Vannak olyan hirtelen meghozott, sorsfordító döntések, amik után az élet már nem folytatható ugyanonnan, amik után többé már nem lehetünk ugyanazok. Ahonnan újra kell kezdenünk mindent, és nem nulláról, hanem mondjuk mínusz százról. Egy ilyen döntésről, annak következményeiről és a feloldozásról szól a Megbocsáthatatlan, ami amellett, hogy baromi ütős film, Sandra Bullock nagy visszatérése is.
Sok film és sorozat készült már arról, mit tesz az emberrel sokévnyi börtön. Arról, hogy valaki elkövet valamit, leüli a törvény által kiszabott büntetését, majd a szabadulása után megpróbál visszatalálni a szeretteihez, visszailleszkedni a társadalomba vagy bárhová, egyáltalán élni valahogyan. Nem újdonság az sem, hogy a hosszú szabadságvesztés rendesen megnyekkenti az ember lelkét, pláne, ha elrendezetlen ügyek mardosták odabent, amikkel kikerülve kezdeni kell valamit.
Ebből az alaphelyzetből indul Ruth Slater (Sandra Bullock) is, aki épp most szabadul azután, hogy húsz évre ítélték gyilkosság miatt, vagyis majdnem a fél életét börtönben töltötte. Egy kis műanyag dobozban elfér minden cucca, a kezébe nyomnak néhány dollárt, van egy váltás ruhája meg egy kopott kabátja, és mehet is új életet kezdeni. A mellé kirendelt mentor ismerteti a lehetőségeit, amiből nincsen túl sok, intéz neki egy ágyat egy nőknek fenntartott átmeneti szálláson meg munkát egy priuszosokat is alkalmazó halfeldolgozó üzemben. Innen szép nyerni, na.
Arról, hogy mi történt Ruth-tal az elmúlt húsz évben, nem tudunk meg szinte semmit, csak sejtéseink lehetnek róla a nő tekintetéből és bizonyos helyzetekre adott reakcióiból. Például abból, hogy gond nélkül falhoz vág bárkit, aki kéretlenül a cuccaihoz nyúl. Az a mindent megváltoztató néhány perc viszont, ami a börtönbe kerüléséhez vezetett, lassan összeáll a jelenben bevillanó flashbackek mozaikjaiból. Ahogy az is hamar kiderül, hogy mi az az egyetlen dolog, ami életben tartotta Ruth-ot a börtönben: a szabadulás után megtalálni a húgát, Katherine-t (Aisling Franciosi), aki mindössze ötéves volt akkor, amikor ők ketten elszakadtak egymástól.
Ruth szabadlábra helyezése ennélfogva nem magánügy, egyből megkongatja a vészharangot a kislányt örökbefogadó és jelenleg is nevelő családnál, ahogy a meggyilkolt férfi, az egykori sheriff két fia is rögtön tudomást szerez a nő kiengedéséről, és nem örülnek túlzottan. Harmadikként pedig bekapcsolódik a történetbe az a család is, akik nemrég költöztek Ruth egykori házába, és egészen a nő felbukkanásáig nem tudtak semmit arról, hogy álmaik otthona egy két évtizeddel ezelőtti gyilkosság helyszíne.
Sokféle érdek felesel itt egymással, mégis egyértelműen Ruth-nak drukkolunk már az első pillanattól, és ez csak részben a forgatókönyv érdeme. Sandra Bullock olyan színészi remeklést mutat be a bűne miatt megbűnhődött, de a társadalom által talán örökre kitaszított nő szerepében, aki a szeretett gyerek megtalálása érdekében képes átmenni a falon is, hogy ihaj. A kilencvenes évek egyik legfelkapottabb komikája, aki a Gravitáció óta nem kapott igazán komoly szerepet, most közel a hatvanhoz bebizonyítja, hogy lazán képes elvinni a hátán egy ilyen fajsúlyos, karaktervezérelt mozit.
Persze ehhez kellett azért egy erős forgatókönyv is. A nálunk nem annyira ismert Unforgiven című, 2009-es brit minisorozatból nem kisebb nevek gyúrtak egészestés filmet, mint az utolsó két Az éhezők viadala-mozin dolgozó Peter Craig, az Álmatlanság című Nolan-film egyik forgatókönyvírója, Hillary Seitz és a Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya című sorozat írója, Courtenay Miles. Na meg egy erőskezű, de érzékeny rendező, aki a Kontroll nélkül-lel befutott német Nora Fingscheidt.
Ez a 21. századi bűn és bűnhődés történet az ő keze nyomán lett az a kemény, feszes és giccsmentes melodráma, ami csak pont annyira facsarja ki a szívünket, amennyit még éppen el tudunk viselni.
Mindezekkel együtt azért vannak hibái a filmnek, és most elsősorban nem arra gondolok, hogy Bullock alakítását nézve mennyire nehéz elvonatkoztatni a ténytől, milyen rossz munkát végeztek az arcával a plasztikai sebészek. Mélyen elítélem a testszégyenítés minden formáját, és tudom, hogy nem szép dolog egy kritikában külön kitérni a főszereplő küllemére, de sajnos nem lehet elmenni szó nélkül amellett, milyen visszás érzéseket kelt a nézőben, ha egy az élet által megtépázott, börtönviselt karakter bőrébe olyan színésznő bújik, akinek látványosan ki vannak irtva a ráncok az arcáról és fel van töltve a szája. Na de téma lezárva.
