KULT
A Rovatból

Kokainfüggő volt, Russell Crowe miatt vált el, az ikrei pedig majdnem meghaltak – Dennis Quaid 70 éves

Játszott baseballedzőt, kerékpárversenyzőt, alamói katonát, rock ’n’ roll sztárt, kémet, sárkányölőt és űrhajóst, meg még száz másik szerepet. Elmondása szerint pedig még legalább 50 évig fog élni.


Dennis Quaid 1954. április 9-én született Houstonban, és ott is nőtt fel. Édesanyja, Juanita ingatlanügynök volt, édesapja, William pedig villanyszerelő. Együtt nevelték fel bátyjával, a most 73 éves és szintén ismert színész Randy Quaiddel együtt. Dennist eleinte a sport, azon belül is a baseball érdekelte: hatéves korában kezdett el játszani, és Mickey Mantle volt a példaképe. Emlékszik arra is, hogy 12 évesen dobott egy meccslabdát, amivel kiejtette a másik csapat legjobb ütőjét.

Quaidre és a bátyjára a színészkedés szeretete az apjuktól ragadt rá, aki arra bátorította fiait, hogy nézzenek nagy színészeket, például William Holdent a Híd a Kwai folyónban, Marlon Brandót, vagy Stan és Pant, azaz Stan Laurelt és Oliver Hardyt. Először Randy kezdett el színészkedni, és nem is sikertelenül, neki például gyorsan összejött az, ami Dennisnek eddig sosem: Oscar-díjra jelölték az 1973-as Az utolsó szolgálat című filmért, amelyben Jack Nicholson játszotta a főszerepet (a legtöbben egyébként talán A függetlenség napja Russell Casse-eként vagy a Vakáció-filmek Eddie kuzinjaként ismerik). Dennis ekkor még középiskolás volt, de alig várta, hogy a bátyja nyomdokaiba lépjen.

Drogmámorban

Miután két és fél évig a Houstoni Egyetem drámatagozatos hallgatója volt, 20 évesen Los Angelesbe költözött. Kitartóan kereste a szerepeket, és ekkor ismerkedett meg első feleségével, P.J. Soles színésznővel (Carrie, Halloween), méghozzá az 1978-as Our Winning Season forgatása közben. Még abban az évben összeházasodtak, majd öt évvel később elváltak.

„Aztán megkaptam a Start két keréken című film főszerepét, és ez mindent megváltoztatott” – emlékezett vissza Quaid. Az 1979-es, áttörést hozó film – ami egy csapat srácról szól, akik Indiana államban nőnek fel, és beneveznek a Little 500 elnevezésű kerékpárversenyre – után (amely 5 Oscar-jelölést kapott) a castingigazgatók elkezdték keresni őt.

Ez vezetett el az 1983-as Az igazak című filmhez és Gordon Cooper űrhajós szerepéhez. „Ez a kedvenc filmem. Hiszen Houstonban nőttem fel, vagyis az »űrvárosban«!” – mondta.

Ötéves volt, amikor a NASA bejelentette az eredeti hét Mercury-űrhajóst, a legfiatalabb, Gordon Cooper pedig olyan volt számára, mint egy rock 'n' roll asztronauta.

Quaid karrierjének következő éveiben életének legmagasabb és legmélyebb pontjai következtek, Az álomküzdők (1984), a Kedves ellenségem (1985), A könnyed élet (1986) és a Vérbeli hajsza (1987) című filmekben játszott szerepeitől az évek óta tartó kokainfüggősége miatti elvonóig.

Dennis 2018-ban a Megyn Kelly Today című beszélgetős műsorban nyíltan beszélt arról, hogy milyen súlyos volt a problémája, mielőtt segítséget kért. Elmondta, hogy a '60-as és '70-es években teljesen más volt a hozzáállás a drogokhoz, a kokainhasználat mindennaposnak számított. „A ’80-as években már nagyjából napi szinten kokainoztam" – vallotta be, s akkor döntött úgy, hogy segítséget kér, amikor rádöbbent, milyen lesz az élete, ha így folytatja. „Volt egy úgynevezett fehérfény-élményem, amiben két állapotban láttam magam: halottnak, illetve olyannak, aki minden szerettét elveszítette" – mondta.

