Finy Petra: elképesztően nehéz a XXI. század emberének feldolgozni a gyászt
- Nem véletlenül beszélünk a Városmajorról, hiszen a Marlenka nagy része itt játszódik, úgy tűnik, jól ismered. Kötődsz ehhez a városrészhez, vagy direkt a regényhez fedezted fel?
- Általában olyan helyszínt választok, amihez van személyes kötődésem. A Madárasszonyesetében Pilisszentkereszt és a Pilis életem fontos szakaszához kapcsolódik, ott éltem a családommal. Az Akkor is XI. kerületi helyszínein nap mint nap sétálok. A Városmajor gyakorlatilag a gyerekkorom helyszíne. Ide jártam iskolába, ide jártam röplabda és kosárlabda-edzésekre. A röplabdapálya ott volt a Szamos utca torkolatánál, ahová az Alma utcai szeretetotthonból leterelték az öregeket, és lelőtték őket. Megdöbbentő kapcsolódások vannak a helyszínek között. A Maros utcába jártam kivizsgálásokra, ugyanabba a rendelőintézetbe, ahol borzalmas gyilkosságokat követtek el a nyilasok. Ahová én Marlenka lakóhelyét helyeztem, a 42-es szám, az a ház, ahol felnőttem. Én is úgy bámultam ki az ablakon, ahogy Marlenka a regényben, a mai napig mindig vizesedő falú ház felázott vakolatdaraáit ugyanúgy törögettem le, és morzsoltam szét a tenyeremben. Mert ez tényleg egy olyan ház, hogy hiába festi le az ember, ellenáll: mintha folyvást csak emlékezni akarna a múltra, mintha csak sírna, csak zokogna.
- A regény kicsit az önmagát ismétlő múltról is szól. A jelenben zajló bizonyos negatív folyamatokat állítasz párhuzamba a múlt bűneivel. Ez gondolom, tudatos döntés volt.
- Igen, teljes mértékben tudatos volt. A főhősről annyit szerintem el lehet árulni, hogy többszörös identitásvesztéstől szenved. A saját nevét sem használhatja, a családi gyökereivel sincs tisztában. Gyakorlatilag megrekedt egy gyermeki szinten, és lépten-nyomon narcisztikus személyiségek áldozatává válik, holott tehetne ellene. Sajátos lelki örökségként hordozza az áldozat szerepet. Ahhoz, hogy kizökkenhessen ebből a mentálisan hibernált állapotból, a múltnak meg kell ismételnie önmagát. Nyilván nem Kun páterrel találkozik és a nyilasokkal, de ő is rendkívül szélsőséges, támadó viselkedéssel kerül szembe.
- A Marlenka rendhagyó családregény, hiszen itt bizonyos értelemben a család már elhunyt tagjai is jelen vannak a család életében. Te hiszel az ilyesmiben, vagy a szellemvilág jelenléte a könyvben inkább szimbolikus?
- Hiszek is, meg nem is. Tudni kell rólam, hogy én is nagyon korán elveszítettem a mamámat, akárcsak Marlenka.. Bizonyos helyzetekben én is érzem a jelenlétét. Vagy legalábbis szeretném érezni. Ez egyfajta hiánypótlás is az ember lelkében, de írói eszköz is. Nagyon-nagy hatással volt rám Szabó Magda Katalin utcája, illetve bizonyos értelemben a Liber Mortis és a Megmaradt Szobotkának, melyeknek a hangulata talán átszűrődött a regényembe. Szabó Magda Szobotka Tibor halála után évekkel sem volt hajlandó özvegynek aposztrofálni magát, és nem hagyta, hogy halottként beszéljenek a férjéről. Nem tudta elengedni a szellemét, kijárt a sírjához, ott ücsörgött, beszélgetett vele. Ez egy nagyon is létező jelenség. Elképesztően nehéz a XXI. század emberének feldolgozni a gyászt, nincsenek meg hozzá azok a rítusok, eszközök, a közösség támogató ereje, ami régebben rendelkezésünkre állt. Ez sokszor eredményez egyfajta lelki megrekedést, és azt, hogy szinte körülvesznek minket a szellemeink, mert nincsenek méltóképpen elsiratva, elengedve, és így bennünk sincsenek lelkileg helyre rakva ezek a dolgok.
- Amit fontosnak tartok még a Marlenkában, az a természet jelenléte. Talán nem olyan hangsúlyosan jelenik meg, mint a Madárasszonyban, de több szereplő is van, aki a természetbe vonul vissza. Ferenc fára mászik, de Marlenka is a Kamaraerdőbe megy, amikor szeretne kicsit kilépni abból az élethelyzetből, amiben van. Ráadásul a kutyák is fontos szerepet kapnak a történetben.
- Az egész családunk életét meghatározza a természet szeretete. A férjem ornitológus, sokat kirándulunk, én is,a lányaim is rengeteget tanulunk tőle a természetről, különféle anekdotákat hallgatunk, mintha Schmidt Egon lenne a társam. Ami a kutyamániát illeti… Bármilyen furcsának is tűnik, alapvetően félek a kutyáktól. Egyetlen kutyával jöttem ki fantasztikusan jól, az apámék golden retrievere volt, Fickó. Kicsit rá emlékezek a könyvben, ahol két fantasztikus kutya is megjelenik, akik nálunk, az embereknél jóval többet látnak a világból, van egyfajta spirituális tekintetük. Beszéltem Dr. Angster Mária pszichiáterrel, aki elmondta, hogy ez létező jelenség. Ahogy a kisgyerekekre is azt mondják, hogy hét éves korukig többet látnak a világból, ezt a kutyákra is igaz.
Most egyébként az az izgalmas helyzet állt elő, hogy kutyaharapást szőrével alapon mi is kutya gazdik lettünk. Aminek borzasztóan örülök, nehezen önthető szavakba az a kapcsolat, ami a kutya és az ember között ki tud alakulni. A fák Ferenc, a történetben szereplő egyik unoka esetében szimbolikus jelentéssel is bírnak. Azt azért mégelárulom, hogy a három unoka a nagymama halálának a körülményeit képzik le a tüneteikkel. Halála előtt a nagymama még azt gondolta, hogy ha felmászok a fára, akkor talán még megmenekülhetek. Ezért szeret fára mászni Ferenc. Fülöp azért evakuálja magát a gondolataiba, mert ez a nagymamának is egy menekülési technika volt. Panni pedig nem véletlenül retteg az autóktól, és kísérti rémálmaiban egy Kun páterhez hasonlatos figura.
- Most dolgozol valamin?
- Jövőre gyerekönyvvel készülök, már alig várom, hogy nekiállhassak írni. És gyűjtöm az anyagot a következő regényemhezis.
Már megvan az ötlet, de még kicsit ringatom magamban, nagyon megviselt a Marlenka írása, ezért most úgy érzem, hogy lelkileg regenerálódnom kell.
