Kukkolunk, pletykálunk, tiltunk – avagy így élünk a társasházakban manapság
A mi társasházunk 1980-ban épült. Akkoriban az első emeletre beköltöztek a nénik és a bácsik, idősebbek, akik, mint Lenke néni és Taki bácsi a Szomszédokból, eladták magánházaikat, és kisebb lakásban zárták le szépen, csendben és méltón az életüket. A többi emeletre akkoriban 25-45 közötti fiatal párok cuccoltak be. Volt, akivel érkeztek iskolás gyerkőcök, ezért a ház előtt füves, parkos rész lett kialakítva padokkal és jó pár facsemetével. Együtt bandázott a ház körül a Kriszta, az Edit, a Nóra - vagy az Iván és az Endre.
Aztán bekövetkezett nálunk is a baby boom: talán az Attila volt az első babánk (a ház babája), de jött a Zolika, meg a Máté, első lányként pedig a Réka. Tíz év alatt körülbelül húsz baba érkezett a társasházba, akik néha kánonban bömböltek, majd évekkel később együtt bandáztak és labdáztak a ház körül. Nőttek ők is, ahogyan a facsemeték.
Ahogyan akkoriban minden magyarországi paneltömbben, nőttek és cseperedtek az óvodányi létszámú gyerkőcök, akiknek a visongására a házak előtti játszótereken maximum azt mondták az ott élők: fiatalság, bolondság. Csupán talán akkor szaladt fel a házmester bácsi szemöldöke, ha a Janika focilabdája berepült az Irma néni konyhaablakába.
Ennyi múltidézés után repüljünk a jelenbe. 2017-18-ban a konzervatóriumot frissen végzett hegedűs ismerősöm immár a harmadik albérletből lett páros lábbal kirúgva, mondván: előfordul, hogy délután ötkor gyakorol egy órácskát. De hát panasz jött rá, nem is egy. Volt, ahol petíciót írtak a lakók. A mi házunkban anno az Évi a másodikról zongorázott. Már nagyon unalmas volt a Für Elise, de soha, senki nem szólt. Az Attila meg gitározott, míg Ivánka furulyán tanult. Az én hegedűművész ismerősöm mindeközben most ismét albérletet keres. Az egyik hirdetésre a színházi próbáról ment el, a főbérlő csak annyit mondott:
"Maga jöhet, AZ OTT nem." Az "AZ OTT" természetesen a hegedű volt.
Nem füvezik, nem visz fel háremet hajnal háromkor a lakásába, hogy tuc-tuc zenére pogózzanak, csupán alkalmanként gyakorol, szigorúan este nyolc előtti időszakban. De nem teheti meg, mert azonnal fellázad ellene a ház.
A társasházak előtti játszóterek ma már konganak az ürességtől. Gyerek sincs, ha mégis akad, őket nem is ismerik a lakók. Rokonom panelben él, ő mesélte: házukban jelenleg három óvodás él, egy testvérpár és egy egyke kislány. Néha lemennek a ház elé és labdáznak, olyankor összeszalad a ház és az ott élő nénik egy emberként bólogatnak: ez a visongás valami ELVISELHETETLEN. Uram bocsá' jön látogatóba egy kisbaba és sír, az aztán meg végképp katasztrófa. Hogy nem képes felvenni az anyja... Egy barátnőm a napokban megmutatta az ő házuk társasházi szabályzatát. Arra kért, se ezt az okiratot, de még a település nevét se írjam bele ebbe a cikkbe, úgyhogy maradjunk annyiban: ma, valahol Magyarországon, egy vidéki kisváros paneltömbjének 60 lakásos tízemeletesében élnek eme szabályok.
Többek között a lakók nem vihetnek be állatokat otthonaikba. Egy darab macska engedélyezett, esetleg egy darab hörcsög, pinty vagy papagáj, aztán slussz. A szerző, ki ezen sorokat épp írja, otthonában kettő macskát tart. Gőzöm sincs, mi lenne a retorzió, ha abban a bizonyos házban élnék, vajon elvennék az egyik cicámat? Vajon megvétóznák eleve a beköltözésemet?
Kutyát tartani - ezen szabályzat szerint - kizárólag az összes lakó egyöntetű (tehát 100%-os) igenje mellett engedélyezett. Tudod, a parlamentben simán lehet kétharmaddal vagy egyszerű többséggel dönteni egy egész ország sorsára ható döntésekben, de egy panelházban már 100%-os döntés kell. Egy kutya miatt!
Ami képtelenség, hiszen az elsőn a Géza bácsi már rég nem nyit ajtót senkinek, a Vali néni tök süket, a negyediken egyetemisták élnek, a tulaj pedig Kanadában, a hetediken azt a két lakást az ügyvéd úr befektetésnek vásárolta és még tök üres. Nem mondom, hogy nagy testű ebnek panelházban a helye (a kutya miatt és nem az ember miatt), de hogy egy kisebb méretű pudli, mondjuk egy tacsi, kinek árt, el nem tudom képzelni. Ugat néha. Mert nem tud csiripelni. Az ember meg ordít néha, pedig tudna halkabban is kommunikálni. Sőt, a kutyák viszonylag ritkán hallgatnak heavy metalt, vagy bőgetik a szombat esti valóságshowt, de még sörösüvegeket is tök ritkán csapkodnak a konyha falának, ha épp felöntenek a garatra. Arról nem beszélve, hogy egy-egy ilyen házban mérhetetlenül sok egyedül maradt, megözvegyült idős ember él, akik számára egy kutyus vagy macska (sőt: kettő macska) nem más, mint terápia. Az ok, amiért a gazdinak van kedve újra és újra felébrednie reggelente.
Elérkeztünk egy olyan világba, ahol mindenkit minden idegesít: a síró baba, a játszó gyerek, a zenélő fiatal, a kutya, a macska, stb., stb., en bloc: a mások. Mindenki ideges mindenkitől. El fog jönni a jövő, amiben emberek állnak tök egyedül otthonaikban, és partvist döngetvén a mennyezetre érzik jól magukat...