Gémesi György szerint egy polgármesternek minden év gyomorgörccsel indul, mert nem tudja, miből finanszírozza az év végét. A kormány ugyanis több pénzt vett el a településektől, mint feladatot. Az önkormányzatiságból nem sok maradt. Mérlegen az elmúlt 16 év.
Az 1989-es rendszerváltás egyik nagy vívmánya az önkormányzati rendszer megteremtése volt. Kezdetben az önkormányzatok több forrásból, és sokkal több jogkörrel igazgatták a helyi ügyeket, melyeket fokozatosan üresítettek ki az egymást követő kormányzatok. Az Orbán-korszak alatt mindez felgyorsult, az önkormányzatiságról a közéleti kérdésekben tájékozott embereknek jó eséllyel a forráshiány jut eszébe. Holott nem kellene, hogy így legyen, végsősoron ez az a terep, ahol nap mindannyian a mindennapjainkat éljük.
Mi történt a NER évei alatt ezzel a rendszerrel, és hogyan tovább. Korszakértékelő sorozatunkban Gémesi Györgyöt, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnökét kérdeztük, aki 1990 óta, vagyis 36 éve áll Gödöllő élén.
— Mi volt a helyzet az önkormányzatoknál 2010-ben, a startvonalon? Milyen problémákat kellett volna megoldani?
— Már akkor is súlyos alulfinanszírozottság volt. Volt néhány olyan feladat, ami állami feladat lett volna, de az önkormányzatok látták el, és a megvalósításához szükséges pénznek csak a fele érkezett meg. Tipikusan ilyen volt a közoktatás. De a települések nem azért akartak a közoktatástól megszabadulni, mert nem tudták ellátni a feladatot, hanem azért, mert az állam nem finanszírozta azt, és ez feszültséghez vezetett. Ettől függetlenül a teljes államosítás megtörtént. Sajnos a közoktatás területén az állam nem tudta költséghatékonyabban ellátni a feladatot, mint korábban az önkormányzatok, holott vagy ötvenmilliárd forinttal több pénzt fordított rá.
— Volt valamilyen ígéret vagy program a Fidesz részéről 2010-ben az önkormányzatokkal kapcsolatban?
— Ígéret volt bőven, egy jól működő önkormányzati rendszert ígértek. Ehhez képest
nagyon erőteljes centralizáció következett.
Pozitívum volt az adósságkonszolidáció, mert a települések a forráshiány miatt kényszerültek hitelfelvételre. De ezzel párhuzamosan az állam egyre több feladatot vont magához az oktatásban, az egészségügyben, a szociális területen, az okmányirodai ügyintézésben, a gépjárműügyekben és az építéshatóságban. Ez szűkítette az önkormányzatok mozgásterét, miközben nem járt jobb feladatellátással.
— A feladatok elvonásakor pénzt is vitt el az állam?
— Igen. A szakértők szerint összességében több pénzt vitt el, mint amennyit korábban ezekre a feladatokra költöttek. Ezt ma már nehéz pontosan utánkövetni, de legalább annyit elvitt, mint amennyit a rendszerre fordított.
— Úgy tudom, már a rendszerváltozás óta folyamatos tendencia volt, hogy az állami költségvetés egyre kevesebb pénzt hagyott az önkormányzatoknál. Ez a probléma tehát nem 2010-ben indult.
— Ez mindig kézenfekvő tartalék volt a költségvetés számára. Az MDF-kormány idején még 100 százalékos SZJA-visszatérítéssel indult a rendszer, később pedig a gépjárműadó és az iparűzési adó is saját bevételi forrást jelentett. Aztán fokozatosan kevesebb forrás maradt helyben. A Bokros-csomag komoly megszorítást hozott, majd 2009-ben a Bajnai-csomag is. Igaz, 1998 és 2002 között volt némi többletforrás, de az inkább a bérekben jelent meg.
A rendszer így fokozatosan kiüresedett: folyamatos elvonások voltak, miközben új feladatokat is kaptak az önkormányzatok, forrás nélkül.
— 2010 után újabb feladatok és pénzek kerültek ki a rendszerből. Mi maradt egyáltalán az önkormányzatiságból?
— Nem sok. Sok hivatal már nem önálló, 2000 fő alatt társulásokban látják el a hivatali munkát. Maradtak a köztisztviselők, az utak, járdák, vízelvezetés fenntartása mint alapfeladat, a szociális feladatok egy része, valamint a kulturális feladatok, amelyek viszont nagyon alulfinanszírozottak: az állam ezek költségének 10–15 százalékát sem adja oda. Emellett maradt az államigazgatási feladatok egy része is.
— Egy önkormányzat tehetőssége korábban nagyban függött az iparűzési adóbevételektől, ami nagy különbségeket okozott. Törekedett a rendszer valamiféle kiegyenlítésre, vagy a különbségek végig megmaradtak?