Amikről viszont nagyon is írhatok, azok az egyébként erős forgatókönyvet illető hiányosságok. Ezek közül az egyik, hogy bár abszolút érthető a meggyilkolt rendőr fiainak dühe és bosszúszomja, a két srác karaktere már-már karikatúraszerűen el van túlozva, ennélfogva éppen az ellenkező hatást éri el velük a film. A végkifejlet felől nézve persze egyértelmű lesz, hogy minderre dramaturgiailag volt szükség, de mégis ront az összhatáson. A másik ilyen gyenge pont, hogy alig ismerjük meg a gyilkosságot kislányként átélt Katherine felnőttkori személyiségét. Érthető, hogy a film Ruth karakterére fókuszál, de jó lett volna többet megtudni arról, min ment és megy keresztül a gyerekként traumatizált húga. És ezt pláne indokolta volna a klasszikus bűn és bűnhődés történeten egy hatalmasat rántó, utolsó nagy fordulat.
Megkockáztatom, hogy egy többrészes minisorozatba mindezt szépen bele lehetett volna simítani, de ne legyünk telhetetlenek. Nekem így, ebben a formában is az év egyik legemlékezetesebb filmje a Megbocsáthatatlan, gyűrtem is a zsebkendőt rendesen a végén.
Megbocsáthatatlan
Német-amerikai-angol krimi-dráma, 112 perc, 2021
Rendező: Nora Fingscheidt
Szereplők: Sandra Bullock, Viola Davis, Vincent D'Onofrio, Jon Bernthal, Aisling Franciosi
Netflix
Vannak olyan hirtelen meghozott, sorsfordító döntések, amik után az élet már nem folytatható ugyanonnan, amik után többé már nem lehetünk ugyanazok. Ahonnan újra kell kezdenünk mindent, és nem nulláról, hanem mondjuk mínusz százról. Egy ilyen döntésről, annak következményeiről és a feloldozásról szól a Megbocsáthatatlan, ami amellett, hogy baromi ütős film, Sandra Bullock nagy visszatérése is.
Sok film és sorozat készült már arról, mit tesz az emberrel sokévnyi börtön. Arról, hogy valaki elkövet valamit, leüli a törvény által kiszabott büntetését, majd a szabadulása után megpróbál visszatalálni a szeretteihez, visszailleszkedni a társadalomba vagy bárhová, egyáltalán élni valahogyan. Nem újdonság az sem, hogy a hosszú szabadságvesztés rendesen megnyekkenti az ember lelkét, pláne, ha elrendezetlen ügyek mardosták odabent, amikkel kikerülve kezdeni kell valamit.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Mérő Vera a Magyar Péter-filmről: Végigsírtam, mert arra gondoltam, nem kell abban felnevelnünk a gyerekeinket, amiben eddig éltünk
A jogvédő aktivista a közösségi oldalán öntötte ki a szívét, miután megnézte a Tavaszi szél - az ébredés című dokumentumfilmet. Úgy véli, a remény helyét már egy szebb jövőbe vetett hit vette át az emberekben.
Mérő Vera jogvédő aktivista, publicista egy Facebook-posztban írta le, milyen hatással volt rá Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia „Tavaszi szél – az ébredés” című dokumentumfilmje, amely Magyar Péterről, a TISZA Párt elnökéről szól. Bejegyzését azzal kezdi, hogy nagyon nehéz szavakba öntenie a film által kiváltott érzéseket, hatásokat és felismeréseket, amelyek még egy éjszaka után is kavarognak benne.
Úgy véli, a film egyrészt megmutatja Magyar Pétert, az embert, „talán úgy, ahogy eddig még soha”, másrészt megerősített benne egy régi megérzést. Szerinte ez a megérzés mára bizonyossággá vált, és ki meri mondani, hogy „nemcsak hogy vége van, hanem valami visszafordíthatatlanul át is fordult”. Úgy fogalmaz: ezt a változást, ezt az „ébredést” már semmilyen titkosszolgálati mesterkedés vagy riogatás nem tudja felülírni.
„Tavaly nyáron éreztem ezt először hasonló, legalábbis alakuló bizonyossággal, a szigetemen, a zsákfalumban. Nem csak azt, hogy a korábban csontfideszes falu már egyáltalán nem volt az. Hanem azt, hogy
ez már nem csupán arról szól, hogy az emberekben a félelem helyét átvette a remény és bátran, a hangjukra találva elkezdtek beszélgetni egymással, kimondani, amit évek óta csak komoran, magukban gondoltak. Ekkor éreztem meg először, hogy a remény helyett elkezdett formálódni a hit egy lehetséges szebb jövőben. A hit azt jelenti, hogy az emberek már nem csak reménykednek a változásban. Fél lábbal már benne állnak.”
