Delhiben. Bár volt tető a fejük felett, így sem volt könnyű az átállás.
"Nem tudtuk, mit csináljunk. Ültünk a földön a csomagjaink között, pénzünk nem volt, nem volt semmink. Drasztikus változás állt be az életünkben. Szörnyű percek. Nem voltak tányérjaink. A bátyám hozott leveleket, azokról ettünk. Az emberek futottak az életükért, hátrahagytak minden luxust."
A család többi része augusztusban érkezett Delhibe, és hozzáláttak, hogy újraépítsék az életüket. "Amikor az apám eljött Lahorból. hallotta, hogy meg akarják támadni a házunkat, ezért felhívta az egyik muszlim ügyvéd barátját és megkérte, foglalja el a házunkat. Az illető nagyon kedves volt, néhány hónappal később utánunk küldte a holminkat. Ami a legfontosabb: az apám jogi könyveit. Azok nélkül nem tudott volna dolgozni."
4. „El sem mondhatom azt az örömet és megkönnyebbülést.”
Pervez Khan egy menekülttáborban élt Simlá városa mellett, és a családjával várta, hogy áthelyezzék őket Lahorba. Az apja muszlim orvos volt, aki a táborban segített.
"Apám fehér lepedőből készített egy sátrat, és vörös keresztet festett rá, hogy lássák, az az orvosi sátor. Egy közeli templom papja megengedte, hogy apja titokban, éjszaka műtéteket végezzen nála."
Khan mindössze 7 évesen megsebesült. Épp készültek elhagyni a tábort, amikor támadás érte őket. Emlékszik, hogy kivilágosodott az ég, mielőtt eltalálták a golyók. "Meleg lett a térdem, és vérszagot éreztem. Az apám kiabált. Megsebesültem, az anyámat oldalba lőtték, a húgomat is eltalálták és az egyik szolgálónk lábát is kilőtték. Az apám egész éjszaka a templomban sürgölődött a sebesültekkel."
"Olyan volt, mint egy rajzfilm, ahogy a keselyűk lakmároztak belőlük. Aztán hirtelen átértünk Pakisztánba. Az emberek sikoltoztak örömükben - az öröm, el sem mondhatom azt az örömet és megkönnyebbülést. Azt kiáltoztuk, „Pakistan zindabad” (éljen Pakisztán), és az emberek cukorkát hoztak a vonathoz."
Nehru aláírja az indiai alkotmányt
5. „Úgy döntöttünk, maradunk. Itt születtünk, itt éltünk, itt nyugszanak az őseink.”
Az 1945-ben született Maszrúr Ahmed Khan az indiai szabadságharcos, Ajmal Khan leszármazottja. Ő is orvos volt, úgy nevezett „hakim”, aki az Unanit gyakorolta, az iszlám gyógyítás ősi formáját. A hakimok Egyiptomból érkeztek Indiába Bábur uralkodása idején, aki 1526-ban megalapította a Mogul dinasztiát. 300 évig virágzott a birodalma.
A szétválás előtt a család otthona, a Sharif Manzil olyan volt, mint egy közkórház. A család üzemeltette a közjó érdekében. Délelőtt megtelt betegekkel India minden részéről, és érkezési sorrendben látták el őket. Nem számított ki vagy, nemes vagy csak egyszerű riksás, hindu vagy muszlim. Mindenkit egyformán elláttak. A hakimok sosem kértek pénzt. Emberbaráti szolgálatuk királyi támogatást élvezett.
"Aztán jött 1947. A leggazdagabbak egyikéből a legszegényebbek közé kerültünk, de a birtokunkat elkobozták, mint kitelepítettek tulajdonát. Az emberek elindultak Pakisztánba, és a praxisunk összement." Khan legtöbb rokona is Pakisztánba költözött. "Úgy döntöttünk, maradunk. Itt születtünk, itt éltünk, itt nyugszanak az őseink, ez a szülőföldünk. Senki se űzhet el innen. Az emberek azt mondják, menjetek vissza Pakisztánba, de mi itt születtünk, ez a hazánk."
Képek: Wikipédia