— A különbségek megmaradtak, de a szolidaritási hozzájárulás eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a kis települések közszolgáltatásait és fejlesztését segítse. Ezzel önmagában nem volt baj, hiszen a nagyobb, adóerőképesebb településektől vonták el.
Csakhogy ez a hozzájárulás az eredeti 45–60 milliárdról 5-6 év alatt 400 milliárdra nőtt.
Ez elfogadhatatlanul magas, és már az erősebb gazdaságú településeket is megkopasztja. A fő probléma a mértéke.
— Létezik máshol a világon a szolidaritási hozzájáruláshoz hasonló konstrukció?
— Nem nagyon. A finanszírozási rendszerek eltérnek, de az ritka, hogy a településeket ilyen módon adóztatják. Egy bizonyos határig ez még védhető lenne. A Magyar Önkormányzatok Szövetsége azt javasolja, hogy egységesen az iparűzési adó 15 százaléka legyen, ami nagyjából 200 milliárdra csökkentené a jelenlegi 400 milliárdot. Ez már kezelhetőbb volna. Viszont
ez a pénz nem jut vissza a megjelölt célokra.
Azt feltételezzük, hogy a 400 milliárdból csak 10–15 százalék jut el ténylegesen a településekhez, a többi a központi költségvetés bevétele lesz.
— Gyakorlatilag akkor ez nem is szolidaritási hozzájárulás, hanem egyfajta...
— ...extra adó, amit az állam elvesz, és nem a megjelölt célra fordít.
— Ez mióta van ez a rendszer?
— 2017 óta létezik. A COVID idején viszont megfelezték a kis- és középvállalkozások iparűzési adóját, ami sok településnél gyakorlatilag a bevételek megfelezését jelentette. Voltak települések, amelyek kompenzációt kaptak, mások nem. A megyei jogú városok extra támogatást kaptak, a többi település nem. Visszatérő probléma, hogy
nem átlátható, mely települések kapnak támogatást.
Például a Magyar Falu Program esetében is inkább a kormánypárti települések jártak jól.
— Nem normatív alapon történnek ezek a támogatások?
— Így van. A finanszírozásban vannak anomáliák, és ezek hátterében a politikai hovatartozás áll. Korábban is létezett ilyen „csókos pénzrendszer”, de a Fidesz megjelenésével ez sokkal durvább lett.
— Létezik olyan önkormányzati lobbi vagy érdekképviseleti erő, ami tárgyalásra tudja bírni a központi hatalmat?
— Van az Önkormányzatok Nemzeti Együttműködési Tanácsa, de ez inkább kirakatszervezet. Érdemi egyeztetés alig van, inkább csak tájékoztatást kapunk. A tényleges befolyásunk nagyon csekély.
— Mit lehet mégis tenni?
— Nem tüntethetünk és nem is sztrájkolhatunk, mert választott tisztségviselők vagyunk. Nyilatkozunk, konferenciákat rendezünk, szövetségeket kötünk, civil szervezetekkel és szakszervezetekkel együtt lépünk fel. Van némi mozgástér, de a hatékonysága csekély.
— Amikor egy polgármester nem kormánypárti, de a képviselő-testület többsége igen, több helyen a fideszes testület polgármesteri jogköröket von magához. Hogyan lehetséges ez?
— A jogszabály bizonyos hatáskörök elvonását lehetővé teszi, de nem mindent. Az aláírási jogot és a település képviseletét nem lehet elvenni. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor a kisebbségben lévő polgármestert így korlátozni tudják. Ez nem jó, mert a polgármester a település legközvetlenebb legitimációval rendelkező szereplője.
— Időnként felröppennek hírek arról, hogy bizonyos kistelepülések önkormányzatiságát megszüntetnék. Az biztos, hogy ahol mindenki mindenkit közelről ismer, probléma lehet a személyeskedés és az önkényeskedés. Ez lehet a megoldás?
— Ez létező probléma. Kellene egy erősebb szabályozás, ami ezt korlátozza. Nem egyszerű kérdés az sem, hogy jó-e ez a nagyon tagolt, 3100-3200 településes rendszer, de ezt a hatékonyság szempontjából végig kell gondolni. A településszám kérdése a jövőre nézve nem egyszerű.
— Mi a helyzet azokkal a településekkel, melyek az átlagnál gyorsabban növekednek? Ennek szabályozására fogadtatta el a parlamenttel Navracsics Tibor az identitásvédelmi törvényt.
