Egy órára hajléktalanok lettek a budapesti iskolásokból
Elalszol a parkban egy padon, és egy járókelő rád hívja a rendőröket. Bemész egy szállóra enni és tisztálkodni, de kiderül, hogy egy nap csak az egyikre van lehetőség ingyenesen. Mivel nem találsz ingyenes vécét, jobb híján egy fa tövében könnyítesz magadon. Egy közterületes azonban észrevesz, és meg akar bírságolni. Hogy reagálsz?
A fenti szituációk az emberek nagy része számára teljesen ismeretlenek, és a többség aligha gondol bele, mennyire szerencsésnek mondhatja magát emiatt. Különösen igaz ez a fiatal generációra, akik talán még a felnőtteknél is fogékonyabbak lehetnek az előítéletekre az utcán élőkkel szemben.
Ez ellen szeretne tenni a Menhely Alapítvány Első Kézből a Hajléktalanságról (EKH) nevű programja. A kezdeményezés már hat éve fut, 10 ezernél is több iskolás diák vett benne részt eddig. December 2-án az angyalföldi Kolping Általános Iskola és Gimnázium látta őket vendégül, ahol egy teljes, reggeltől kora délutánig tartó előadássorozat keretében foglalkoztak a hajléktalansággal.
Ennek utolsó programpontja volt a három önkéntes által tartott "rendhagyó osztályfőnöki óra". Ők csak az egyik csapat, akik az ország iskoláit járják, aznap például velük egy időben még két másik is tartott foglalkozásokat. A tapasztalatok pedig nagyon jók: sok köszönőlevelet is kapnak, több helyre rendszeresen visszajárnak.
A Corvinus Egyetem másodéves szociológus hallgatóihoz például már negyedik éve, és a tanmenetnek is része lett a program. Ezt leszámítva viszont inkább a tizenéves korosztály a célcsoportjuk, rájuk fókuszálnak.
A sztereotípiák és a valóság
"Mindannyian önkéntesek vagyunk, de nagyon szeretjük csinálni. Ma már rutinból megy az egész, megvannak köztünk az összeszokott párok, alaposan begyakoroltunk minden szituációt" – mondja Gede Márton, aki a moderátor szerepét töltötte be aznap. És valóban: mind a hármukon látszott, hogy bőven van tapasztalatuk azzal kapcsolatban, hogy kell megszólítani a fiatalokat és minél inkább bevonni őket.
Az interaktivitás elejétől a végéig fontos eleme volt az órának. "Hogy néz ki egy hajléktalan? Miről lehet megismerni?" – ilyen kérdéseket kapott az összegyűlt nagyjából 20 fős társaság, amire először csak néhány bátortalan válasz érkezett. Van, aki annyit mondott, "rosszul", másnak a sovány, az ápolatlan, illetve a részeg jelzők jutottak először eszébe.
Márton elismerte, hogy hiába sztereotípiák ezek, sajnos gyakran van valóságalapjuk. Azonban a félreértéseket is azonnal sietett tisztázni. Amikor például azt kérdezte, mit esznek a hajléktalanok, és valaki úgy reagált, "amit a kukában találnak", elmondta, hogy ez többnyire nem igaz. A fedél nélkül élők valóban gyakran kényszerülnek kukázásra, de élelmiszer helyett sokkal inkább használati tárgyakat (cipőt, ruhát, vasalót stb.) keresnek. Ezeket aztán kiviszik eladni az ócskapiacra, hogy így is némi plusz bevételhez jussanak.
Szó esett a közmunkaprogramról is, amit nem nagyon szeretnek a fedél nélkül élők, de "nem azért, mert lusták és nem akarnak dolgozni".
Inkább az a probléma, hogy a munkaidő általában hajnaltól délutánig tart, így nem tudnak közben elmenni szállóra vagy ételosztásra ebédelni. Ebből adódóan ha nincs pénzük (márpedig általában nincs), üres hassal kénytelenek sokszor nehéz fizikai munkát végezni.
De egészen kirívó sorsok is vannak közöttük: valaki például a Műszaki Egyetemen dolgozott matematika-professzorként, amíg annyira lezüllött a hajléktalanlétben, hogy nem tudta tovább folytatni. Az EKH program vezető koordinátorából, Balog Gyulából viszont már azután lett minisztériumi tanácsadó, hogy elvesztette állandó lakhelyét. Ugyanis elvégzett egy tanfolyamot, ami után "szegényügyi szakértőként" alkalmazták, a Norvég Alap által biztosított pénzből.
