Zimbardo: a gyerekeknek kell átnevelni a szüleiket
Belép a terembe, és az addigi éles zsivaj egy pillanat alatt elnémul. Pedig csak a székére ült le az első sorban. Majd a HeroiKon Nemzetközi Konferencia utolsó előadójaként a nézőközönség zúgó tapsviharral jutalmazza. Sőt, több mint egy órán keresztül ott tartják az aulában, hogy dedikálásokat, közös fotókat, öleléseket és puszikat kaphassanak tőle. Az amerikai pszichológus, (és szociológus és antropológus) Philip Zimbardo szívesen beszélget a hallgatóival, a rajongóival, nem érdekli, ha akár órákig is kell könyveket aláírnia. De a Hősök Tere kezdeményezésnek pont ez az egyik legfontosabb mondanivalója, az ökocentrikus viselkedés: ne te legyél a központban, hanem a környezetedben élő többi ember.
- Nekem szerencsém volt, mert édesanyám és édesapám úgy nevelt, hogy akin tudok, segítsek. Az Ön gyerekkora hogy telt?
- Sajnos, egészen máshogy. Egy New York-i gettóban, Dél-Bronxban nőttem fel, nagyon-nagyon szegények voltuk, segélyen éltünk. A kormány pénzt adott nekünk, hogy megvehessük az ételjegyeket. A szüleim iskolázatlanok voltak, sosem fejezték be az általános iskolát. Mind a ketten Amerikában születtek, de a szüleik Szicíliából érkeztek az Egyesült Államokba. Akkoriban senkit sem érdekelt a tanulás, amilyen hamar csak lehetett, munkába állt az ember. A környéken, ahol felnőttem, mindig voltak olyan felnőttek, akik pénzzel vették rá a gyerekeket, hogy rossz dolgokat csináljanak. Drogoztak, kereskedtek a droggal, loptak, a lányok pedig a testüket adták el. Néhány barátom bele is keveredett ebbe a körbe, de néhányan viszont kimaradtak ebből. Gyerekként, de már akkor is szociológusfejjel próbáltam megérteni, hogy miért léptek rá erre az útra a barátaim. Rájöttem, hogy az emberek tudatában mindig ott van az anyjuk, aki megtanítja őket arra, hogy mit csináljanak, és mit ne. És mindig megerősítik őket a feltétel nélküli szeretetükről. Az apák viszont nincsenek ott. Nem is csak a válások miatt, hanem egyszerűen nincsenek jelen a gyerekük életében. Az én gyerekkoromban senki nem viselkedett úgy, mint a te szüleid, senki nem mondta nekünk azt, hogy figyelj oda a környezetedre, segítsd a másik embert. Akkoriban csak a család létezett. Annál tovább nem láttál, csak rájuk figyeltél, velük törődtél. Meg talán pár barátra, de ők is inkább családtagnak számítottak. Mindig azt tanultam, hogy csak a család számít, semmi más. A világ belőlük áll, senki másból. Csak később jöttem rá, hogy igazából mindenki családtagnak számít. Nem csak a vér szerinti rokonaid, hanem a körülötted élő emberek is. Ezért is lenne jó, ha azt az energiát, amivel a családodat próbálod jobbá tenni, felhasználnád a kapcsolataidban is: jobbá tennéd vele az osztálytársaid, a barátaid életét, de bárki másét is, akinek szüksége van rá.
- Milyen értékeket kellene akkor a szülőknek átadniuk a gyermekeiknek?
- Régen a családok mindig együtt ültek az étkezőasztalnál. Ma már az amerikai családoknak csupán 20%-a mondhatja el magáról, hogy együtt tölti el a vacsoráját. Pedig pont ezek az alkalmak lennének azok, ahol mind a szülő, mind a gyerek elmesélheti, hogy mi történt vele aznap, és jobban megismerhetnék egymást. Most készült el egy kutatás Amerikában, ami kimutatja, hogy apa és fia egy héten átlagosan 30 percet beszélget egymással, míg ugyanez a fiúgyermek 44 órát tölt el tévénézéssel. Ezért a tévé, a videojátékok és a pornográfia az, ami befolyással hat a gyerekre, különösen a fiúkra. A lányoknál ez máshogy van, mert ők még mindig hatással vannak egymásra, de a fiúk csak ülnek egyedül a szobájukban és játszanak a számítógépen, néznek egy kis pornót, majd újra visszatérnek a videojátékokhoz. A gond ezzel az, hogy a videojátékokhoz képest számukra minden más unalmas a világon. Főleg az iskola. De még az igazi szex, a nők is unalmasak. Inkább ülnek a szobájukban egyedül és játszanak, minthogy beszélgessenek másokkal, randevúkra járjanak, táncoljanak, vagyis minden olyat csináljanak, amit még régen a fiúk élveztek. De az is gond, hogy mivel semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, egocentrikussá válnak, nem tesznek semmit a közösségük érdekében, nem alkotnak, csak fogyasztanak. Nem is tiszta számukra, hogy alakul a jövőjük. Így nem válhatnak hétköznapi hősökké.
- Ezért is lenne fontos, hogy a gyerekek példaképeket kövessenek?
- Na igen, de pont ez a másik nagy probléma. Amerikában a házasságok fele válással végződik. De a válás előtt sokan már különválnak, úgyhogy nagyon-nagyon sok fiú az apjuk nélkül nő fel. Az anyák feltétel nélkül szeretik a fiukat, nem számít nekik, hogy mit tesznek, akkor is szeretni fogják őket. Az apák viszont máshogy gondolkoznak. Először mutass fel valamit, aztán majd szeretni foglak – gondolják sokszor. Míg bár az apák ezzel nagyon is motiválják a gyerekeiket, az anyáknak még mindig az a legfontosabb, hogy biztonságban lássák a csemetéjüket. Ez nem is lenne gond, de ehhez minden gyereknek szüksége lenne egy anyára és egy apára. De ma, Amerikában, csak egy szülőjük van a gyerekeknek, az édesanyjuk. Emiatt viszont a fiúgyermekek élete könnyen kisiklik. Az előző évben az egész világon több nő szerzett felsőfokú diplomát, mint férfi. Több nő van már az egyes szakmákban, mint férfi, és keményebben is dolgoznak a férfiaknál. Ilyen azelőtt nem fordulhatott elő. Ezért is mondom, hogy a fiúknak egyszerűen szükségük van mentorokra. Ha nem az apjuk tölti be ezt a szerepet, akkor is kell valaki, aki mutatja nekik a helyes irányt.
- Kinek a felelőssége lenne mentorokat állítani az elveszett gyermekek mellé?
- Mindenkinek. A kormány például adhatna pénzt egy olyan mentor-rendszer felépítésére, ami foglalkozna az apa nélkül felnövő gyerekekkel. Különböző hétvégi programokat lehetne kitalálni nekik, közösségi fórumokat lehetne létrehozni, vagy csak egyáltalán beszélgethetnének velük ezek a mentorok. Megtanulhatnák, hogy kell táncolni, és hogy kell tánc közben beszélgetni a lánnyal. De azt is megtaníthatnák a fiúknak, hogyan legyenek emberségesek. A nőknek szükségük van az olyan férfiakra, akik nem csak a videojátékokhoz értenek. Viszont a számuk ezeknek a férfiaknak egyre csak csökken, és csökken. Persze az sem jó, ha a kormány olyan szinten beleszól a családtervezésbe, mint Kínában tették: minden családnak csak egy fiúgyermeke születhetett, a lánymagzatokat pedig megölték. Vagy ahogy a kínai anyák és nagyanyák rátelepednek a gyerekeikre, és emiatt nem tanulják meg a felelősségvállalást, nem irányíthatják soha az életüket. Ez már káros. A gyerekek többsége átlagos marad, és az egyetem után kudarcot vall a nagybetűs életben. De hétköznapi hősök sem lesznek soha. Egocentrikus felnőttekké válnak, és sosem fogja érdekelni őket a többi ember. Ezért is akarom, hogy Kínában is beinduljon a Heroic Imagination Project.
A Heroic Imagination Project Magyarországon a Hősök Tere nevet viseli. A szervezet „platformot biztosít minden olyan magánszemélynek, civil szervezetnek, vállalatnak, akik velünk együtt úgy gondolják, hogy szükség van hétköznapi hősökre, akik inspirálják a környezetükben élőket. Ezzel pozitív változást indítunk el” – olvasható a honlapjukon. Túl vannak egy fesztiválon, amire több mint 6000 ember volt kíváncsi, de megrendezték már első konferenciájukat, amire külföldi előadókat is meghívtak, és arra keresték a választ, hogy kiből lesz a hétköznapi hős. A Hősök Tere Projekt kezdeményezés itt nem áll meg. Sőt. Szeptemberben folytatják a tréningjeiket, melynek során több mint 200 tanárt akarnak kiképezni arra, hogy elhitessék a diákjaikkal, képesek fejlődni és változni jó irányba, ha megfelelő erőfeszítéseket hoznak.
- A konferencián sok szó esett a gonoszról. Akkor ezek szerint az apa nélküli felnövés is egy ellenség, ugye?
- Igen. De mondok egy másik példát. Kínában arra biztatják a férfiakat, hogy cigizzenek. Többek között a médián keresztül manipulálják őket, és hazudják azt, hogy a cigaretta jó nekik. Az egyetlen negatív dolog, amit itt Budapesten tapasztaltam, azt pont a dohányzással volt kapcsolatos. Borzasztó, hogy milyen sok fiatal nő cigarettázik. Még mindig nem tudom elhinni, akár a dohányzó középiskolásokat, akár az éttermek előtt álló pincérnőkre gondolok.
- És ki az Ön ellensége?
- A nők. Egyfolytában kísértenek, imádom őket. Csodálatos anyám volt, de a testvérem, sőt a legtöbb barátom is nő. A férfiak unalmasak, sokan csak a sportról és más, számomra kevésbé vonzó témáról tudnak beszélni, a nők viszont érdekesek. Vicces, de még sosem gondolkoztam ezen, azonban igen, a nők az én vesztem. Imádom őket. Imádok velük lenni, velük beszélgetni, hallgatni, ölelni, csókolni őket.
- De akkor ők a jó gonoszok, nem?
- Igen, de attól még folyamatos csábítást jelentenek számomra. És gonoszak, a maguk nemében, mert elvonják a figyelmem attól, amit csinálnom kellene: tanítani, könyvet írni...
- Mi az, ami a legnagyobb félelme jelenleg?
- Nem félek tőle, de azért aggódom a Hősök Tere kezdeményezésünkért. Hogy nem fog folytatódni. Szükségünk lenne adományokra, hogy mondjuk a szervezet munkatársainak fizetése meg legyen oldva. De ahhoz is szükségünk lenne pénzre, hogy a szeptemberben induló tréningsorozatot finanszírozhassuk. Több mint 200 tanárt fogunk kiképezni, akik azt próbálják meg a gyerekekben tudatosítani, hogy felelősséget kell vállalniuk a családjukért és környezetükért. A gyerekek lehetnek a hidak a családok és a szociális környezetük között. Akarunk például egy weboldalt is létrehozni, ami a társadalmi kötelezettségvállalást hirdeti, de különválik a hétköznapi hősöktől. Ehhez viszont sok pénzre és munkaerőre lenne szükségünk, úgyhogy a kérdés folyamatosan ott lebeg: kitart-e a magyar csapat egy újabb évig, aztán tovább, tovább és még tovább?
Hogyan hozhatjuk elő magunkból a hétköznapi hőst? – Csütörtökön erre a kérdésre kerestük a választ olyan neves előadókkal karöltve mint Forgács József, Kepes András, Kende Anna, Csermely Péter, Halácsy Péter, és természetesen Philip Zimbardo. A válasz pedig az volt, hogy bárkiből lehet hétköznapi hős, csak tágítsa a látókörét, vegye észre a környezetében élők kívánságait és igényeit, és dacolva a közönnyel, merjen cselekedni. Az utolsóként előadó Zimbardo észrevette, hogy lankad már a figyelmünk és elfáradtunk a nap végére, ezért, nem kis meglepődésünkre, egy közös táncra hívott minket. Ő a színpadon, mi a széksorok között bugiztunk.
- Idefelé jövet a buszon egy férfi állt mellettem, a vállán egy fehér patkány futkosott. Arrébb menni nem tudtam, beszorítottak az ülésekhez, én viszont viszolygok és undorodom ezektől az állatoktól. Pánik tört rám, de erős maradtam, és csak a buszmegállóban tört ki belőlem a sírás. Akkor most én is egy hős vagyok?