— Ilyen például a közép-magyarországi régió, a balatoni övezet egy része és Nyugat-Magyarország is, ahol sokan külföldön dolgoznak, de itthon élnek. A települések nem bírják ezt szolgáltatásokkal. Megszületett ugyan ez a bizonyos identitásvédelmi törvény, de az
ezt a problémát nem tudta kezelni, viszont arra alkalmas volt, hogy adott esetben egy kisebbséget ki lehessen rekeszteni adott településről.
Ez így elfogadhatatlan, ezt a törvényt másképp kell megcsinálni, ha egyáltalán kell. Ha már törvényt alkotunk, akkor a túlnépesedést kellene kezelni vele. Mert az emberek odaköltöznek, ahova akarnak, ez önmagában rendben van, csak a településeknek ehhez infrastruktúrát kellene tudniuk biztosítani.
— Közben az önkormányzatok is hozzájárultak a túlnépesedéshez, amikor belterületbe vontak ingatlanokat.
— A külterületi telek és a belterületi telek ára között óriási különbség van, ezzel lehetett játszani. Ennek a következménye az lett, hogy egyes agglomerációs településeken már nem lehet normálisan élni, mert túlnépesedtek. Építési övezeteket hoztak létre, beköltöztek az emberek, de közben például bölcsődét már nem tudnak építeni, és nyaranta van olyan település, ahol még ivóvízkorlátozás is előfordul. Ha helyben maradna az adó, és azt fejlesztésre lehetne fordítani utakra, járdákra, oktatásra, szociális szolgáltatásokra, akkor a települések sokkal könnyebben tudnák kezelni a hirtelen megnövekedett lakosságszámot.
— Ha a választások után változások lennének, mi az, amit mindenképpen meg kellene oldani, milyen rendszer lenne ideális?
— A Magyar Önkormányzatok Szövetségének van egy elfogadott anyaga, ezt elküldtük a választáson induló pártoknak. A véleményünk szerint új önkormányzati törvényre van szükség. Ez nem dobná ki a régi rendszer értékeit, de újraszabályozná a feladat- és forrásmegosztást a települések és a kormány között, rendezné a középszintet, a régiót, és
visszaadna bizonyos feladatokat, például a közoktatás egy részét, a gyámügyet vagy az építéshatóságot.
Emellett a finanszírozást is újra kell gondolni. Vannak akut teendők 2026-ra, mert sok település nem fogja kibírni az év végéig, utána pedig a következő 5–10–15 év önkormányzati irányait kell kijelölni. A szolidaritási adó maradhat, csak ne ekkora összegben. A megyei közgyűlésekre pedig továbbra is szükség van, mert vannak olyan feladatok, amelyeket regionálisan lehet ellátni. Persze beszélni kell a kistérségekről, a járások együttműködéséről, a polgármesterek együttműködéséről és az önkormányzati középszintről. Itt a megfelelő nagyságrendet kell megtalálni.
— Volt valami visszajelzés bármelyik párt részéről ezzel az anyaggal kapcsolatban?
— Még nem, csak most küldtük el.
— Volt ráció abban, hogy öt évre hosszabbították az önkormányzatok mandátumát, így általában nem egyszerre vannak az önkormányzati és a parlamenti választások?
— Az ötéves ciklus jobb, mert az önkormányzati szint más mező, mint a parlamenti. Több idő, több körültekintés, több előkészítés kell, és kell idő arra is, hogy valaki bele tudjon nőni a feladatba.
— Ha a ’90-es évek elején felvázolt rendszert vesszük alapul, abból mennyi maradt meg az önkormányzatiságból, és mennyi lenne az ideális?
— Ma már másról szól a világ, ezért újra kell gondolni a rendszert. Vannak alapok, amelyeket nem lehet megváltoztatni, de sok mindent igen. Alapkérdés például, hogy az önkormányzati vagyon az államé-e. Ma az Alaptörvény szerint az önkormányzati vagyon a nemzeti vagyon része. Pedig 1990-ben külön önkormányzati vagyon volt: a községháza a községé volt, a település saját vagyonaként gyarapodott. Ha viszont minden az államé, akkor elvész az ösztönzés, hogy a helyiek a sajátjukból is fejlesszék a települést.
— Miben reménykedik az elkövetkezendő két-három évben? Mit szeretne látni egy év múlva, és mit öt év múlva?
— Azt, hogy a települések biztonságban tudjanak működni, az odatelepített feladatokat el tudják látni, és meglegyen ehhez az állami forrás.
Ne gyomorgörccsel kezdje az évet egy polgármester azért, mert nem tudja, miből finanszírozza az év végét.
Ezek pedig ne politikai alapon dőljenek el, hanem normatív forrásokból. Emellett annyi bevételt kellene helyben hagyni, amiből fejlődni is lehet. A mostani rendszerben a szolidaritási adó mellett minden iparűzési adótöbbletet is elvesz az állam. Ez valójában kettős adóztatás.
Korszakértékelő sorozatunk eddigi részei:
