ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

„Van, hogy nem kapunk levegőt, és fuldoklunk”– valóban mindenkinek arra van ideje, amire akarja?

Az időhöz mindennek és mindenkinek köze van. Hol lassan telik, hol gyorsan, hol sok van belőle, hol meg kevés. A beosztásáért mindenki önmaga felel a körülményei ismeretében.


A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.

Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.

Biztosan neked is megvan az a vicces mondás, hogy mielőtt anya lettem, soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű mondattal, mint a “Vedd fel a zoknidat!”, az őrületbe lehet kergetni valakit. Tényleg nem gondoltam. És de… tényleg lehet.

De most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ilyen típusú mondatok az anyasággal kapcsolatosan is vannak. Nem is egy. De én most mégis csak egyről szeretnék értekezni. Egészen pontosan arról, amely hatalmas indulatokat tud kiváltani anyai körökben, komment-cunamit ránt maga után, ha valahol megjelenik vagy valaki kimondja, és hát a mennyiség mellett indulatból sincs kevés ezekben a hozzászólásokban.

Mi ez mondat?

Mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja.

Ugye, hogy ismerős? Naná!

És ugye, hogy kinyílik az embernek tőle a bicska a zsebében? Mert mi az, hogy mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja? Szülőként? Anyaként? Na nehogy már! Ez egyszerűen nem igaz! Ezt csak olyanok tudják mondani, akiknek legalábbis egy egész hadsereg segít a háztartásban, a gyerek(ek) körül stb. De minimum van takarítónőjük/bejárónőjük, bébiszitterük és a nagyszülők is hadrendben állnak, ha úgy szükséges. És persze az ilyen embereknél úgy szükséges.

Na.

Ha elég régóta olvasod már a blogot, akkor talán már kiérezted az iróniát az előző bekezdésekből. Ezzel csak nem azt akarom mondani, hogy egyetértek a címbeli mondattal?!

Háááát…. Azt kell, hogy mondjam: de, igen, egyetértek. Mert most már látom az igazságtartalmát. Még mielőtt itthagyod a blogot és engem is, hogy na ennek a nőnek is elment az esze, agyára ment a sok gyerek – ami amúgy igaz -, engedd meg, hogy elmondjam, hogyan jutottam odáig, hogy lássam ebben a mondatban, ami ténylegesen benne van. És persze nem azt, amit a nagy hevületben és indulattal sokan, sokszor belemagyaráznak.

Induljunk onnan, hogy pár évvel ezelőtt még én is felháborodtam ezen a mondaton. Pont úgy, ahogy ma is sokan. Nagyon. Mondhatni úgy is, hogy rendesen kiakadtam. És ki is fakadtam. Úgy rendesen. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek?!

Hogy mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja? Komolyan? Na ne tessék már viccelni! Itt az öt gyerek, a háztartás, a mindennapok, a logisztika, A MINDEN. Örülök, ha ez belefér a napomba, nemhogy még másra is gondoljak ezeken kívül. Meghalni sincs időm. Mondogattam. Mondogattam. És közben baromian irigy voltam azokra, akik azt mondták, hogy nekik bizony van. Az hogy lehet? Mert ők gazdagok, pénzesek, celebek meg… meg… meg…

De hogy az tutira nincs úgy, hogy az embernek arra van ideje, amire csak akarja, az hétszentség.

Aztán eltelt pár év. És rájöttem, hogy de, az embernek tényleg arra van ideje, amire akarja. A csak szócskát nem véletlenül hagytam ki belőle. Mert annak van egy olyan kicsit lenézős fílingje. Ha kimondod, biztosan te is érzed. És ez az egész nem erről szól. Hanem arról, hogy

egy szülőnek igenis kell magára időt szánni. Különben honnan tud töltődni, hogy ő is adjon, adhasson?!

De ugorjunk csak vissza egy kicsit az időben! Mert korábban én sem ezt az álláspontot képviseltem.

Sőt, ha pár évvel ezelőtt megkérdeztél volna, hogy rendelkezem-e én-idővel – mert gondolom már rájöttél, hogy erről beszélek – valószínűleg csípőből visszakérdeztem volna, hogy az meg mi? És hogy eszik-e vagy isszák? És mellette még sárgultam is volna rendesen az irigységtől, hogy neked van. Mert biztosan van, hiszen beszélsz róla. Persze valahol mélyen belül értettem az értelmét és én is akartam, hogy legyen, csak mindezeket még magamnak se mertem bevallani. Mert az milyen már? Én-idő? Én? Idő?

És akkor a megteremtéséről még nem is beszéltem…

És most jöjjön a következő nagy vallomás. Sok időmbe tellett, amíg elfogadtam azt a tényt, hogy

az én-idő – amely az anyaság területével ellentétben sok más szituációban megkerülhetetlen fogalommá vált mai rohanó világunkban – a degradáló véleményekkel szemben egyáltalán nem haszontalan időtöltés, hanem sokkal inkább töltekezés, megújulás, felkészülés az előttünk álló feladatokra.

De végül sikerült. Mármint az elfogadás. Akkor viszont még nem tudtam: csak ezután jön majd az igazi kihívás, nevezetesen, hogy ezt a felismerést önmagamon is gyakorolni kell: muszáj időt fordítanom önmagamra is, ha jól akarom csinálni a nekem szánt életfeladatot, ami – tekintetbe véve a gyerekeim számát – elég nagy.

Free-Photos képe a Pixabay -en.

Na, de kezdjük az elején. Hogyan jutottam el odáig édesanyaként, hogy nem gondoltam önmagamra, nem szántam önmagamra időt, ami gyermektelen állapotomban amúgy teljesen természetesnek és normálisnak tűnt? Ha ki akarnék bújni az igazi magyarázat alól, akkor mondhatnám azt, hogy az öt gyerek mellett azért ezt elég egyszerű volt megvalósítanom: minél többen lettek, annál kevesebb idő jutott magamra, néha már-már úgy éreztem, megoldottam az örök élet titkát, hiszen meghalni sincs időm.

De az igazság az, hogy ha csak erre fognám a dolgot, akkor hazudnék.

Az eltévelyedésemben ugyanis igen nagy szerepe volt annak, hogy meg akartam felelni a külvilág elvárásainak. Konkrétan annak az elvárásnak, hogy ha gyereket szül az ember, akkor onnantól kezdve minden pillanatban, minden helyzetben édesanya. És slussz. Nincs más.

Ha úgy vesszük, ez egyrészt teljesen természetes. Hiszen az anyaság egy élethosszig tartó állapot, amelybe csak belépés van, kilépés nincs. Másrészt meg nem az.

Mert az önfeladás egyáltalán nem természetes. Semmilyen körülmények között. Egyszerű belátni: ahhoz, hogy az életünk egy új, megváltozott felállásban továbbra is működőképes legyen, szükségünk van önmagunkra. Talán még jobban, mint korábban.

Ráadásul azért, mert egy új szereppel bővül az életünk, még nem szűnik meg a többi. Na igen – mondhatnád -, más helyzetben lehet, hogy így van, de itt mégiscsak az édesanyaságról van szó. Ami épp olyan szerep, mint a többi. Nehéz ezt elhinni, tudom, de így van. Anyává válni misztikum, de

maga az anyaság nem szentségi állapot, viszont rengeteg energiát emészt fel. Ez az energia pedig belőlünk táplálkozik. Ha van honnan.

Erre szolgál az én-idő. Hogy legyen honnan.

A másik hiba, amit elkövettem az én-idővel kapcsolatban – és ahogy a környezetemet figyelem és látom, sokan vannak hasonló cipőben -, hogy mértéket, időmértéket szabtam neki. Hogy ha nem volt órákban (napban, napokban) mérhető, akkor az már nem is ért semmit. Pedig néha két perc magány a fürdőszobában, miközben valaki lekötötte a szeparációs szorongástól szenvedő matrica-gyerekemet, többet ért az adott pillanatban, mint pár év múlva néhány óra távol a családtól. És ez is én-idő volt. Csepp a tengerben, de az én cseppem. Csak tudatosítani kellett magamban. Ahogy azt is, hogy vannak olyan időszakok, amikor csak ennyire futja. De akkor ezt kell kihasználni, jól használni. És nem panaszkodásra, hogy bezzeg másoknak ennyi meg annyi jut, hanem töltekezésre. Ha két perc, hát két perc. Holnap már három lesz…

Amikor ezt végre megértettem, akkor beláttam, hogy igenis igaz a mondás: mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Csak sokan nem akarjuk, hogy legyen. Elfedjük,

ellátjuk magunkat annyi, de annyi feladattal, amelyektől nem kapunk levegőt és fuldoklunk szó szerint. Mert még mindig él bennünk a vágy a megfelelésre. Mert egy jó szülő, egy jó anya ANYA és nem más. Egy anyának pedig nem kell külön idő. Egy anya mindent meg tud csinálni, mindent ő tud a legjobban megcsinálni. Semmit nem ad ki a kezéből. Mert ezt várják el tőle.