- Mindenki lehet hős. A hétköznapi hős fogalma azonban távol áll mind a katonai, mind a politikai, mind a vallási hősöktől. Csupán annyi kellene, hogy nyitott legyél a többi ember felé, és akarj valami jót cselekedni a másikkal. Ez sokkal inkább egy berögzült viselkedésforma. A hősiesség mindennapos szokása is lehetne akár, hogy minden helyzetben felteszed magadnak a kérdést: mit tudok tenni? Én is ezt csinálom. Általában hosszú sorban várják az érdeklődők, hogy autogramot kapjanak tőlem. Ám hagyok időt egyesével mindenkire, hogy amikor elém lép valaki, akkor abban a pillanatban csak rá koncentráljak. A szemükbe nézek, érdeklődöm felőlük, hogy honnan jöttek, mivel foglalkoznak, majd névre szólóan dedikálok (a szép lányoknak szívecskét is rajzolok), de kezet rázok és szívesen fotózkodom is velük. És arra az egy percre, egy különleges kapcsolat alakul ki köztünk. Nekem egy perc, de tudom, hogy nekik egy életre szóló élmény ez.
- Amikor a 6 évesnél fiatalabb unokaöcséimet és unokahúgaimat elnézem, látom, hogy mennyire naivak, ártatlanok, kreatívak és egy csodálatos fantáziavilágban élnek. Miért tűnik el ez belőlünk?
- Arra neveljük a gyerekeinket, hogy nyugodtan éljenek a fantáziavilágukban. Adunk egy babát a kezükbe, és onnantól kezdve az az ő gyermekük. Vagy egy játék katonát, ami az ő világukban egy igazi harcost testesít meg. Kreativitásra sarkalljuk őket. De egyszer csak elvágunk mindent és azt mondjuk: nincs több fantáziavilág, mostantól csak a valóság van. Borzasztó, amit teszünk! Szülők és tanárok egyaránt azt mondják, hogy ennyi volt a gyerekkor, nincs több játék, nincs több móka. Nőj fel, innentől fogva csak a munka létezhet. Nem is lelik örömüket sem az iskolai feladataikban, sem a házimunkában, pedig lehetne. És a fantáziavilágból sem kellene felnőttként kiszakadnunk, hiszen mindig van min álmodoznunk, a gyermeki én pedig örökre bennünk lakozik.
- Mit üzenne a magyar fiataloknak?
- A West Side Story-ban van egy csodálatos dal: Something’s Coming. Valami érkezik, valami különös, valami más, valami szokatlan – de tudjuk, hogy valami nagyszerű fog történni. (Ezt szoktam a stanfordi óráimon is énekelni a hallgatóknak.) De csak akkor sikerülhet ez a valami – jelen esetben a kezdeményezésünk – igazán jól, ha minél többen csatlakoznak hozzánk. A lényeg pedig az lenne, hogy mindenki terjessze az "igét" (Zimbardo az angol „spread the word” idiómát használta – a szerk.). A tanárok és a diákok között most egy új kapcsolat van kialakulóban. Mi adjuk az információt az oktatóknak, ők pedig megosztják azt a diákjaikkal, majd kialakul egy közös eszmecsere oktató-diák és diák-diák között. Ezáltal a diákok is tanárokká válnak, és egy egyre szélesedő kapcsolati hálózatot alakítanak ki, ami viszont már túlnyúl az iskolák falain. Nem elég okosnak lenned, mert a tanárok nem csak beültetik az információt a fejedbe. Használnod is tudnod kell, amit hallasz! Megtanulod, hogy egy krízishelyzetben senki nem fog egyből segíteni. De tudod azt is, hogy ha már egy ember segít, akkor a többi is fogja követni. Mit tudsz még? Hogy te leszel az az egy ember, aki elsőként segíteni fog. És ez a gondolkozás az, ami akár a magyar mentalitást is megváltoztathatja. Mindenki egy potenciális hősjelölt, de nem kell feláldoznod az életed, mint régen tették a szabadságharcosok. Csak legyél te az, aki nem érzi magát kínosan az adott szituációban és a közönyt levetve, mer cselekedni.
Ha tetszett a cikk, nyom egy lájkot!
