Ez vezetett abba a zsákutcába, ahol most vagyunk - Bod Péter Ákos a Fidesz gazdaságpolitikájának 16 évéről
Az elmúlt 16 évet értékelő sorozatunkban volt már szó a nyugdíjakról és az oktatásról. Most egy ennél is nagyobb szelet jön: a gazdaság. 2010-ben nehéz helyzetben vette át az Orbán-kormány az ország irányítását, de már látszottak a növekedés jelei és elindult az uniós pénzeső.
Hogyan csúszott félre mégis minden a gazdaságban? Hogyan vált éltanulóból sereghajtóvá Magyarország, ahol már a negyedik éve nincs semmilyen gazdasági növekedés? Mekkora szerepe volt ebben a környezetnek, és mekkora Orbán Viktor döntéseinek? Bod Péter Ákos közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke elemzi a korszakot.
— Nem is olyan reménytelenül indult a 2010-es korszak. Milyen örökséggel vette át a kormányzást a Fidesz?
— Nagy szükség volt a váltásra, mert az előző nyolc év szocialista–szabad demokrata kormányzása strukturális gondokkal küzdött, amelyeket részben maga idézett elő. A szocialista oldal a jóléti államot célozta, az MSZP sokat akart költeni, a szabad demokrata partner viszont gazdasági kérdésekben hajlott a szabadelvű felfogásra, vagyis inkább a vállalkozást és az öngondoskodást tartotta fontosnak. Ez a két logika az európai politikában tartósan sehol sem illik jól össze. Aztán ez a kettősség a gazdaságpolitikában úgy jelent meg, hogy az állam sokat költött, nagy deficit mellett, az utóbbi pedig a konstrukcióból következett:
A képhez hozzátartozott az is, hogy az ellenzéki oldalon Antall József halála és az MDF fokozatos gyengülése nyomán tér nyílt, azt pedig a politikai baloldalról induló Fiatal Demokraták Szövetsége fokozatosan elfoglalta. A harmadik ciklusra már hatalomra is került, noha nagyon vegyes felfogást és programot hozott magával; ezt láthattuk 1998-ban, amikor a FIDESZ a kisgazdákkal lépett koalícióra. Első látásra kérdéses, miként került egy koalícióba az akkor legfiatalabb párt a legidősebbekkel. Ám
Az első Orbán-kormány már a régmúlt. Bukását követően kétszer négyéves ciklusra visszajött a bal-lib koalíció, az ismert államháztartási következményekkel. Az MSZP-vezette kormány második ciklusa azonban hazai krízisekkel teli, miközben történt kint is egy és más. A 2008-as globális pénzügyi válság, a rákövetkező néhány év nemcsak a gazdasági embereknek lett kritikus fontosságú. Akkor ugyanis a dicsőségesnek és dinamikusnak tartott pénzügyi kapitalizmus, amely a nyolcvanas évektől meghatározta a gondolkodást és a politikacsinálást, látványosan csődöt mondott. Az egész világban megerősödtek az ellenerők, a politikai spektrum mindkét szélén, és a pénzügyi krízisből kifejlődő gazdasági válságban sorra buktak a hivatalban levők. Ebben a szituációban került a Fidesz hatalomra 2010-ben. De már azt megelőzően a párt Orbán Viktor erős befolyása alatt kezdett külön irányt venni, és a nemzetközi térben is másfelé tájékozódni. Az alkotmányozó többség birtokába kerülve 2010-től nálunk valóban egy „Sonderweg” kezdődött.
Az addigi nemzeti konszenzust élvező európai orientáció gyengülése 2009-ben még nem látszódott tisztán, de voltak jelek: példa erre az Orbáni-i fordulat az Oroszországhoz való viszonyban, a pénzügyi világhoz, általában a tőkéhez, és különösen a külföldi tőkéhez való hozzáállásban. Hatalomra kerülve pedig manifesztálódik a jogállam sajátos kezelése, inkább lekezelése. Ezért gondolom, hogy 1990 és 2010 között működött nálunk egy húszéves korszak, amely a sok politikai zaj és ütközés ellenére intézményileg és alapértékeit tekintve egyetlen rendszernek mondható, és 2010 után egy másik kezdődött. 2011-re már eléggé feltűnő volt, 2014-re pedig ténnyé vált a rendszerszerű váltás.
— Volt egy 2008–2009-es válság, és egy Bajnai Gordon által megkezdett konszolidáció, ami még nem zárult le teljesen. Tehát 2010-ben az új kormány nem egy fickós gazdaságot vett át.
— A 2008-as válság mindenkit megrázott, a kelet-közép-európai régiót is. 2009-ben a legtöbb európai országban csökkent a GDP, nem is keveset. Hozzáteszem, ugyanazon évben Lengyelországban viszont nem volt még recesszió sem, ott a korábbinál lassabban ugyan, de nőtt a gazdaság, miközben 2009-ben a magyar bruttó hazai termék 6 százalékkal esett. Lehetett tudni, hogy a magyar gazdasággal komoly baj van, ami főként az államháztartási hiányban és az államadósságban jelent meg.
Érdemben az IMF húsz milliárd eurós hitelcsomagja mentette ki Magyarországot a pénzügyi bajból. Gyurcsány lemondása után jött a Bajnai Gordon vezette kormány, amely nagyon nehéz körülmények között dolgozott. Utólag azt kell mondanom, hogy nem láttuk elég pontosan, mennyire súlyos, kényszerekkel teli helyzetben kellett hitelmegállapodást kötni és szavatolni az ország működését. A magyar gazdaságnak és társadalomnak nagyon kellemetlen korrekción kellett átmennie 2009-ben, ami rendkívül népszerűtlenné tette a szocialista–szabad demokrata kormányzást. A 2010-es választáson a szabad demokraták politikailag megsemmisültek, és ezzel mindkét nagy rendszerváltó párt kikerült a politikai erőtérből. A szocialisták pedig megkezdték azt a szerintem túl hosszúra nyúlt agóniát, amelynek utolsó szakaszait most látjuk. A magyarországi gazdasági helyzet tehát valóban rossz volt.
Ugyanis amikor 2004. májusában beléptünk, még egy korábban elfogadott uniós költségvetést volt érvényben, ezért a 2000 és 2006 közötti középtávú pénzügyi keretből Kelet-Közép-Európának csak a maradék jutott. A 2007-tel induló pénzköltési ciklus elfogadása és végrehajtása idején azonban a lengyel, magyar kormányok teljes jogú tagként ültek az asztalnál, ahol a pénzekről döntöttek. A 2009-es válságot érzékelve, az uniós intézmények bőkezűekké váltak, a nagy pénzáram tehát ekkor kezdett igazán megérkezni a térségben. Ennek azért van jelentősége, mert
A rengeteg uniós pénz sorsa azonban Magyarországon sajátos mintát követett, eltérően más országoktól. Ha dicsekedni akarunk, azt mondjuk, hogy az Orbán-kormányok nagyon sikeresen hívták le a pénzt. Kritikusan fogalmazva: szinte mindegy volt, mire és hogyan költik, csak pénz ne maradjon Brüsszelben, majd itthon elköltjük. Ez nem túlzó vagy személyes értékelésem, hiszen rekonstruálható az a politika, amelynek logikája szerint akár vannak alaposan kidolgozott projektek, akár nincsenek, a „brüsszeli pénzt” hozzuk haza, aztán majd elkölti a kormány.
Amikor pedig volt érdemi uniós fellépés, például az Orbán vejéhez köthető ügyekben (ELIOS-ügy), a magyar kormány addigra függetlenedett a hazai ellenőrző fórumoktól, és végül a magyar adófizetőkkel fizettette meg a büntetést.
— Az, hogy a 2008-as válság eltérően rázta meg a régió országait, és ahogy mondta, a lengyeleknél nem is volt visszaesés, egy koncepciózusabb gazdaságpolitika eredménye?
— Hogy minket miért rázott meg jobban a válság, két fő okot mondanék. Az egyik az, hogy már akkor is magas volt az államadósság aránya. Pénzügyi válság idején a baj nem egyformán sújt mindenkit: aki jobban el van adósodva, azt sokkal keményebben éri a kamatok megemelkedése, az árfolyamok kilengése. Ezért a magyar gazdaságot akkor is, és egyébként ma is, a többi visegrádi országnál erősebben megrázzák a pénzügyi sokkok. A másik ok gazdaságszerkezeti. Addigra a gazdaságunk erősen hozzákötődött a német gazdasághoz és az autóiparhoz. A 2008-as válság pedig erősen érintette ezt az ágazatot. Németországot, Szlovákiát és Magyarországot különösen. Egy diverzifikáltabb gazdaságban az ilyen konjunkturális válságok kevésbé ütnek nagyot.
— Voltak korrekciós terveik. A megelőző koalíció által működtetett költséges és rosszul célzót szociális támogatási rendszer helyett, amelyet egyébként a Valutaalap is kifogásolt, és a Bajnai-kormánnyal már részben vissza is vetetett, az Orbán-kormány más felfogású rendszert állított. Ennek központi elemeként egy különös, akár neoliberálisnak is mondható adópolitikával állt elő:
A másik irány az újraiparosítás. Talán ez is összefüggött Matolcsy felfogásával, de szerintem Orbán eredendő kereskedelem- és szolgáltatásellenes világképével is. A logika az volt, hogy a költségvetési pénzt az autó és autóalkatrész gyártásába kell csatornázni. Ez viszont azt is jelentette, hogy a járműipartól való függés még erősebb lett. Amíg a járműipar ciklusa felfelé tart, ez felhúzza a gazdaságot. Csakhogy amikor ismét lefelé megy, visszahúzza a GDP-t. Például az utóbbi három évben éppen ez történt: a magyar ipar, azon belül a járműipar, lefelé húzta a magyar gazdasági teljesítményt. Az ilyen szakosodás hátulütője, hogy időnként pech is van. De még erőteljesebb a kritikám az egész újraiparosítási kampánnyal szemben:
Tegyük hozzá: 2010-ben még jelentős volt a magyar munkanélküliség. Az a szociális modell, amelyet a szocialisták és a szabad demokraták azt megelőzően kialakítottak, együtt tudott élni a magas munkanélküliséggel. Orbán pedig megígérte a munkalapú társadalmat és az egymillió új munkahelyet. Ez utóbbit később statisztikai csűrés-csavarással majdnem ki is hozták.
A lényeg azonban az, hogy a hivatalba lépő kormány hozott erőteljes korrigáló intézkedéseket, és meghirdetett új politikákat.
— De lehet-e ipart tervezni egy olyan népességre, amelynek nincs meg a megfelelő szakképzettsége?
— Sikerrel nem lehet. De ne vetítsük vissza a mai demográfiai, munkaerőpiaci viszonyokat a korábbi helyzetekre. Először is megjegyezném, hogy a rendszerváltozásunk első évtizedében, 1990 és 2000 között az erőteljes liberalizálás, a piaci elvű magánosítás nyomán, a külföldi befektetések korai megjelenésével, a magyar termelékenység nőtt a leggyorsabban a térségben. Ritkán hallani, de kimondom a rendszerváltoztató országok tényadatai alapján:
Ennek voltak is jelei. A német ipar például először valóban csak összeszerelt, később viszont Győrben már együttműködött a helyi egyetemmel. Egy idő után kialakulhatnak azok az előre- és hátranyúló kapcsolatok, amelyek révén megjelennek helyi beszállítók, ide kerülnek magasabb hozzáadott értékű funkciók is a külföldi nagyvállalati központokból. Szerintem ezt a minőségi emelkedési irányt lehetett volna határozottan továbbvinni. Ám nem ez történt.
Ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy egy politika által dominált társadalomban a minőségi javulás reformjába nehéz belevágni még erős elhatározás esetén is, mert a politikus legfeljebb négy évben gondolkodik. Ha zsarnok, akkor tervezhet harminc-negyven évre is, de az már más eset. Az oktatás, az infrastruktúra-fejlesztés, sőt még a hadipari fejlesztés is hosszú távú ügy. Ezekben nem a napi kormányzati logikának kellene döntőnek lennie, hanem a tudományos fórumoknak, az Akadémiának, a szakmai grémiumoknak, stratégiai műhelyeknek, amelyek képesek előre látni a folyamatokat, és ennek alapján alakítani például az oktatás szerkezetét. Ilyen ügyekben egyébként az OECD-től is rengeteg támogatást lehet kapni, a nemzetközi együttműködés sokat segít. Jó esetben tehát nem az van, hogy egy oktatáspolitikai reformba belekezd az egyik kormány, a másik pedig lenullázza a munkát, hanem széles szakmai, sőt társadalmi vita alapján kialakítanak egy irányt, és azt végigviszik az egymást váltó adminisztrációk. Ugyanez igaz a gazdaságpolitikában az euró-bevezetés ügyére.
A bolgároknál ez négy-öt ciklus volt. A szlovákoknál kettő volt: az EU-ba való belépést követően a Dzurinda-kormány elkezdte a korai euróátvételi folyamatot, aztán 2006-ban jött Fico, de már nem rontotta el az előd által elindított folyamatot, hanem befejezte.
— Nálunk egyáltalán volt olyan pillanat, amikor közel álltunk az euró bevezetéséhez?
— Már az unióba való belépésünk idején. A legközelebb 2002-ben állhattunk, amikor a csatlakozási tárgyalások lezárultával eldőlt, hogy 2004-ben belépünk az Európai Unióba. Akkor el lehetett volna indítani azt a folyamatot, amelyet a szlovének el is indítottak, hogy a technikailag lehetséges legelső alkalommal bekerüljünk. A sok teljesítendő indikátor mellett létezik egy 24 hónapos árfolyam-megfigyelési időszak, az ERM II. nevű árfolyamrendszer. Az euróövezetbe tehát nem lehet az egyik napról a másikra belépni. De 2002 és 2004 között lehetett volna dönteni a pályáról, és az esetben kemény munkával 2007-re, legkésőbb 2008-ra bekerülhettünk volna. Szlovénia 2007 januárjában, Szlovákia két évre rá vezette be az eurót. Ezek az esetek megmutatták, hogy a közös valuta átvétele lehetséges, politikai szándék esetén, tartós munkával. A balti államoknál sem sokkal később történt meg az átállás.
— Ha az Orbán-kormány 2010 után elhatározza, meg tudta volna ezt csinálni az évtized közepére?
— Addigra sokat romlottak a makromutatók, de elvileg el tudta volna indítani és végigvinni a folyamatot, persze az elmondottak szerint nem egyetlen ciklus alatt. Ez azonban tényellenes elemzés.
Azok, akikkel Orbán körbevette magát, abból indultak ki tévesen (itt fontos az időpont), hogy a kapitalizmus válságba került, Nyugat-Európa haldoklik vagy lefelé tart, a BRICS-országoké a jövő. Persze Budapestről nézve a BRICS-ben nem Brazília vagy Dél-Afrika az érdekes, még csak nem is India, hanem Oroszország és Kína. Vagyis a BRICS-ből két nem demokratikus rendszert választotta ki Orbán és a köre.
Valami olyan elgondolás ez, hogy a kerítés tetején ülve innen is, onnan is csipeget a madár.
— Ezek szerint már úgy indult Orbán a kormányzásnak, hogy itt nem lesz euró és nem lesz szorosabb uniós integráció?
— Ez nem feltételezés, hanem tény. Elég elővenni az alkotmányt, pontosabban az azt felváltó 2011-es Alaptörvényt, amelybe bekerült egy nagyon egyszerű mondat, a K cikk: Magyarország hivatalos pénzneme a forint. Ez azért fontos, mert az előző alkotmányban ilyen mondat nem volt. Az, hogy mi a fizetőeszköz, tekinthető technikai kérdésnek is, korábban nem is emelték alkotmányos szintre. Csakhogy 2011-ben már régóta uniós tagok voltunk, és a 2002-ben aláírt csatlakozási joganyagból világosan következett, hogy az eurót előbb-utóbb be kell vezetni, csak átmeneti felmentésünk, derogációnk van, amíg nem teljesítjük a feltételeket.
Persze arra sem kaptam választ, hogy miért kellett megváltoztatni az ország nevét, kihagyva a köztársaság szót. Mondhatjuk, csupán szimbolikus ügy. A forint alaptörvénybe iktatása is szimbolikus, egyben viszont nagyon világos gazdaságpolitikai üzenet: az alkotmányozó hatalom háttal áll az eurónak. Ez már a 2010–2011-es Orbán. Nem a 2006-os és nem is a 2009-es, hanem az, amelyik már rálépett a külön útra, és megy előre a zsákutcában.
— A tízes évek közepétől jellemezte a gazdaságot a Matolcsy által emlegetett, úgynevezett „magasnyomású gazdaság”. Mi is volt ez, és hova vezetett?
— Ez szerintem eleve teljes illúzió volt. Egy hangzatos név annak igazolására, amit a kormány szeret: közpénzt költeni. Orbán az előző szocialista–szabad demokrata kormányokat mint alkalmatlan társaságot bírálta, és tényleg roppant hibás folyamatnak tekinthető a 2001 és 2006 közötti kontroll nélküli költségvetési adósság-csinálás.
A sok állami kiadás, hacsak a kormány nem vállalja az adóemelést, egyenértékű azzal, hogy az állam nem törekszik pénzügyi egyensúlyra. Ha pedig a tagország nekilátna a közös európai valuta átvételének, akkor az államháztartási törvénybe nem tervezhet be, és nem valósíthat meg az éves GDP 3 százaléka fölötti deficitet. A költségi határérték átlépése nélkül nem tud kedvére költekezni. Orbán szeret közpénzt költeni, amíg ő dönti el, mire megy a pénz.
Ez sok okból hibás teória. Eleve érkezett pénz a gazdaságba az uniós forrásokon keresztül. Ha azt ésszerűen használták volna fel, és nem ló-wellnessre, meg a diósgyőri vár úgynevezett rekonstrukciójára, meg a hasonlókra költik, akkor abból létrejöhetett volna az a szellemi, infrastrukturális és állótőke-növekmény, amelyhez jó minőségű munkát hozzáadva Magyarország valódi modernizációs pályára állhatott volna. Ehhez teljesen felesleges volt további állami pénzeket, ingyenhiteleket, támogatott hiteleket bezúdítani a rendszerbe – adósságból, és persze inflációt generálva.
Nem véletlen, hogy rendre ugyanazok a nevek kerültek a pénzek közelébe.
— Tehát a korrupció, és a nepotizmus siklatta ki az egészet? Ez törte meg azt az ígéretes, uniós pénzekből finanszírozott pályát, és vezetett a mai stagnáláshoz?
— Inkább a „haveri kapitalizmus” kifejezést használnám, mert a korrupció és a nepotizmus olyan kulturális minták, amelyek nehezen változnak, bár változhatnak. Lengyelország is megváltozott az elmúlt évtizedekben, javára, Magyarország is megváltozhatott volna. Én egyébként nem tartom Magyarországot általánosan korrupt országnak, noha a transzparencia-mutatók szerint egyértelmű a hátracsúszásunk a másfél évtizedes múltunkhoz és a régiós országok nagy többségéhez képest. A korrupciós indexet azonban nálunk nem a társadalom általános állapota húzza le, hanem pontosan az a mechanizmus, amiről beszélünk: az uniós pénzeket és a költségvetési forrásokat egy szűk személyes kör osztja el egy másik szűk kör számára. Ez pedig az erkölcsi, jogi vonatkozásokon túl gazdaságilag sem hatékony.
Ütközik a verseny tisztaságának, a tőke szabad áramlásának uniós alapelvével. Az EU-ban nem lehet egyszerűen kinézni ágazatokat és lenyúlni őket. Figyelem: az Unió nem a külföldieket védi, hanem a polgári jogot és a versenyt, azaz minket is, egy erkölcstelen és egyben gazdaságilag kárt okozó praktikától. Volt időnk itt megtapasztalni, hogy ez az erőforrás-újraosztási rendszer egy bizonyos körnek nagyon jó. Ami bonyolultabb téma: kezdetben nem okozott könnyen kimutatható növekedési veszteséget az országnak. De egyre több konfliktus lett az Unióval.
Nem akarok senkit megrágalmazni, de azt tudni lehet, hogy bizonyos országokban az ajándékozási kultúra része az üzleti életnek. Ha valaki kínai, orosz, türkmén és más hasonló partnerekkel nagy értékű üzleteket köt, ott a közvetítők rendszerint nem járnak rosszul. Nyugaton ez másként működik. Ott is léteznek az üzleti világban etikai problémák, noha azok a rendszer működési hibáinak, javítandó zavarainak számítanak. Hatóságilag szervezett korrupció legfeljebb bizonyos haveri szektorokban fordul elő, a hadiipari megrendeléseknél, olajkitermelési koncesszióknál hallani ilyesmit. Mindenesetre az ember fejében kezd összekapcsolódni a Nyugat-ellenesség, az európai joggal szembeni sértettség, annak a felismerése, hogy
Megint csak egy részvonatkozás: amelyik országban például euró van, ott sokkal kisebb a kormányzati, állami vezetők ügyködéséhez a mozgástér, mint saját nemzeti valutával rendelkező helyen. Elég a Magyar Nemzeti Bank alapítványaira és azok vállalataira gondolni.
— Tehát a tíz viszonylag jó év utáni forráselapadás és stagnálás mind annak a következménye, hogy egy gátlástalan, befelé hajló, versenyt kikapcsoló gazdasági rendszer alakult ki?
— Végső soron igen, ez a történet vége. Látjuk az elejét is, láttunk fordulópontokat is. Nem látni minden fontos vonatkozást és fejleményt, de ezzel együtt is elmondható, hogy az elmúlt 16 évben a fontos döntési helyzetekben mindig a centralizáció felé ment a kormány. Olyan megoldást választott, amely a hatalmat a kezében összpontosította. Ezzel egyidőben pedig az európai normákat igyekezett távol tartani, valamint megszabadulni a belső ellensúlyoktól és kontrolltól, mint amilyen a független média, az erős civil társadalom, a tudományos közösség, helyi önkormányzat.
mert a piacról élő, oda termelő vállalkozó pontosan tudja, hogy attól, hogy az Orbán-rendszer kiépült, Magyarország piaci függése nem szűnt meg. Egy magyar középvállalat számára a távoli, despotikus hatalmakkal való üzletelés nem jelent valódi kiutat, Németország és Ausztria piaca azonban közel van, kulturálisan is érthetőbb. Nagyon világos döntési helyzetbe jutottunk mostanra. Miközben az ország valamennyire modernizálódott, a hatalmi elit azonban minden fordulónál úgy kanyarodott, hogy végül ebbe a zsákutcába vezette az országot.
Ehelyett folyamatosan emeli a tétet ebben a borzalmas és botrányos kampányban is, már nem is tesz úgy, mintha lennének európai ambíciói.
Sorozatunk előző részeiben Nahalka István értékeli az oktatás elmúlt 16 évét:
Farkas András pedig a nyugdíjrendszer változásait:
