Finy Petra: elképesztően nehéz a XXI. század emberének feldolgozni a gyászt
- Ha jól tudom írói pályádat gyerekkönyvekkel kezdted. Az írói lét egyik csapdája, hogy az ember könnyen skatulyába kerül, és ha azon kívül próbál alkotni, azt nem fogadják el. Te nem ütköztél ilyen akadályokba, amikor megjelent az első felnőtt regényed?
- De, nyilván. A kritikusoknak talán egyszerűbb is elindulni egy bizonyos értékelési koncepció mentén. A Madárasszonyról sokan írták, érezhető, hogy a szerző meseíró, mert sok benne a mágikus vonás, ami a gyerekkönyvek világához köt. Most már azonban, hogy megjelent a harmadik felnőtt könyvem is, talán végre mindenki elfogadta, hogy ebben a műfajban is alkotok. Van egy költői énem is. Aki olvasta a könyveimet, az tudja, hogy elég lírai az összes szövegem. Talán az Akkor is kivétel ebből a szempontból. És igen, néha talán kissé mágikus realizmusba hajló, spirituálisabb egy-egy történetem, de akkor sem mese.
Ez egyfajta stílus. Egyáltalán nem szégyellem, hogy felbukkannak a szövegben szürreálisabb elemek. Általában nőalakok állnak a könyveim középpontjában, és a történet az események lelki vonatkozását hangsúlyozza. Sorsfordító események, traumák, vagy nagy életproblémák, amiket meg kell oldani.
Ezeknek a befogádasát csak segíti a sok mágikus részlet.
- A regényeid központjában mindig ilyen vagy olyan szempontból kiszolgáltatott nők állnak. Óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy Te voltál már ehhez hasonló kiszolgáltatott helyzetben? Vagy csak fogékony vagy erre?
- Részben minden író a saját életéből dolgozik, illetve abból az élményanyagból, ami körülveszi. Engem nem hagyott el a férjem, mint az Akkor is főszereplőjét de a depressziót nagyon közelről megtapasztaltam a családomban. Tudom, miről írok, amikor a Madárasszonyban bemutatom, milyen ez a fajta lelki elszigeteltség, a teljes lemondás az életről. De azt gondolom, azért a fogékonyság erősebb. Mindig is rezonáltam arra a furcsa jelenségre, hogy a XXI. század valamiért egyszerre különösen erős, mégis gyönge nőket nevel ki. Bizonyára mindenkinek ismerős az a menedzser-típusú, olykor maszkulin, önmagát mindenáron érvényesítő nőtípus, amelyik mégis roppant kiszolgáltatott bizonyos helyzetekben. Nagyon érdekes kognitív disszonancia lép fel sokuknál. Bármennyire is túl vagyunk már mindenféle női érdekérvényesítő harcokon, gyakran mégsem tudunk eléggé aszertívek lenni, hiába menedzseljük magunkat ügyesen nagyon sok helyzetben.
- Az irodalom, mint annyi minden, évszázadokon keresztül a férfiak terepe volt. Két kezünkön fel lehetne sorolni azokat az író- és költőnőket, akik a 20. század előtt ki tudtak emelkedni. Most már jóval többen vannak szerencsére, de a mainstreambe mintha még mindig nehéz lenne bekerülniük. Te mit gondolsz erről?
- Nőként sokkal többet le kell tenni az asztalra ugyanazért az elismerését. Nem feltétlenül azért, mert a társadalom gonosz, hanem mert elevenen működnek még a régi beidegződések. Azért van remény, elég megnézni, például, hogy Szabó T. Anna vagy Tóth Krisztina milyen szép sikereket ér el. Ugyanakkor én is tapasztalok olyanokat, hogy interjú készítés során valaki női regénynek, vagy csajregénynek hívja a könyveimet.
Még olyan durván sztereotíp, kicsit már szexista kérdésbe is belefutottam, hogy vajon a külsőm mennyire befolyásolja a könyveim fogadtatását.
Egyszóval a patriarchátus zsigeri reflexeivel még küzdeni kell, de a helyzet szerintem nem teljesen reménytelen.
- Nagyon sokáig a nőkről is férfiak írtak könyveket. A világirodalom híres nőalakjai közül nagyon sokat férfiak álmodtak meg. Érezhető különbség abban, hogy állnak hozzá a férfiak nők életéhez? Vagy ebből a szempontból nem számít, hogy a szerző melyik nemhez tartozik?
- Igen is, meg nem is: például Dragomán Györgynek a Máglyában vagy Grecsó Krisztiánnak a Verában nagyszerűen sikerült megfognia, milyen lehet egy kamaszlány szemszögéből az élet. Ugyanakkor egy-két dologról nyilván érzem, úgy is, mint két kamaszlány anyja, hogy én másként írtam volna meg. De ha valaki kellően empatikus, márpedig aki ír, az többnyire az, meg tud fogni egy másik nembeli figurát, és meggyőzően képes visszaadni a karakter érzelmi lényegét. Én még vívódom magamban, hogy legyen-e majd férfi főszereplőm. Egyelőre úgy érzem, nőkről tudok úgy írni, hogy az mélyen átérezhető legyen, és valóban megszólítsa az olvasót.
- Ugyancsak fontos motívum a múltkeresés. Téged foglalkoztat a saját családod, lakhelyed múltja? Beszűrődik a regénybe?
- Igen, rendszeresen faggatom apámat a régi családi történetekről, anekdotákról. Különösen azokat a történeteket próbálom megismerni, amelyek a történelem nagy viharaihoz kapcsolódnak. A munkahelyemen, a Jaffa kiadónál is megfertőztek a történészszerzők. Mostanában szívesebben olvasok ilyen jellegű könyveket, mint fikciót. A helytörténet, a lokális mikrotörténetek felkutatása olyan szinten nem lett mániám, mint ahogy mondjuk, Térey János járta Csaplár Vilmossal a Svábhegy utcáit. De nagyon fontosnak tartom azt is, főleg, mivel napjainkig hatása van a régi eseményeknek. Legjobb példa, hogy egy szobor kapcsán került nyilvánosságra, mivel foglalkozott a XII. kerületi polgármester nagyapja. A történelem nem zárul le, most is éljük, hat ránk.
Megdöbbentő volt számomra, hogy csak 41 évesen tudtam meg például, milyen szörnyűségek történtek a Városmajorban, ebben a látszólag nagyon is idilli és békés városrészben.
