A nagy pesti péklázadás története
1890 februárjában – különösen a nem sokkal korábbi párizsi és grazi sztrájkok hatására – Budapesten is körvonalazódni kezdett egy hamarosan be is következő lázadás, melyet a pékek indítottak.
Abban az időben a pékek alatt azokat a legényeket értették, akik egy sütőmester szolgálatában, alacsony bérért sütötték a kenyeret és egyéb pékárukat.
Az elégedetlenség amiatt robbant ki, hogy ezeket a legényeket embertelen körülmények között dolgoztatták, miközben a mesterek hatalmas vagyonokra tettek szert. Hogy mit is jelentettek az embertelen körülmények, azt jól összefoglalja egy újságban megjelent nyilatkozat, mely szerint a pékek bizony irigylik a barmokat, mert azoknak fedél van a feje felett, és az állatvédők megóvják őket a túlterheléstől.
Az újpesti péklegények álltak a lázadás élére
Bár a budapesti legények sem dolgoztak sokkal jobb feltételek mellett, igazán sanyarú sors azonban a lázadást kirobbantó újpestieknek jutott. Az ő munkaidejük általában 18 és 22 óra(!) között volt naponta, gyakorlatilag pihenőidő nélkül, mivel olyankor az elkészült árut kellett kiszállítaniuk a szatócsokhoz. Ráadásul ebben az időszakban a
sütőmesterek éppen árháborút folytattak egymással, melyben a kenyeret és a péksüteményt gyakran önköltségi ár alatt adták az éttermeknek, boltoknak, csakhogy a konkurenciát ellehetetleníthessék. A kieső bevételt pedig a legények béréből vonták le,
amely így is alig hat forintra rúgott. Ennél jobban csak a „weissficzik” kerestek, akik a szakmunkán túl a mester házimunkáit is elvállalták (krumplihámozás, lócsutakolás, stb.), de ők is legfeljebb 9 forintot kaptak kézhez.
Budapest Hírlap, 1890. május 1.
Emellett a legények semmilyen egyéb juttatást sem kaptak, így sem étkezésben, sem szállásban nem reménykedhettek.
Aludniuk legfeljebb a dagasztóasztalon lehetett, míg mosakodás után az üres lisztezzsákokat használták törölközőként.
A 13 újpesti sütöde közül csupán egyben volt egy - a legények részére fenntartott szoba - de itt is csak egyetlen szalmazsák képezte a fekhelyet, öt ember számára. Ráadásul a legényeket, ha megöregedtek, egyszerűen elküldték, és ilyenkor többnyire a koldusbot jutott már csak nekik. Valójában nem az a csoda, hogy a pékek fellázadtak 1890-ben, hanem az, hogy ennyi ideig tűrték el a sorsukat.
A közös majális
Maga a sztrájk egy engedetlenségi mozgalommal vette kezdetét, amikor is – az előre megbeszéltek szerint – az újpesti és a hozzájuk csatlakozott budapesti (újpest ekkor még nem volt a város része) pékek május 1-én nem vették fel a munkát, hanem egy közös majálist szerveztek maguknak. Ezen
egyhangúlag elfogadták azt a hat pontot, melyet követelésként átadtak a sütőmestereknek. Ezek közül a két legfontosabb a munkaidő 12 órás maximumára, míg a fizetés 10 forintos minimumára vonatkozott. A válaszra pedig három nap gondolkodási időt adtak a munkáltatóiknak. A határidő lejártakor, vagyis május 4-én a városligeti Kéményseprőhöz címzett vendéglőben találkoztak újra, ahol a mesterek képviselője olvasta fel a válaszlevelet. Ebben a tulajdonosok tárgyilagosan elutasították szinte az összes pontot és további 10 nap haladékot kértek a részletek további egyeztetésére.
A pékek már a felolvasás közben kiáltozással fejezték ki a nemtetszésüket, majd azonnal kihirdették a munkabeszüntetést. Megüzenték, hogy éjszakára a Népszigetre vonulnak, ahol a továbbiakban várják majd a kedvezőbb választ, majd egy címeres zászló mögé felsorakozva és Kossuth-nótát énekelve, mind az 1500-an távoztak.
1916. Fortepan. Adományozó: Tarbay Júlia
Önkéntes száműzetés a Népszigeten
A Népszigeten már várták őket az önkéntes száműzetéshez szükséges kellékek, sátrak, szalmazsákok és negyven szekérnyi élelem. Ezeket jobbára adományokból vásárolták, melyeket a velük szimpatizáló pesti munkáskollektívák valamint a korábban fellázadt párizsi és grazi pékek küldtek nekik.
A szigeten pedig hamar eluralkodott a piknikhangulat, hiszen a legények nagyrésze munkábaállása óta először aludt huzamosabb ideig egyfolytában, ráadásul egyedül egy saját szalmazsákon.
A városiak pedig nagy számban jöttek, hogy együttérzésből, vagy csak szimplán kíváncsiságból felkeressék a sztrájkolókat. Szintén érkeztek küldöttek a különböző sütőmesterektől is, különösen azután, hogy a sztrájktörő ötletek meghiúsultak. Ugyanis hiába álltak maguk és az asszonyaik is munkába, és hiába kértek a kormányzattól hadipékeket, ezek sem minőségben sem pedig mennyiségben nem vehették fel a versenyt a képzett péklegényekkel. Ennek következtében a városban az árak és az elégedetlenség is a magasba szöktek. A sztrájk előtt 6 krajcárért 7-8 zsemlét adtak a boltokban, ám ekkorra már egy darab került 2 krajcárba.
A győzelem
Négy nappal a sztrájk kirobbanása után az újpesti sütőmesterek közül valamennyi, míg a pestiek közül jó néhány elfogadta a követeléseket, ám ezzel a munkabeszüntetés nem ért véget. A Kéményseprőben tartott gyűlésen a pékek megállapodtak, hogy
csak abban az esetben állnak újra munkába, ha valamennyiük megkapja a kért feltételeket és ezt a véksőkig be is tartották.
Bár voltak olyanok, akik hamarabb feladták volna, őket a többiek akár szelíd erőszakkal is a szigeten tartották.
Borsszem Jankó, 1890. május 7.
Voltak olyanok, akik a Dunába ugorva próbáltak menekülni, de társaik még a vízből is visszahozták őket. Kitartásuk pedig végül eredményt hozott, hiszen 9 nappal a sztrájk kezdete után az utolsó mester is beadta a derekát, így a legények is szavatartónak bizonyultak.
Május 13-án ugyanúgy katonás rendben, ahogy érkeztek, együtt vonultak vissza a városba és másnap már mindannyian munkába álltak. Az élet számukra azonban már soha nem lett többé olyan, mint azelőtt...