Az is probléma a munkakeresés során, hogy hiába tudná egy hajléktalan teljesen jól elvégezni az adott feladatot, a HR-esek többségénél eleve hátrányból indul. Még ha a külseje és a ruházata teljesen rendezett is, a lakcímkártyájáról kiderül, hogy az utcán, vagy szállón él. Erre pedig a legtöbb cégnél ferde szemmel néznek, mondván
Ezért sokaknak a koldulás, illetve a Fedél Nélkül újság terjesztése marad az egyetlen megélhetési forrás.
A hátrányos megkülönböztetés rengeteg más területen is megjelenik. A Város Mindenkié jogvédő csoport például végzett egy kísérletet a Nyugati téren: két egymás mellett lévő padra leült egy hétköznapi ruházatú, okostelefonját nyomkodó ember, illetve egy hajléktalan. Négy vagy öt órát töltöttek ott, előbbit egyszer sem igazoltatták, utóbbit négy alkalommal is. Holott a szabály hivatalosan az, hogy mindig meg kell indokolni ennek az okát, nem lehet önkényesen, kinézet alapján.
Képzeld magad a helyükbe
A bevezető beszélgetés után az addig háttérbe húzódó két másik szereplő ült le a terem közepére, hogy elmeséljék élettörténetüket.
Vegyipari Szakközépiskolába jártam, majd 16 évet dolgoztam különböző laboratóriumokban. Később elvégeztem még két OKJ-s képzést és a külkereskedelemben is kipróbáltam magam. A rendszerváltással viszont ezeket mind leépítették. Ott álltam összesen 26 év munkatapasztalattal, állás nélkül. Volt egy rosszul sikerült házasságom, 8 hónapos terhesen elváltam, egyedül kellett felnevelnem a fiamat
- kezdte Judit, akinek sorsa egyáltalán nem egyedi.
Hasonló szellemben folytatódtak a történetek, amelyek mind arra futottak ki:
hiába van valakinek látszólag biztos munkája és családi háttere, elképesztően könnyen alakulhatnak úgy a dolgok, hogy egyik pillanatról a másikra minden összedől. És olyankor többnyire nincs megállás az utcáig, ahonnan csak rendkívüli akaraterővel – és sokszor csak szerencsével – lehet felállni.
Amíg ketten meséltek, a harmadik résztvevő laminált A/4 es lapokra írt számokat rakott le a földre, majd néhány véletlenszerűen kiválasztott tárgyat tett a legelsőre. Ez lett a rendhagyó játéktábla. Miután elkészült, kezdetét vette a cikk elején már említett szituációs játék.
A diákok három csapatra oszlottak, sorban dobtak, majd valaki kiment közülük, és kapott egy élethelyzetet, amiben boldogulnia kellett. A három hajléktalan önkéntes abszolút profin irányította a történéseket, látszott rajtuk a többéves rutin. Végig gördülékenyen zajlott minden, a gyerekek vették a lapot és láthatóan élvezték is az egészet.
Nekem, mint külső szemlélőnek is sokat adott ez a néhány óra, holott jó néhány korábbi cikkben foglalkoztam már fedél nélkül élőkkel, így nagyjából képben vagyok azzal, milyenek a körülményeik. Akinek viszont mindez teljesen új, valószínűleg még emlékezetesebb volt a program. Az biztos, hogy ilyen kreatív, nem szokványos és szájbarágós módszerekkel lehet a legtöbbet tenni a toleranciáért.
Az Első Kézből a Hajléktalanságról projekt nemrég egy interaktív színdarabot is ihletett Cím nélkül / hajlék - kaland-játék címmel, az EKH előadóinak közreműködésével. Ez egészen pontosan a következő együttműködőkhöz kötődik: Mentőcsónak Egység, Stereo Akt nevű színházi műhelyek és a Menhely Alapítvány - Fedél Nélkül utcalap. Egy hajléktalan témájú színházi társasról van szó, a Jurányiban többször játsszák majd, havi kétszer is. Bővebb infó itt olvasható róla.
Oszd meg a cikket, ha ismerőseidnek is ajánlanád!