– írja. Hozzáteszi, ugyanezt érezte országszerte, a közösségi médiában, az utcán, boltokban és a tömegközlekedési eszközökön is.
Mérő Vera szerint a film nem Magyar Péter személyiségének megítéléséről szól, hanem a hitelességről. Párhuzamot von saját maga és a politikus között, mondván, mindkettejüket megosztó személyiségnek tartja, de a hitelességüket nem lehet megkérdőjelezni, mert van egy ügyük, amiben hisznek.
„És ugyanezt látom, ha úgy tetszik, felismerem a rokoni szálat Magyar Péterben is. Hogy bár nem biztos, hogy mi olyan nagyon kedvelnénk a másikat - sőt, jó eséllyel nem -, de ha egymás szemébe néznénk, nagy valószínűséggel meglátnánk a másik tekintetében, hogy van egy ügye. Hogy felismerte az ügye súlyát és jelentőségét. És hogy ez az ügy mennyivel nagyobb, mint ő maga” – fogalmaz. Úgy látja, ettől lesz egy ember megkérdőjelezhetetlenül hiteles.
Szerinte az országnak pontosan egy ilyen hiteles figurára volt szüksége, aki megmutatja, hogy a változás lehetséges.
„Hogy igenis ki lehet mondani: mi ezt meg tudjuk csinálni. Nem egyedül, hanem veletek. Mert hiteles vagyok, mert ugyanazt akarjuk, mert nagyon sokan akarjuk. És csak ki kell mondani, hogy meg fogjuk csinálni. Mert eldöntöttük. Így cserélte ez az ország a tanult tehetetlenség apátiáját a tanult optimizmus tettrekészségére. Mert felébredtünk”
– fogalmazott a jégvédő.
Azt is elárulta, hogy a filmet a tizedik perctől az utolsóig végigsírta.
„Egyszerűen azért, mert közben szorongattam a mellettem ülő kezét, és arra gondoltam: nem kell abban felnevelnünk a gyerekeinket, amiben eddig éltünk. Amiben az elmúlt tizenhat évben éltünk. És ahhoz, hogy ezt ne kelljen, nem az az egyetlen út, hogy elhagyjuk a hazánkat.”
Mérő Vera szerint Magyar Péter ehhez az érzéshez segített hozzá milliókat, egyfajta „vezetékként” működve, amely összeköti a pontokat, hogy az emberek ráébredjenek, mennyien vannak. Végül köszönetet mond az alkotóknak, akik szerinte áldozatokat hoztak és a szívüket-lelküket beletéve hoztak létre valami csodálatosat. Ezt állítja szembe a hatalommal, amelyet véleménye szerint a rettegés és a legalantasabb motivációk hajtanak, nem a hit, a remény vagy a szeretet.
„Ez a film emlékeztet minket arra, hogy történelmi pillanat előtt állunk. Hogy a szépségünket végre újra, teljes fényében mutathassuk meg”
– zárja bejegyzését.
A „Tavaszi szél – az ébredés” egy független, egész estés dokumentumfilm, amelyet Topolánszky Tamás Yvan rendezett, producerei pedig Topolánszky és Sümeghy Claudia. Az alkotók több mint egy éven át követték Magyar Pétert országjárásokon és otthoni beszélgetésekben is. A film saját forrásból, állami támogatás és szponzoráció nélkül készült, és 2026. március 12-én kerül a mozikba a JUNO11 Distribution forgalmazásában.
Magyar Péter mellett megszólal benne többek között Szabó Andrea politológus-szociológus, Dull Szabolcs, a Telex volt főszerkesztője, Lakner Zoltán politológus, valamint Ruff Bálint kommunikációs szakember. Emellett szerepelnek Magyar közeli munkatársai és támogatói is, mint Bódis Kriszta író, Radnai Márk, a Tisza alelnöke, Rost Andrea operaénekes és Nagy Ervin színész.
Mérő Vera jogvédő aktivista, publicista egy Facebook-posztban írta le, milyen hatással volt rá Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia „Tavaszi szél – az ébredés” című dokumentumfilmje, amely Magyar Péterről, a TISZA Párt elnökéről szól. Bejegyzését azzal kezdi, hogy nagyon nehéz szavakba öntenie a film által kiváltott érzéseket, hatásokat és felismeréseket, amelyek még egy éjszaka után is kavarognak benne.
Úgy véli, a film egyrészt megmutatja Magyar Pétert, az embert, „talán úgy, ahogy eddig még soha”, másrészt megerősített benne egy régi megérzést. Szerinte ez a megérzés mára bizonyossággá vált, és ki meri mondani, hogy „nemcsak hogy vége van, hanem valami visszafordíthatatlanul át is fordult”. Úgy fogalmaz: ezt a változást, ezt az „ébredést” már semmilyen titkosszolgálati mesterkedés vagy riogatás nem tudja felülírni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Minden évszázadban csak egyszer születik ilyen csoda” – ma lenne 80 éves Venczel Vera, az ország Vicuskája
A Jászai Mari-díjas színművésznő 2021-ben hunyt el Budapesten. Pályatársai és a közönség is a magyar színjátszás egyik legtisztább alakjaként emlékezik rá.
Március 10-én lenne 80 éves az ország Vicuskája: Venczel Vera, a törékeny fény, amely több mint ötven évig beragyogta a hazai színpadokat és a filmvásznat, és akinek csendes jelenléte még ma is elevenen él bennünk.
Személye egyet jelentett a nemes tisztasággal, de ez a törékenység acélos szakmai fegyelemmel és mély alázattal párosult.
Generációs kedvenc volt, akinek alakításai – Cecey Éva az Egri csillagokban, Tót Ágika az Isten hozta, őrnagy úr!-ban vagy Zsuzsika a Pillangóban – kulturális mérföldkövekké váltak.
Venczel Vera Budapesten született 1946. március 10-én, és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Pártos Géza osztályában végzett. Tehetségére már a felvételin felfigyelt Várkonyi Zoltán, aki nem várt a diplomaosztóig: másodévesen szerepet ajánlott neki, ezzel pedig elindította egy rendkívüli pályán.
1968-tól haláláig, több mint ötven éven át a Vígszínház társulatának hűséges és meghatározó tagja maradt, ahol klasszikus és modern darabokban egyaránt bizonyította sokoldalúságát.
Az intézmény, amely otthona volt, gyászközleményében saját halottjának tekintette a 2021. október 22-én, 75 éves korában elhunyt színésznőt.
Pályáját a hatvanas évek nagy filmjei alapozták meg, amelyek egy csapásra országosan ismertté tették.
Várkonyi Zoltán 1968-as, nagyszabású Gárdonyi-adaptációja, az Egri csillagok nemcsak a magyar filmtörténet egyik legnézettebb alkotása lett, de Venczel Verát végérvényesen azonosította Cecey Éva, azaz Vicuska alakjával.
Az ő áttetsző tisztasága és finom játéka adta meg a nemzeti filmeposz emberi tengelyét, a Bornemissza Gergelyt alakító Kovács Istvánnal pedig az „ország szerelmespárjaként” emlegették őket.
Egy évvel később Fábri Zoltán legendás Örkény-filmjében, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban formálta meg Tót Ágikát. A groteszk és tragikus világban az ő karaktere képviselte az ártatlanságot, alakítása pedig Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre mellett is felejthetetlenné vált.
A hetvenes évek elején a televízió is felfedezte: a Móricz Zsigmond művéből készült Pillangó című tévéjátékban nyújtott Zsuzsika-alakításáért a Monte-Carlói Televíziós Fesztiválon Arany Nimfa-díjjal jutalmazták.
Szintén a korszak kiemelkedő teljesítménye volt Rozáli szerepe Zsurzs Éva Mikszáth-adaptációjában, A fekete városban.
A Vígszínház nekrológja egy korabeli kritikát idézve fogalmazta meg a lényeget: „valami belsőséges, áttetsző tisztaságról, a tehetség naiv sugárzásáról van szó nála”.
„Törékeny, filigrán, légies tünemény. Minden évszázadban ilyen csoda csak egyszer születik!” – fogalmazott róla Felvidéki Judit tévéfilmrendező.
Megkapta a Jászai Mari-díjat, a Kazinczy-díjat, a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, 2008-ban pedig a közönség a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választotta. 2010-ben Érdemes Művész címmel tüntették ki, utolsó éveiben pedig a Magyar Művészeti Akadémia is díjával ismerte el életművét.
Örökségét a Vígszínház rendszeres megemlékezésekkel, a mohorai Tolnay Klári Emlékház pedig életmű-kiállítással ápolja.
Március 10-én lenne 80 éves az ország Vicuskája: Venczel Vera, a törékeny fény, amely több mint ötven évig beragyogta a hazai színpadokat és a filmvásznat, és akinek csendes jelenléte még ma is elevenen él bennünk.
Személye egyet jelentett a nemes tisztasággal, de ez a törékenység acélos szakmai fegyelemmel és mély alázattal párosult.
Generációs kedvenc volt, akinek alakításai – Cecey Éva az Egri csillagokban, Tót Ágika az Isten hozta, őrnagy úr!-ban vagy Zsuzsika a Pillangóban – kulturális mérföldkövekké váltak.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Keith Rupert Murdoch néven született 1931. március 11-én, az ausztráliai Melbourne-ben. Négy gyermek közül a második volt s egyben az egyetlen fiú. Apja, Sir Keith Murdoch újságíró, anyja, Elizabeth Greene (később Dame Elizabeth Murdoch) pedig jótékonysági tevékenységet folytató személyiség volt. Keith az I. világháborúról tudósítva tett szert újságíróként hírnévre, majd a Sydney Sun és a Melbourne Herald által működtetett londoni székhelyű távírószolgálat főszerkesztője lett. Az ausztrál miniszterelnöknek írt levelével vált híressé, amelyben elítélte a brit hadsereg hajlandóságát arra, hogy ausztrál katonákat áldozzon fel a gallipoli hadjárat során. A levél kiszivárgott a brit sajtóba is, a sajtómágnás Lord Northcliffe pedig felerősítette a hatását, így Murdochnak ott is és otthon is nagy befolyású barátai lettek.
Rupert születésekor a családja már Melbourne felső-középosztályához tartozott. A fiú a közeli Geelong Grammar bentlakásos iskolába járt, ahol a társai gúnyolódtak rajta, mivel a családja újgazdagnak számított.
Az apja nevelése alatt Rupert korán érdeklődni kezdett az újságok és a politikai viták iránt, Keith-szel ellentétben viszont – aki konzervatív volt – Rupertet eleinte a baloldali eszmék vonzották. Rövid gyakornoki idő után apja lapjánál, a Melbourne Heraldnál rendőrségi és bírósági ügyekről írt. 1950-ben, 19 évesen aztán beiratkozott az Oxfordi Egyetem Worcester College-ába, és az Egyesült Királyságba költözött.
22 évesen már újságot irányított
Az oxfordi tanulmányai alatt Murdoch nyíltan szocialista politikai nézetei miatt, és mert Lenin mellszobrát tette ki a kandallópolcra, a „Vörös Rupert” becenevet kapta. A kezdeti idealizmusa azonban az egyetemi évei alatt apja egészségi állapotának romlásával együtt megcsappant kissé. Keith Murdoch 1952-ben hunyt el rákban, ami után Rupert anyja, Elizabeth jótékonysági munkát végzett a melbourne-i Royal Women's Hospital élethosszig tartó vezetőjeként, és megalapította a Murdoch Children's Research Institute-ot; 102 éves korában hunyt el 2011-ben, és 74 leszármazottja volt. Egyértelmű, kitől örökölte Rupert a hosszú élet génjeit…
1953-ra, nem sokkal azután, hogy lediplomázott Oxfordban, rövid távú szerkesztői állást vállalt a londoni Daily Expressnél, ahol Lord Beaverbrook, egy konzervatív mentor mellett tanulta meg a „újságírás fekete művészetét”. Beaverbrook bulvárlapja nagy példányszámban jelent meg, és szenzációhajhász, pikáns riportokra specializálódott. Rupertnek anyagi gondjai már akkor sem nagyon voltak, mivel apja a családra hagyta az Adelaide News nevű újság többségi részesedését, így az örökös 22 évesen tért vissza Nagy-Britanniából Ausztráliába, hogy vezesse az újságot. Gyorsan kibővítette az üzletet: megvásárolta Ausztrália és Új-Zéland több más újságját, és a brit bulvársajtó technikáit alkalmazva növelte azok példányszámát. Ismert volt arról, hogy ő maga találta ki a cikkek címeit, sőt, az oldalakat is áttervezte, bár állítása szerint nagy szabadságot adott a szerkesztőknek.
A valódi Aranypolgár
Murdoch ambíciói azonban nem csak a kontinensre terjedtek ki, abszolút globálisak voltak. 1968-ban megvette a brit News of the Worldöt, és egy éven belül felvásárolta a gyengélkedő Sun nevű lapot is, amelyet szenzációhajhász bulvárlapként indított újra. A szexszel és celebbotrányokkal teli lap példányszáma az egekbe szökött, s hamarosan Nagy-Britannia legnagyobb napilapjává vált. Murdochot ekkor már gyakran vádolták politikai manipulációval, a kritikusai pedig cinikusnak nevezték, aki a szenzációra éhes közönségnek való behódolással rontotta az újságírás színvonalát.
1986-ban, amikor már ő volt a tulajdonosa a brit Times és Sunday Times újságoknak is, mind a négy nagy lapját egy hatalmas londoni nyomdába költöztette, és kirúgott 5000 alkalmazottat.
A régi munkamódszerek eltűntek az újságírásból miatta, ezt pedig nem sokkal később a televíziós forradalom követte, amikor Murdoch elindította a Sky nevű műholdas tévészolgáltatást Nagy-Britanniában. A benne lévő műsorok gyakori kritizálása ellenére a műholdvevő antennák hamarosan mindennapossá váltak a brit otthonokban, a Sky pedig felvásárolta a riválisát, a BSB-t, így hatalmas nyereségre tett szert. Többek között megszerezte az 1992-ben újonnan alakult angol labdarúgó-bajnokság, a Premier League közvetítési jogait is.
Murdoch azonban még nagyobb célokra vágyott, és elkezdett az Egyesült Államokra koncentrálni, ahol 1976-ban a New York Post nevű bulvárlap révén már megvetette a lábát.
1985-ben a News Corp megvásárolta a 20th Century Foxot, létrehozva Amerika 4. legnagyobb televíziós hálózatát, a Foxot, Murdoch pedig ezzel megszerzett egy hollywoodi filmstúdiót is.
A Fox olyan műsorai, mint pl. A Simpson család, világszerte eladhatók voltak, míg a Fox News hálózat az amerikai tévés hírműsorokban egy populista, jobboldali szemlélet megjelenését hozta magával.
Túl nagy hatalom?
Az 1980-as évek végére Murdoch birodalma szinte végzetes adósságokat halmozott fel, de még ezt is túlélte. A HarperCollinst vezető könyvkiadóvá tette, valamint megvásárolta a Star TV-t Hongkongban, amely egész Ázsiában sugároz. Ezzel a sok felvásárlással azonban egyre nagyobb aggodalmak merültek fel a monopóliummal kapcsolatban. „ Az emberek azt mondják, hogy versenyellenesek vagyunk, amikor olyasmit teszünk, amit bárki más is megtehet a világon” – mondta egyszer Murdoch ezzel kapcsolatban.
Murdoch 2011-ben újabb kritikákkal szembesült, amikor kiderült, hogy brit újságja, a News of the World újságírói számtalan híresség telefonját feltörték. A botrány miatt kénytelen volt bezárni az újságot, és megalázó bocsánatkérésre kötelezték. Ez az eset egy rövid időre megakadályozta az üzleti terjeszkedési terveit, bár nem sokkal később már újabb üzleteket kötött, még a kilencvenes éveiben is.
93 évesen az oltár előtt
Murdoch összesen ötször nősült. Először 1956-ban vette el Patricia Bookert, egy melbourne-i eladót és stewardesst, akivel egy közös gyermekük született: Prudence. 1967-ben váltak el, Rupert pedig még abban az évben újranősült. Anna Torvtól viszont csak 32 év után vált el 1999-ben, három közös gyermek (1968: Elisabeth, 1971: Lachlan, 1972: James) világrajövetele után. A harmadik nejét, a televíziós vezetőt, Wendi Denget két héttel a Torvtól való válásának kimondása után vette el, vele egészen 2013-ig volt házas, ez idő alatt pedig két gyermekük született: Grace 2001-ben és Chloe 2003-ban (Murdoch ekkor már 72 éves volt).
A médiamogul ezt követően 2016-ban, 85 évesen vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb egykori modellt, Jerry Hallt, de öt éven belül el is váltak.
A szerelmi ügyeknek azonban korántsincs még vége… 2023-ban a 92 éves milliárdos hirtelen felbontotta az eljegyzését az akkor 67 éves rádiós műsorvezetővel, Ann Lesley Smith-szel, hogy aztán 2024-ben, 93 évesen ötödszörre is kimondhassa az igent, ezúttal a 67 éves nyugalmazott orosz biológusnak, Elena Zhukovának, akit az előző évben ismert meg.
Idén, június 1-én ünneplik a 2. házassági évfordulójukat.
Az Utódlás valóra vált
Rupert 2023-ban lemondott a Fox és a News Corp elnöki posztjáról, ami látszólag a világ egyik legbefolyásosabb médiamágnása karrierjének végét jelentette. Megpróbálta azonban ezután megváltoztatni a családi vagyonkezelői alapot, hogy a halála után a News Corp és a Fox News irányítását legidősebb fiára, Lachlanre ruházza át. S bár elvesztette a bírósági csatát három másik gyermeke – Prudence, Elisabeth és James – ellen, amit az Utódlás című sikersorozat való életbeli verziójának neveztek, ez is egy újabb példája volt Murdoch üzleti könyörtelenségének.
A mogul egyébként a bírósági perekig szoros kapcsolatban állt a gyermekeivel. A lánya, Elisabeth és a fia, James vezető pozíciókat töltöttek be apjuk birodalmában, bár James 2020-ban lemondott a News Corp igazgatói posztjáról a vállalat hírügynökségei által közzétett bizonyos szerkesztői tartalmak és egyéb stratégiai döntésekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt. Lachlan nevű fia lett így a trónörökös, aki 2023-ban átvette a Fox és a News Corp üzleti tevékenységét. Murdoch a halála után neki akarja átadni a legtöbb szavazati jogot és a legnagyobb hatalmat. Lachlant konzervatívabbnak tartják a testvéreinél, így ő őrizné meg a Murdoch-médiamárkák örökségét.
Az elmúlt évek újságipari hanyatlása egyébként néhány Murdoch-kiadványt is súlyosan érintett. A 20th Century Foxot a Disney-nek adták el („csak” a filmes részleget, a hírműsorok maradtak), a Sky-t pedig a Comcastnek. Murdoch úgy érezte, ezzel a vállalat megszabadulhat azoktól az üzletágaktól, amelyek veszteségesek voltak.
E hónapban pedig ő maga is egy film főszereplője lett, március 13-án kerül fel ugyanis a Netflix kínálatába a Dinaszta: A Murdoch család című dokumentumfilm, amely főként az apa és a gyerekei örökösödési harcáról szól.
A Forbes magazin a Murdoch család nettó vagyonát jelenleg 22,5 milliárd dollárra (kb. 7,5 billió forintra) becsüli.
Keith Rupert Murdoch néven született 1931. március 11-én, az ausztráliai Melbourne-ben. Négy gyermek közül a második volt s egyben az egyetlen fiú. Apja, Sir Keith Murdoch újságíró, anyja, Elizabeth Greene (később Dame Elizabeth Murdoch) pedig jótékonysági tevékenységet folytató személyiség volt. Keith az I. világháborúról tudósítva tett szert újságíróként hírnévre, majd a Sydney Sun és a Melbourne Herald által működtetett londoni székhelyű távírószolgálat főszerkesztője lett. Az ausztrál miniszterelnöknek írt levelével vált híressé, amelyben elítélte a brit hadsereg hajlandóságát arra, hogy ausztrál katonákat áldozzon fel a gallipoli hadjárat során. A levél kiszivárgott a brit sajtóba is, a sajtómágnás Lord Northcliffe pedig felerősítette a hatását, így Murdochnak ott is és otthon is nagy befolyású barátai lettek.
Rupert születésekor a családja már Melbourne felső-középosztályához tartozott. A fiú a közeli Geelong Grammar bentlakásos iskolába járt, ahol a társai gúnyolódtak rajta, mivel a családja újgazdagnak számított.
Az apja nevelése alatt Rupert korán érdeklődni kezdett az újságok és a politikai viták iránt, Keith-szel ellentétben viszont – aki konzervatív volt – Rupertet eleinte a baloldali eszmék vonzották. Rövid gyakornoki idő után apja lapjánál, a Melbourne Heraldnál rendőrségi és bírósági ügyekről írt. 1950-ben, 19 évesen aztán beiratkozott az Oxfordi Egyetem Worcester College-ába, és az Egyesült Királyságba költözött.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Szex, megszállottság és egy veszélyes nő fantáziái – Rachel Weisz megszállott professzora mindent feléget maga körül a Vladimirben
Mi történik, ha egy középkorú irodalomprofesszor megszállottan vágyakozni kezd egy fiatal házas kollégájára? A Vladimir egyszerre romantikus dráma, fekete komédia és pikáns fantáziajáték. Rachel Weisz karizmatikus alakítása pedig olyan sorozattá teszi, amelyről nehéz levenni a szemünket.
Vannak sorozatok, amelyek minden erejükkel próbálnak komolyak, mélyek és jelentőségteljesek lenni. Aztán vannak olyanok is, melyek pontosan tudják, hogy elég egy kicsit botrányosnak, kissé rosszindulatúnak, néha túlzottan érzékinek lenni és éppen ettől igazán szórakoztatóak. A Vladimir egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Egy romantikával, vággyal és fekete humorral átitatott dráma, néha szinte pimaszul provokatív, mégis meglepően okosan reflektál a modern kulturális vitákra.
A történet középpontjában egy névtelen irodalomprofesszor áll, akit az eredetik Múmia-filmek sztárja, Rachel Weisz alakít (és még sok más szerepét lehetne kiemelni, de nekem ez a kedvencem).
A színésznő karizmája gyakorlatilag az első perctől kezdve viszi a hátán az egész sorozatot. Weisz nemcsak elegáns, hanem kifejezetten játékos és pikáns is a szerepben. Karaktere egyszerre cinikus, vágyakozó és kissé veszélyes. Egy olyan figura, aki minden jelenetben képes váratlanul reagálni. A színésznő úgy öregedett, mint egy francia bor. Ugyan látszik az idő múlása, de ez inkább hozzáad, mint elvesz belőle, mondhatni nemesedett. „Érett, de ellenállhatatlan” szépségként lehetne leírni.
A sorozat egyik legérdekesebb megoldása, hogy a történetet folyamatos narráció kíséri. Rachel Weisz gyakorlatilag a nézőhöz beszél, mintha egy könyvet olvasnánk, amelynek ő maga az ironikus kommentátora. Ez a módszer sokszor a Dexter vagy akár egy pajzánabb hangvételű képregényadaptáció stílusát idézi, mint egy szexuálisan túlfűtött női Deadpoolt. A narrátor nemcsak mesél, hanem kommentál, gúnyolódik, de nem ijed meg attól, hogy beavasson minket a legintimebb gondolataiba.
A történet egy meglehetősen furcsa felütéssel indul: egy ismeretlen férfit látunk megkötözve, miközben a főhős megmagyarázza, hogyan jutottak el idáig.
Ezután visszaugrunk hat héttel korábbra, és fokozatosan kirajzolódik a háttér. A névtelen főszereplőnő „boldog” látszatházasságban él egy szintén egyetemi professzorral, akit a Mad Menből ismerős John Slattery alakít. A kapcsolatuk különleges: nyitott házasságban él a két intellektuel irodalmár már évek óta. Ami papíron mindkettőjük számára hatalmas szabadságot jelent, de a gyakorlatban a férj az, aki ezt az évtizedek során alaposan ki is használta, rendszeresen viszonyt folytatott diákjaival és ismeretlenekkel. A helyzet akkor válik igazán bonyolulttá, amikor ezek a korábbi egyetemi viszonyok nyilvánosságra kerülnek, és a botrány nemcsak a férfi karrierjét, hanem a feleség szakmai életét is veszélybe sodorja.
A sorozat itt egy meglepően árnyalt generációs konfliktust mutat be. Weisz például egyáltalán nem tekinti magát áldozatnak vagy erkölcsi bíróként fellépő félnek, a férj hűtlenségével kapcsolatban. Számára ezek a történtek sokkal inkább egy régi rendszer része voltak, amelyekben felnőtt, szavazóképes, értelmes emberek hoztak döntéseket. A mai, érzékenyebb generáció azonban egészen más szemszögből látja ezeket a viszonyokat. A sorozat nem próbál egyértelmű ítéletet mondani, inkább bemutatja a különböző nézőpontokat.
Ebben az amúgy is feszült helyzetben jelenik meg Vladimir, az új irodalomprofesszor, akit a fiatalos, szexi Leo Woodall alakít.
Az új egyetemi kolléga, a karizmatikus és szépséges oktató az első pillanattól kezdve felkelti a főszereplő figyelmét. Sőt, hamarosan megszállottság szintjéig fokozódó érdeklődés tárgyává válik. A nő gyakorlatilag minden mozdulatát, minden apró gesztusát figyeli a férfinek, miközben képzelete egyre erotikusabb irányba sodorja a történetet. Folyamatosan látjuk, hogy a nő mikről álmodozik. Ne családdal nézzük a sorozatot, mert ugyan nem explicit az erotika, de Rachel Weisz egyfolytában Leo Woodallt matatja, imádja, csókolgatja.
Vladimir azonban korántsem üres fantáziafigura. Van saját élete, ráadásul meglehetősen bonyolult házasságban él. Felesége, Cynthia (Jessica Henwick) tehetséges író, ugyanakkor érzelmileg instabil, és komoly múltbeli problémákkal (öngyilkossági kísérlettel, drogfüggőséggel) küzd. Igazi meg nem értett művészek. Ezek az információk újabb réteget adnak a történetnek: a főhős fantáziája és a valóság között egyre nagyobb szakadék tátong. Miközben Weisz szinte átlép egy antihős/gonosz figurába, az ő szemszögéből a hideg és introvertált Cynthia lesz az ellenségkép.
A sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy a narrátor nem feltétlenül megbízható. Amit látunk, az gyakran inkább az ő értelmezése, mint objektív igazság.
Ez különösen érdekes dinamika, hiszen a nő hajlamos mindenkit saját vágyai és félelmei szemszögén keresztül értelmezni. A humor is ebből a cinikus nézőpontból fakad. A Vladimir nem kedves vagy könnyed komédia, hanem kifejezetten maró hangvételű történet. A szereplők gyakran kegyetlenül beszélnek egymással, és sokszor olyan témákon viccelődnek, amelyek más sorozatokban tabunak számítanának. Kicsit úgy tudnám megfogalmazni, hogy a Vladimir egy Danielle Steel-ponyva, képernyőre ültetve.
A nyolcrészes történet alapja Julia May Jonas regénye, amelyet maga az írónő adaptált televízióra, Matthew Capodicasa és Jeanie Bergen író/producerek segítségével. Ez egy hatalmas és ritka lehetőség egy író számára, hogy saját könyvét adaptálja. A sorozat megőrizte a könyv irodalmi hangulatát, miközben a tv-s formátumhoz igazítva feszesebb és látványosabb lett. Egy biztos, Rachel Weisz és Jessica Henwick szép látvány. Minden karakter gyönyörű, ebből is látszik, hogy ez egy ponyva-fantázia szülemény.
A végeredmény egy igazi „guilty pleasure” produkció. Nem feltétlenül mély filozófiai dráma, de annál szórakoztatóbb karaktertanulmány a vágyról, a kapuzárási pánikról és az emberi gyarlóságról.
Mindeközben azért mondani is akar valamit. A Vladimir egyszerre provokatív, ironikus és kifejezetten addiktív sorozat. Egy olyan történet, amelynek minden epizódja újabb kellemetlen, de izgalmas kérdéseket vet fel. Nem feltétlenül családi program, viszont pároknak vagy azoknak, akik szeretik a csípős hangvételű, erotikusabb drámákat, kifejezetten ajánlható. Aki hajlandó elfogadni a kissé pikáns, cinikus stílust, az egy meglepően szórakoztató, okosan megírt sorozatot kap.
Vannak sorozatok, amelyek minden erejükkel próbálnak komolyak, mélyek és jelentőségteljesek lenni. Aztán vannak olyanok is, melyek pontosan tudják, hogy elég egy kicsit botrányosnak, kissé rosszindulatúnak, néha túlzottan érzékinek lenni és éppen ettől igazán szórakoztatóak. A Vladimir egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Egy romantikával, vággyal és fekete humorral átitatott dráma, néha szinte pimaszul provokatív, mégis meglepően okosan reflektál a modern kulturális vitákra.
A történet középpontjában egy névtelen irodalomprofesszor áll, akit az eredetik Múmia-filmek sztárja, Rachel Weisz alakít (és még sok más szerepét lehetne kiemelni, de nekem ez a kedvencem).
A színésznő karizmája gyakorlatilag az első perctől kezdve viszi a hátán az egész sorozatot. Weisz nemcsak elegáns, hanem kifejezetten játékos és pikáns is a szerepben. Karaktere egyszerre cinikus, vágyakozó és kissé veszélyes. Egy olyan figura, aki minden jelenetben képes váratlanul reagálni. A színésznő úgy öregedett, mint egy francia bor. Ugyan látszik az idő múlása, de ez inkább hozzáad, mint elvesz belőle, mondhatni nemesedett. „Érett, de ellenállhatatlan” szépségként lehetne leírni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