Ezt várják el tőle? Ezt. Na és? Ki várja el? A külvilág? Tényleg ennyit számít?

Pexels képe a Pixabay -en.

Persze, továbbra is lehet azt mondani, hogy nincs időm magamra. De ez valójában azt jelenti, hogy mást fontosabbnak tartok, mint hogy időt szánjak magamra. Vagyis hazudhatok magamnak. Elrejthetem önmagamat önmagam elől a szükségleteimet. És innentől kezdve ez egy ördögi kör és veszélyes játék. És egy lehetőség, hogy másokat leszóljunk. Pedig

csak elég lenne magunkban nézni, hogy biztosan arról van-e szó, mások bántani akarnak-e minket, vagy arról, hogy saját magunkhoz sem vagyunk elég őszinték ebben a kérdésben.

Abban a tekintetben sem, hogy ami idő jut magunkra – akár észrevétlenül is -, azt meg nem tartjuk elég értékesnek. Mert többre és másra vágyunk. És lehet, hogy itt van a kutya elásva. Jó mélyre. Az önmagunkkal való őszinte szembenézéssel együtt.

Ideje lenne kiásni. Azt hiszem. Vagyis inkább mondom.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevélre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Kutatók belenéztek az agyba ásítás közben, és nem hittek a szemüknek
Ausztrál kutatók azt hitték, tudják, mi történik ásításkor, de egy MRI-vizsgálat mindent a feje tetejére állított.


MRI-felvételek leplezték le: egyetlen ásítás teljesen más irányba tereli az agyat védő folyadékot, mint egy mély lélegzetvétel. Ausztrál kutatók jöttek rá a meglepő jelenségre egy friss tanulmány alapján, írta a ScienceAlert. A kutatócsoport 22 egészséges résztvevő fejét és nyakát vizsgálta MRI-vel, miközben ásítottak, mélyeket lélegeztek, vagy épp megpróbálták elfojtani az ásítást.

A felvételek kimutatták, hogy ásításkor az agy-gerincvelői folyadék (CSF) a koponyától a gerinc felé mozdult el.

Ez pont az ellenkezője annak, ami egy mély belégzésnél történik.

Mindkét cselekvés, az ásítás és a mély légzés is, fokozta az agyból kiáramló vér mennyiségét, helyet csinálva a friss vérnek. Az ásítás kezdeti szakaszában azonban az agyba áramló artériás vér mennyisége nagyjából egyharmadával megugrott. A kutatók azt is észrevették, hogy minden résztvevőnek volt egy rá jellemző, egyedi ásítási mintázata, ami minden alkalommal ismétlődött.

„Az ásítás a cerebrospinális folyadékot az ellenkező irányba mozgatta, mint egy mély lélegzetvétel” – mondta Adam Martinac idegtudós a New Scientist magazinnak. „És mi csak ültünk ott, hogy hűha, erre egyáltalán nem számítottunk.”

A nagy kérdés, hogy miért van ez a különbség.

A kutatók szerint az ásításnak különleges szerepe lehet az agy „kitakarításában”, vagyis a salakanyagok eltávolításában. Egy másik elmélet szerint az agy hűtését szolgálhatja.

Az agyhűtés elméletét korábbi adatok is alátámasztják, amelyek kapcsolatot találtak a környezeti hőmérséklet és az ásítások gyakorisága között. Az agyi salakanyag-eltávolítás, az úgynevezett glymphatikus rendszer kutatása egyre fontosabb terület, és más vizsgálatok már kimutatták, hogy

alvás közben a folyadékáramlás felerősödik az agyban.

A kutatók ugyanakkor óvatosságra intenek. A tanulmányt még nem bírálták el független szakértők, és a megfigyelt hatás nem jelentkezett mindenkinél, a férfiaknál például ritkábban. Ezt azonban részben a mérőeszköz zavaró hatása is okozhatta. Az ásítás tehát jóval több lehet egy egyszerű reflexnél. Egy bonyolult, velünk született idegrendszeri program, amelynek pontos szerepét további kutatásoknak kell tisztáznia.