Szerelem és szakmai féltékenység

Quaid végül 1990-ben ment elvonókúrára, amikor még Meg Ryan vőlegénye volt. Ő és Hollywood korábbi üdvöskéje a Vérbeli hajsza 1986-os forgatásán találkoztak először, ám csak az 1988-as Holtan érkezett munkálatai közben kezdtek randizgatni. 1991-ben házasodtak össze, a következő évben pedig megszületett a fiuk, Jack Quaid, aki felnőve szintén ismert színész lett, ő alakítja például a nagy sikerű The Boys című Amazon-sorozat főszereplőjét, Hughie-t, de feltűnt Az éhezők viadalában (Marvelként), a Logan Luckyban (Fish Bangként), a Rampage: Tombolásban (Connorként), a 2022-es Sikolyban (Richie-ként) vagy az Oppenheimerben (Richard Feynmanként).

Szóval ekkoriban Quaid már tiszta volt, és újra nagy sikereket aratott. Eljátszotta például Jerry Lee Lewist A rock ’n’ roll ördöge (1989) című zenés életrajzi filmben, feltűnt Oscar-jelölt alkotásokban (pl. Képeslapok a szakadékból, Távol a mennyországtól), A két Lotti feldolgozása, az 1998-as Apád-anyád idejöjjön! pedig kasszasiker lett.

Quaid is úgy gondolja, hogy ez a film megváltoztatta a pályáját, és életének egy új sikeres periódusát indította el. „Megcsináltam a filmet, majd, amikor kijött, hirtelen én lettem az anyukák kedvence” – viccelődött.

Az akkor 11 éves Lindsay Lohannel való közös munkáról pedig a következőket mondta: „Ő volt az egyik legtehetségesebb ember, akivel valaha találkoztam. Amikor a filmet forgattuk, elhitette velem, hogy két gyerek van, szóval hogy tényleg van egy ikertestvére.”

Quaid közel 100 filmben játszott eddigi majdnem öt évtizedes pályája alatt. „Talán közülük néhány forgatása helyett otthon kellett volna maradnom” – mondta nevetve. „Á, amúgy én mindegyiket szeretem. Mindet átéltem. Képzeld, A cápa 3-D például a gyerekeim kedvenc filmjévé vált!"

Dennis és Meg végül 2000-ben szakítottak, amiben minden bizonnyal nagy szerepet játszott az a botrány, amely azért robbant ki, mert kiderült, hogy Meg Ryan elkezdett kavarni Russell Crowe-val közös filmjük, a Túszharc forgatásán, vagyis megcsalta Quaidet.

És bár a házasságuknak már több mint két évtizede vége szakadt, Quaid elárulta, hogy a Meggel való kapcsolata eddigi élete legsikeresebbje volt.

„Amikor találkoztunk, én voltam a nagyágyú" – folytatta Quaid, hozzátéve, hogy az ő karrierje később megtorpant, míg Megé az egekbe szökött a '90-es években. „Kimentünk New York utcáira, és mindenki azt kiabálta: »Meg! Meg!« És be kell vallanom, tényleg úgy éreztem, hogy eltűntem. Nem gondoltam, hogy ilyen kicsi vagyok, de az voltam. Ez egy fejlődési lehetőség volt, sokat tanultam belőle” – emlékezett vissza szakmai féltékenységére a színész.

Majdnem végzetes műhiba

2007 novemberében Dennisnek és akkori harmadik feleségének, Kimberly Buffington ingatlanügynöknek béranya útján születtek meg a kétpetéjű ikrei, Thomas és Zoe. Napokkal a világra jövetelük után azonban a babáknál Staphylococcus-fertőzés alakult ki, és kórházba kerültek.

A kezelés során viszont véletlenül 10 000 egység Heparin vérhígítót kaptak az előírt 10 egység helyett. A durva túladagolás majdnem az életükbe került, Quaid pedig pert indított a gyógyszergyártó Baxter Healthcare ellen, azt állítva, hogy a kétféle heparin csomagolása nem különbözik eléggé.

Ez az eset ugyanakkor arra késztette a színészt, hogy a betegbiztonság szószólója legyen, és készített egy dokumentumfilmet is a megelőzhető orvosi hibákról (Chasing Zero: Winning the War on Healthcare Harm címmel), amit a Discovery Channel sugárzott 2010-ben.

Szerencsére a gyerekek végül felépültek, a velük töltött idő pedig Quaid elmondása szerint azóta is a legfontosabb a számára. „Az a kedvencem, amikor kocsival iskolába viszem őket. Reggeli közben ismered meg igazán őket, akkor ugyanis olyan frissek, amennyire csak lehet. Nem az este a megfelelő idő erre, amikor már ideje lefeküdni, és persze előkerül az összes kifogás ennek elkerülésére. Reggel azonban lehet beszélgetni az életről és minden másról, ilyenkor lehet a legkönnyebben kapcsolódni hozzájuk.”

