John Wick a Karib-tengeren? A szikla nem romantikus tengeri kaland, hanem kíméletlen bosszútörténet
1846-ot írunk, a kalózkodás utolsó, véresen izzó éveit éli. A tengereken egyértelműen nem a regényekből szabadult romantikus kalandorok hajóznak, hanem könyörtelen martalócok, akiknek nincs veszítenivalójuk.
Ez az a fajta szerep, ahol a színész szinte lubickol a kegyetlenségben: Urban Connorja egyszerre félelmetes, karizmatikus és időnként már-már groteszkül szerethető. De egyértelműen működik, a színész ügyesen hozza.
A történet alapja nem bonyolult, ismerős de hatásos. Connor az elveszett aranyát keresi és a nőt, aki meglopta. Ercell, a gyönyörű és halálosan veszélyes egykori szerető (Priyanka Chopra Jonas) a Cayan Brac nevű halászszigeten húzza meg magát. A nő nem csupán menekül, egykor ő is a legénység ékes tagja volt, és nemcsak az aranyat vitte magával, hanem Connor büszkeségét is. Ezért a férfit a bosszú édes kiteljesedése jobban hajtja, mint a vagyon visszaszerzése.
Adott egy zárt helyszín, egy kis sziget, amelyet megszállnak a kalózok, és egy nő, aki nem hajlandó behódolni. Ám a történet gyorsan más irányt vesz. Ez nem macska-egér játék, hanem két egyenrangú ragadozó összecsapása. Inkább emlékeztet egy kosztümös, tengeri John Wick-re, ahol a múlt sérelmei és a hiúság vezetik a szereplőket a végső leszámolás felé.
Látvány terén vegyes az összkép. A nyitójelenet hajós képsorai erősen CGI-szagúak: mosott háttér, kissé elnagyolt vizuális megoldások, amelyek kizökkenthetik a nézőt. Szerencsére, amint a cselekmény a szigetre helyeződik, a látványvilág stabilabbá válik. A praktikai effektek és a díszletek sokkal kézzelfoghatóbbá teszik az eseményeket, és a digitális trükkök kevésbé tolakodóak.
A koreográfia brutális, a csaták nyersek és húsbavágóak. Szó szerint. A vér időnként digitálisnak hat, de a fizikai erőszak intenzitása ellensúlyozza ezt. A film nem finomkodik: kardok csapódnak, csontok roppannak, testek robbannak, végtagok szakadnak és a brutalitásnak valódi súlya van.
Priyanka Chopra Jonas nem tartozik korunk legnagyobb drámai színésznői közé, de Ercell szerepében működik. Fizikailag hiteles, harci jelenetei energikusak, és kellően karizmatikus ahhoz, hogy elhiggyük róla: egykor kalóz volt. Amikor megsérül, vagy teljesen kihajtja magát olyan John McClane-esen látjuk rajta a csata következményeit. Karl Urban ezzel szemben kicsit túljátssza a figuráját, de ebben a közegben ez inkább előny, mint hiba.
A mellékszereplők korrektül asszisztálnak a két főszereplő párbajához. Temuera Morrison jelenléte külön öröm: tapasztalt, karcos figurája súlyt ad a történetnek, még ha nem is kap túl sok játékidőt. A többiek is hozzák a kötelezőt, nem lógnak ki, de egyértelműen Connor és Ercell dominálják a vásznat.
A tempó feszes, a tét magas. A film tudja, hogy nem akar több lenni, mint egy lendületes bosszútörténet, és ezt a vállalást következetesen végigviszi. Nincsenek mély filozófiai rétegek, sem nagy történelmi tabló, csupán egy személyes háború, amely lassan, de biztosan halad a végkifejlet felé. Ugyanakkor a játékidő kissé hosszú, néhány jelenetből lehetett volna faragni. A finálé pedig, bár látványosnak szánták, túl sok digitális háttérrel operál, és emiatt olcsó hatást kelt.
A klisék sorra bukkannak fel: az elárult szerető, a megszállott bosszúálló, a titkos szupergyilkos, a végső, mindent eldöntő 1v1 párharc. Mégis működik. Talán azért, mert a film őszintén hisz a saját zsánerében, és nem próbál többnek látszani annál, ami: egy vérbő, látványos, kissé túlzó akciómozi a kalózkodás alkonyáról egy kis John Wickbe mártva.
Nem született új klasszikus, de a műfaj kedvelői aligha fognak csalódni. A film teljesíti az elvárásokat: szórakoztat, felpörget, és egy óra negyven percre egy kegyetlen, sós levegőjű világba repít.
Azt kell, hogy mondjam néha ennyi bőven elég nekünk, tengeri patkányoknak.