„Az ásítás egy rendkívül adaptív viselkedésnek tűnik, és élettani jelentőségének további kutatása gyümölcsöző lehet a központi idegrendszer homeosztázisának megértésében” – írják a szerzők.

Már csak az a kérdés, hogy amíg ezt cikket olvastad, hányszor kellett ásítanod?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Itt a krónikus hazudozók lebuktatásának új, alattomos módszere – kiderült, mit árul el a szenvedély
Egy friss brit kutatás trükkös, de zseniális módszert dolgozott ki a notórius hazudozók kiszűrésére: nem azt figyeli, mit mondanak, hanem hogyan.


A hazugságkutatás a kommunikációpszichológia Szent Grálja. Mindenki hazudik – ezt rég tudjuk, de nem mindegy, milyen gyakran, és milyen típusban. Van az apró, szociálisan elfogadott hazugság: „Nagyon jól áll ez az ing!”, „Sajnálom, aznap nem érek rá…” Ezek a kis füllentések valójában kenegetik az emberi kapcsolatokat. A másik véglet viszont a krónikus hazudozó:

aki úgy és olyan gyakran ferdít, hogy már-már a valóság is csak egy lehetőség neki a sok közül.

Ők azok, akiknek a szavában már senki sem bízik, és akikkel kapcsolatban egyre inkább az a kérdés: mitől ilyen kórosan allergiásak az igazságra?

Most a University of Portsmouth kutatói – élükön Sharon Leel pszichológussal – egy újfajta kísérleti módszert dolgoztak ki arra, hogy a krónikus hazudozók mikor és hogyan buknak le. A módszer neve: az Ördög ügyvédje-teszt. Az alapötlet annyira egyszerű, hogy szinte fáj: kérj meg valakit, hogy előbb érveljen a saját véleménye mellett, majd érveljen az ellenkezője mellett is. És nézd meg, mikor mondja szenvedélyesebben. Na, ott lesz az igazság.

Nem mindegy, milyen hazugságról beszélünk

A klasszikus hazugságvizsgálatok – például a poligráf vagy a szemmozgás-elemzés – mindig azt feltételezték, hogy valaki vagy igazat mond, vagy nem. A Portsmouth-i kutatás viszont egy finomabb réteghez nyúlt: az identitás szintjén lévő véleményhazugságokhoz, azaz ahhoz, amikor valaki a politikai, erkölcsi vagy társadalmi nézeteiről nem mond igazat. Tipikus helyzet: beszélgetsz valakivel, nem ismered jól, és a téma átcsúszik kényes terepre – mondjuk politikára. Először csak óvatosan puhatolózol, majd esetleg bele is mész egy kis hazugságba, nehogy összezördüljetek. De vajon ki az, aki csak udvariasságból „csúszik meg”, és ki az, aki alaptermészeténél fogva hajlamos a hazugságra?

Az ördög ügyvédje: egy új hazugságcsapda

Leel és munkatársai 170 résztvevővel dolgoztak, akiket videós Zoom-interjúkon keresztül kérdeztek meg véleményes kérdésekről – például, hogy bízhatunk-e a kormányban, vagy hogy a közterületi kamerák megsértik-e a magánszférát. A résztvevőket két csoportra osztották: egyik fele mondhatott igazat, a másiknak viszont hazudnia kellett.

Ezután mindenkitől azt kérték, hogy mondja el az álláspontját, majd érveljen az ellentétes nézőpont mellett is, mintha ő is azt vallaná.

Később megkérték őket, értékeljék, mennyit hazudtak, és mennyire gondolták, hogy az interjúztató elhitte nekik.

Az interjúkat hang- és videófelvétel alapján értékelték: hány érvet tudtak felsorakoztatni, mennyire voltak világosak, eredetiek, szenvedélyesek, és mennyire tűnt az egész hitelesnek. A legérdekesebb mérőszám: a szenvedély – azaz az, hogy valaki mennyire hisz abban, amit mond. Ez lett a legfontosabb különbség a hazudozók és az igazmondók között.

A lebukás kulcsa: a szenvedély hiánya

A kutatás azt találta, hogy a krónikus hazudozók meglepően simán eljátsszák az ördög ügyvédjét – tehát könnyen és folyékonyan tudnak az ellenkező vélemény mellett érvelni. Az igazmondóknak ez sokkal nehezebben ment, különösen akkor, ha részletes, példákkal alátámasztott magyarázatot kellett adniuk.

A különbség ott jelent meg igazán, amikor a szenvedélyességet mérték. A hazudozók, amikor nem az igazi nézetüket mondták, látványosan elvesztették a lendületüket. Nem világosan, nem meggyőzően, és legfőképp: nem szenvedéllyel beszéltek. Ahogy a kutatók fogalmaztak:

„Ha valaki olyan véleményt mond, amit igazán vall, abba szenvedélyt is visz. A hazudozók viszont, akik nem hisznek abban, amit mondanak, nem mutatnak szenvedélyt.”

A leglátványosabb különbségek akkor jelentkeztek, amikor bővebb kifejtést kértek: ilyenkor a krónikus hazudozók még inkább lebuktak – nem volt elég az ékesszólás, ha hiányzott mögüle az elhivatottság.

Így ismerhetsz fel te is egy hazudozót

A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem kell többé mikrokifejezéseket figyelned, nem kell szemmozgást vagy gesztusokat elemezned – elég, ha hallgatod, ahogy a másik beszél.

A szenvedély az, ami nem hamisítható: ha valaki igazat mond, az felizzik. A hangja, a testtartása, a szóhasználata is átmegy egy másik regiszterbe.

Ha pedig kényszerből a másik oldal mellett kell érvelnie, egyből megtorpan, dadogni kezd, ismétli magát, vagy unott lesz. A szenvedély nem hazudik.

Éppen ezért a kutatás azt is javasolja, hogy ha tudni akarod, mit gondol valaki valójában – például egy párkapcsolat elején –, csak kérd meg, hogy játsszon ördög ügyvédjét. Érveljen az ellenkező vélemény mellett is. És csak figyelj: hol lobban fel a láng. Mert ott lesz az igazság.

A Leel-féle tanulmány új korszakot nyithat a hazugságkutatásban: nem a szándékos lebuktatásról szól, hanem arról, hogyan kényszeríthető ki az igazság egy olyan helyzetben, ahol nem lehet hazudni. Mert nem a konkrét tények érdekelnek, hanem az, hogy valaki miben hisz igazán. És erre nem feltétlenül az a válasz, amit mond – hanem az, ahogyan mondja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
„Úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni” – Dr. Aczél Petra meghökkentő tanácsa a digitális zaj korára
A kommunikációkutató az egó háttérbe szorítását javasolta a hitelesebb élethez a Tudatos döntések adásában. Szerinte a valódi kapcsolódás kulcsa nem az önérvényesítés, hanem a jelenlét megélése.


A digitális zaj korában, amikor a figyelem lett a legértékesebb valuta, felmerül a kérdés: tudunk-e még érdemben beszélgetni, vagy már csak elbeszélünk egymás mellett?

A kommunikáció tétje ma már egzisztenciális: érteni a körülöttünk lévő világot – vagy menthetetlenül eltévedni benne.

Ezt a gondolatot járta körbe dr. Aczél Petra kommunikációkutató, a hazai felsőoktatás több mint harminc éve megkerülhetetlen alakja a Tudatos döntések podcast január végi adásában.

„Ha nem tudunk eligazodni a média világában, ha nem tudunk jól kommunikálni – vagy akár értelmezni azt, ami körülvesz minket –, akkor bizony komoly bajba kerülünk” – szögezte le a szakember a Remind magazin által is feldolgozott adásban.

Szerinte a tudás önmagában kevés; ha nem válik érthetően és hitelesen megoszthatóvá, elveszíti minden társadalmi értelmét.

Ezzel szembesítette azt az elitista nézetet, amely szerint ami közérthető, az szükségképpen felszínes is. A probléma épp az, amikor a tudomány vagy a művészet bezárkózik elefántcsonttornyába.

„Ott állunk egy kiállítótérben, és azt érezzük: ez már nem nekünk szól” – hozott egy hétköznapi példát.

A jelenség a tudomány világában is pusztít, amikor a szakmai óvatosság elnémítja a hiteles hangokat.

A COVID-járvány alatt ez drámaian megmutatkozott: amíg a tudomány óvatoskodott, az áltudomány harsányan és egyszerűen beszélt, betöltve a kommunikációs űrt.

Aczél Petra számára a kommunikáció alapjait a gyermekkori családi közeg teremtette meg, ahol a beszélgetés nem praktikus ügyintézés, hanem a közös gondolkodás terepe volt.

A valódi párbeszéd alapja nem a kimondott szó, hanem a megelőző figyelem és kíváncsiság.

A tudatosságot egyetlen szóban sűríti össze: jelenlét. Vagyis az a képesség, hogy nem spórolunk az odafigyeléssel, és nem vagyunk fél lábbal máshol.

Korunk egyik legnagyobb problémájának azt látja, hogy a tudástársadalom elterelte a fókuszt a részvételről, a fiatal generációk pedig gyakran „nincsenek otthon” a saját korukban, ami súlyos mentális terhekhez vezet.

A kutató leszámolt azzal a modern mítosszal is, hogy a siker kulcsa az extrém leegyszerűsítés.

„Soha nincs általános recept a kommunikációra” – jelentette ki határozottan. „Az az állítás, hogy akkor leszel sikeres, ha mindent egy szóba tudsz sűríteni, egyszerűen nem igaz.”

A beszélgetés végén egyetlen, paradox útravalót hagyott a hallgatóknak: „úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni.” Hozzátette: ne vegyük magunkat túl komolyan, és ne az egónk védelme legyen a cél.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Kátyúba hajtottál és defektet kaptál? Ezt kell tenned, különben bukhatod a kártérítést
Összegyűjtöttük azokat a lépéseket és buktatókat, amelyek döntően befolyásolják a kárrendezés kimenetelét.


Egyetlen rossz pillanat, egy tompa puffanás, és máris kész a baj: defekt, sérült futómű, több tízezer forintos kár. Pedig kátyúkárnál nem csak az számít, mekkora volt a gödör – hanem az is, mit csinálsz az első percekben. Mutatjuk, hogyan növelheted drasztikusan az esélyedet arra, hogy valóban kifizessék a kárt.

A szokatlanul hideg, jeges időjárás idén különösen kegyetlen volt az utakhoz: országszerte látványosan megszaporodtak a kátyúk, velük együtt pedig a kellemetlen – és gyakran költséges – autós meglepetések.

Bár sokan nem tudják, a kátyúk okozta sérülések után lehet kártérítést igényelni, a gyakorlatban a legtöbb autós már az első lépésnél elbukja az ügyet.

A MABISZ adatai szerint a kátyúkár-bejelentések közel fele adminisztratív okok miatt kerül elutasításra. Vagyis nem azért, mert nem volt kár, hanem mert rosszul, hiányosan vagy nem a megfelelő helyen indult el az ügy. Bokros Máté Levente, biztosítási szakértő, az Atervező.hu alapítója szerint a siker kulcsa a felkészültség és a helyszíni precizitás – nem az, hogy mennyire volt mély a kátyú.

Nem a kátyú méretét nézik

Jogilag a kátyúkár a közút kezelőjének felelősségi körébe tartozik, de ez messze nem jelenti azt, hogy automatikusan fizetnek is. A felelősségbiztosító nem a kátyú méretét vagy formáját vizsgálja, hanem azt, hogy:

  • az úthiba valóban alkalmas volt-e a konkrét sérülés okozására,
  • és mindez egyértelműen bizonyítható-e.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy az út kezelője mentesülhet a felelősség alól, ha az úthibára figyelmeztető tábla volt kint, vagy ha a kátyút ideiglenesen jelölték. Emellett a vezetési körülmények is fókuszba kerülnek: nem az a kérdés, ki lehetett-e kerülni a kátyút, hanem az, hogy a sofőr ésszerűen járt-e el az adott forgalmi, időjárási és látási viszonyok között. Bokros Máté Levente elmondása szerint a károk jelentős részét a nem megfelelő sebesség okozza, ezért a vezetési körülmények vizsgálata a kárrendezés része.

Ezért kulcsfontosságú, hogy a kárbejelentéskor részletesen és pontosan írd le a történteket. Minden a felkészültségen és a helyszíni precizitáson múlik.

Mi az első dolgod, ha kátyúba hajtasz?

A biztosítási szakértő kiemelte: kátyúkárnál célszerű rendőrt hívni, még akkor is, ha nincs személyi sérülés, mert a hatósági jegyzőkönyv kulcsfontosságú bizonyíték. Ennek hiánya komoly nehézséget okozhat a kár rendezésében.