Dennis és a cápák

A színészi karrierje mellett Quaid lelkes zenész, sőt, zenekara is van (Dennis Quaid & the Sharks).

Houstonban. A déli baptista szülei által nevelt gyerekként szeretett bele Elvis Presley, Hank Williams és a The Beatles zenéjébe.

„Egyszerűen elkezdtem dalokat írni, mert természetesnek tűnt” – mesélte még 2018-ban a People magazinnak – „Így vészeltem át a tinédzserkoromat.”

2000-ben kezdett el énekelni, gitározni és zongorázni a The Sharks nevű zenekarával, akikkel most, több mint két évtizeddel később is folyamatosan turnézik az USA különböző helyszínein. „Mi leszünk a legidősebb srácok, akik a zeneiparban érvényesülnek. Imádok filmeket forgatni és színészkedni, de a zenélés is nagyon jelen van az életemben. Megmozgatja az embereket.”

Az unokája lehetne

Bár Quaid és Kimberly Buffington 2018-ban elváltak 14 év házasság után, 2020 júniusában a színész negyedszer is megnősült: ezúttal a nála 39 évvel fiatalabb könyvelőt és ingatlanügynököt, Laura Savoie-t vette el. Ők ketten 2019 májusában kezdtek el randevúzni, miután egy üzleti rendezvényen bemutatták őket egymásnak. „Laura az életem szerelme! Fantasztikus a kapcsolatunk” – áradozott a színész a szíve hölgyéről egy interjúban.

Quaid pedig azóta sem tűnt el a mozikból, az utóbbi években olyan filmekben lehetett őt látni, mint az Egy kutya négy élete (2017), az Egy kutya négy útja (2019), a Midway (2019), vagy a Kivert kutyák (2023).

Illetve több projektje is van a láthatáron, például a 40. amerikai elnököt alakítja a Reagan című életrajzi filmben. Elmondása szerint Ronald Reagan emberi oldalának bemutatása tette ezt a szerepet karrierje „legérdekesebb szerepévé”: „Megpróbáltam megjeleníteni némi emberi gyarlóságot, hiszen egyikünk sem tökéletes. Megtiszteltetés volt őt játszani.” De láthatjuk majd emellett a Sovereign című akció-krimiben, a Littlemouth című sci-fiben, vagy a 2017-es Bosszú rendezőjének (Coraline Fargeat) új horrorjában, a The Substance-ben.

A 70 éves Dennis Quaid tehát megtalálta a boldogságát, ki tudott teljesedni a karrierjében és a szenvedélyeiben, elmondása szerint pedig még sokáig itt lesz velünk:

„Azt tervezem, hogy 130 éves koromig élek. Szeretnék majd eljátszani egy százéves embert úgy, hogy tényleg annyi vagyok.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Lemondta a fellépését a Sziget egyik fő előadója, kiderült, ki jön helyette
A Sziget szervezői gyorsan reagáltak a váratlan fejleményre, így a pénteki napon szintén világsztár zárja a Nagyszínpad programját.


Váratlan bejelentést tett a Sziget Fesztivál: A$AP Rocky lemondta több augusztusi európai koncertjét, köztük a budapestit is. A szervezők azonban gyorsan pótolták a kieső előadót, így

augusztus 8-án, pénteken a Nagyszínpad fő fellépője Kid Cudi lesz.

A Grammy-díjas rapper, énekes és producer a 2000-es évek végén robbant be a köztudatba. Debütáló albuma, a Man on the Moon: The End of Day rögtön hatalmas siker lett, és dupla platinalemezzé vált. Azóta több mint 22 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is bezsebelt.

Kid Cudi, polgári nevén Scott Ramon Seguro Mescudi jelenleg új albumán dolgozik, amelynek első dala Neverland címmel idén májusban jelent meg. Érdekesség, hogy Travis Scott is tőle kapta a művésznevében szereplő „Scott” nevet, mert Cudit gyerekkora óta példaképének tekinti.

A Sziget Fesztivál idén augusztus 6. és 11. között várja a látogatókat. A fellépők között ott lesz Shawn Mendes, Armin Van Buuren, Nelly Furtado, Papa Roach és Anima is. A zenei programok mellett színházi előadások, cirkusz és más különleges élmények is várják a fesztiválozókat.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET: