Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”
Pokorny Liával mindig öröm beszélgetni, mosolygós kedélyessége hamar átragad az emberre.
– Majdnem pontosan egy éve kicsit naivan arról beszélgettünk a szakácskönyved kapcsán, hogyan vészelted át a Covidot. Azóta eltelt egy év, és már tippelni sem mernék, mikor leszünk túl ezen.
Neked hogy telt az azóta eltelt idő?
– Nagyon sok minden történt egy év alatt. Tavasszal átestem a Covidon. A nyár viszont szinte irreálisan sűrű volt. A Rózsavölgyi Szalonban elkezdtem a Keresztül-kasul című darab próbáit, azt bemutattuk július elején.
Ezzel párhuzamosan forgattam egy gasztro sorozatot Finom Balaton címen a YouTube-on. Utána bemutattuk a Centrál Színházban a Liaison című saját önálló estemet, ami ötvözi a sanzont és a stand up műfajt. Botos Éva lett az est játékmestere, és Babicsek Bernát kísér harmonikán.
– A híradásokban azt lehetett olvasni, hogy a Nagykarácsony forgatását is megzavarta a Covid.
– Igen, én is hallottam, hogy volt egy nagy leállás, és nyárra kerültek bizonyos felvételek, de ez az én jeleneteimet már nem érintette.
– Szereted a karácsonyi filmeket? Volt benned esetleg előítélet, amikor felkértek?
– Mivel magyar karácsonyi film még nem nagyon készült, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, mitől lesz más.
Mint a legtöbben, eddig főleg amerikai karácsonyi filmeket láttam. Egyébként imádom a karácsonyt, és az összes kedves giccset, csillogást, ami ezzel jár. Azt éreztem, amikor elolvastam a forgatókönyvet, hogy pont az a csoda van benne, amit karácsonykor úgy várunk, hátha most majd megtörténik.
Ami egyébként megtörténhet az életben is, ha úgy alakítjuk. Valahogy mindig jó olyan filmet látni, ahol ez működik.
A Nagykarácsonyt azért szerintem nézni, mert az amerikai filmekkel ellentétben megmutatja, hogy a csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik, hanem hogy minden esendőségünk és hibánk ellenére képesek vagyunk változni, szeretni és szeretve lenni.
– Számomra izgalmas volt a Ti szálatok Pepével, éreztem benne valami jó értelemben vett kelet-európai ízt.
– Bevallom, én még nem láttam egyben a filmet, mert szerettem volna a bemutatón megnézni, ezért még azt sem tudom, mit jelent a többihez képest a mi szálunk.
– Az általad játszott karakter, Lilla nagyon hasonlít rád. Például akár csak Neked, fontos számára a környezetvédelem, egyedül neveli a kisfiát… Véletlen egybeesések?
– Az a megtiszteltetés ért, hogy amikor Tiszeker Dani, a rendező felkért, azt mondta, a producerekkel együtt bennem gondolkodnak.
– Ez manapság nagyon ritka, amikor lassan a legnagyobb neveknek is castingra kell járnia.
– Ugye? Nagyon hízelgő volt. Nem is lehetett kérdés, hogy vállalom. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt éreztem, hogy az egész történet nagyon szívmelengető.
A karakter pedig azért kihívás, mert nagyon finom, miközben én a színpadon is elképesztő energiával és nagy „ecsetvonásokkal” dolgozom. Filmben keveset játszottam, színpadhoz vagyok szokva, annak a méreteihez.
Dani nagyon jól vezetett, mindig olyan finom instrukciókat adott, hogy egyszer csak az éreztem: elkezdek a széles gesztusok helyett kevés eszközzel is működni.
– A filmbeli Lilla élethelyzete, hogy egyedül neveli a kisfiát, neked sem ismeretlen. Ilyenkor mi a jó? A saját élményeidből építkezni, vagy pont ellenkezőleg: megpróbálni teljesen elszakadni attól, hogy te miként élted meg ezt?
– Mindig szeretek magamból fogalmazni. Még akkor is, ha nem történt meg velem valami. Akkor is magamban keresem azt, hogy mi lenne, ha megtörténne. Én hogy viselkednék abban a helyzetben?
De van még valami. Az életemet is nagyjából úgy élem színészként, hogy miközben jövök-megyek, figyelek. Most is, ahogy itt ülünk, lehet, hogy elcsípek belőled valamit. Egy mozdulatot.
Az előbb is volt valami, másképp reagáltál egy adott mondatra, mint ami adekvát lett volna abban a pillanatban. Ez nekem érdekes, mert nem tipikus, és elrakom a fejemben egy könyvtárba. Aztán lehet, hogy egyszer egy szerepnél előjön.
– Milyen az, amikor Pokorny Lia karácsonyozik? Hogy készülsz az ünnepekre?
– Nagyon szeretem a karácsonyt. Szeretem feldíszíteni a lakásomat. A ragyogásról szól, hogy mesebeli legyen az otthonom. Egyszer feljött a fiam három barátja, és az egyik lány tátott szájjal nézett körbe. Mintha meseországban lennénk.
Van egy barátnőm, aki fantasztikus díszeket tud készíteni ágakból, tobozokból. Elmegyünk gyűjtögetni, minden sarokban lát valamit. Persze ezt időben el kell kezdeni, hogy karácsonyra elkészüljenek.
Tavaly kettesben töltöttük a karácsonyt a fiammal, mert nem akartunk az akkori helyzetben senkivel találkozni, hogy vigyázni tudjunk egymásra. Azonban általában szeretem, amikor sokan vagyunk. Nagycsalád, nagy társaság, nagy beszélgetések, nagykarácsony.
– Kicsit tekintsünk a jövőbe is. Nem tudom, az új filmről, amit az interjú elején említettél, beszélhetsz-e már.
– Annyit mindenképp elmondhatunk, hogy a Nyugati nyaralás című film a 80-as években játszódik. A ruhák, a tárgyak, a smink eleve nagyon erős „nosztalgiautazás” volt.
A film egy négytagú családról szól, akik szeretnének nyugaton nyaralni. Útlevelet igényelnek, de négy helyett csak három érkezik meg. A kisfiú nem kap.
Persze az általam játszott anyuka semmiképp nem szeretné, ha csak hármasban mennének nyaralni. Innen indulnak a kalandok.
– Színházban vannak új tervek?
– Az az igazság, hogy nagyon sok minden van a fejemben, de most még azért nem szeretném elmondani, mert nem szeretnék előre inni a medve bőrére.
Tehát a személyes tapasztalataimat belefogalmazva az előadásba, olyan élethelyzeteket bemutatva, amit mindannyian átélhetnek, ezáltal sokkal közvetlenebbé téve a kapcsolatot köztem és a nézőtéren ülők között.