A kárt első körben nem a biztosítónál, hanem a közút fenntartójánál kell írásban bejelenteni. A rosszul megcímzett kárigény eljárási okból is elbukhat, még akkor is, ha a károsodás ténye nem vitatott. Magyarországon az útkezelői rendszer nem egységes, ezért kiemelt körültekintés szükséges.

Autópályák és gyorsforgalmi utak: MKIF Zrt.

Országos fő- és mellékutak: Magyar Közút Nonprofit Kft.

Településeken belül: jellemzően az önkormányzat

Budapesten: Budapest Közút Zrt. és a kerületi önkormányzatok

Dokumentálás: itt nem lehet félmunkát végezni

A sikeres kárrendezéshez komplex dokumentációra van szükség:

  • rendőrségi jegyzőkönyv,
  • tanúnyilatkozat (ha van, és jobb, ha van),
  • részletes kárigény,
  • több, beazonosítható fénykép a kátyúról és az autóról,
  • javítási számlák a kár összegének igazolására.
A fotóknál nem elég egy közeli kép a gödörről: látszania kell a helyszínnek, a környezetnek, sőt az utcatáblának is, lehetőleg több szögből.

Bár videót egyelőre nem kérnek a biztosítók, egy későbbi jogvita esetén aranyat érhet.

A szakértő külön kiemeli: ilyenkor nincs „okosba megoldjuk”. A javításról szóló számlákat meg kell őrizni, a cserélt alkatrészeket érdemes megtartani, személyi sérülésnél pedig az orvosi dokumentáció is elengedhetetlen. Továbbá hasznos lehet néhány szemtanú is, akik alátámaszthatják, hogy a sofőr nem lépte túl a megengedett sebességet. Ha nem tudod egyértelműen bizonyítani, hogy az úthiba okozta a kárt, a fenntartó nem fog felelősséget elismerni, és a biztosító sem fizet.

Van könnyebb út? Igen, de nem mindenkinek

Ha rendelkezel CASCO-val vagy kötelezőhöz kötött kátyúkár-kiegészítéssel, a biztosító átvállalja az ügyintézést, segít az útkezelő azonosításában, és megtéríti a kárt. Sőt, a regresszt – vagyis a kár behajtását az útkezelőn – is intézi.

Adminisztratív szempontból ez jelentősen egyszerűbb megoldás, mint a közvetlen igényérvényesítés az útkezelőnél. Fontos azonban, hogy a biztosítás ilyenkor sem fedezi az esetet, ha az úthibára figyelmeztető jelzés ki volt helyezve.

Milyen alkatrészekre terjed ki általában a kiegészítő kátyúkár biztosítás?

Bokros Máté Levente elmondta: jellemzően a gépjármű gumiabroncsai, keréktárcsái, tengelycsonkjai, kerékagyai, csonkállványai, gólyalábai és lengéscsillapítói tartoznak a biztosított alkatrészek közé. Emellett a fényezési és egyéb apróanyag költségek is téríthetők. Érdemes számolni azzal, hogy ha egy alkatrészt az ellenoldali párjával együtt kell cserélni, a biztosító csak a sérült darabot téríti, a párját nem.

A szakértő szerint a kátyúkár biztosítások éves díja alacsony, így könnyen kedvet kaphatunk a szerződéskötésre. Ugyanakkor fontos tudni, hogy a CASCO bónusz fokozata csökken, amikor a biztosító kifizeti a kárt, mivel ez kárrendezésnek minősül, és a következő évek díja emelkedhet. Jó hír, hogy ha a kifizetett összeg visszatérül a biztosítónak, a bónusz fokozat visszaállítható. Ez azonban nem automatikus, külön ügyintézést igényel, és könnyen el lehet felejteni.

A legjobb védekezés még mindig a figyelem

A szakértő szerint a legtöbbet továbbra is azzal tehetjük, ha körültekintően vezetünk, és alkalmazkodunk az útviszonyokhoz. Ha mégis bekövetkezik a baj, a türelmes, alapos dokumentálás a legjobb befektetés.

Akár a biztosító, akár az útkezelő felé indítjuk az igényt, a gondos nyilvántartás adja majd a sikeres kártérítés alapját. Ne felejtsük: a kár pontos dokumentálására szánt idő mindig kevesebb, mint amit egy esetleges jogvita során a bíróságon kellene eltölteni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk