Egy ötgyerekes anyuka vallomása: ezért nem lesz több gyerekem
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Soha nem beszéltem, írtam még arról, vajon vágyom-e még gyerekre, szülnék-e még, ha lehetne? Mielőtt még bárki kombinálni kezdene, és a frászt hoznám a közeli családtagjaimra, leírom még egyszer: nem lesz több gyerekem. Egyesek szerint már ennyi se kellett volna – egy-egy fárasztóbb nap után abszolút igazat tudok nekik adni -, de késő bánat, ezen már nem lehet változtatni. Mások meg úgy gondolják, ahol öt elfér, ott elfér egy hatodik is. Hát nem egészen, mert ahogy öt gyerek nem három vagy nem négy, úgy hat gyerek sem öt.
Miért írok most erről?
Mert 2017. február utolsó szombatján történt valami, ami végérvényesen megértette velem, hogy véget ért egy korszak, és ez sok tanulságot hozott magával számomra, és új utakat is nyitott.
Lomtalanítás volt nálunk azon a bizonyos napon. Én már hetekkel előtte elkezdtem összepakolni azokat a dolgokat, amelyekről úgy gondoltam, nincs már helyük az életünkben: törött ruhaszárító, kishibás, kinőtt etetőszékek (azért maradt még a tarsolyban, de három helyett most már csak egy van), óriás méretű papírdobozok, amelyeket lusta voltam összevágni, hogy beleférjenek a szelektív hulladékgyűjtőbe, a mindenki által utált étkezőszékeink, pár javíthatatlan ruhadarab.
És még valami... egy kukának használt fehér, műanyag, nagyméretű vödör. Ronda volt, elhasznált, piszkos és büdös. Igen, büdös – ebben tároltuk ugyanis tizenhárom éven át a használt pelusokat. Tehát abszolút megérett a kidobásra. Mégis, amikor a lomtalanításra előkészített kupac tetejére dobtam, megremegett egy pillanatra a kezem.
Éveken át mondogattuk Férjjel, hogy akkor lesz jó világ – még pezsgőt is bontunk majd -, amikor végre megszabadulhatunk a kakikukától. És most, ebbe a felhőtlen örömbe, hogy na, végre valahára szobatiszta minden gyerekem, a pelenkák megvásárlására fordított összeg végre újra beépül a családi költségvetésbe és gázálarc nélkül is ki lehet menni az erkélyre, valami furcsa szomorúság vegyült.
A felismerés
A szabadulás pillanatával együtt ugyanis ott volt a felismerés: soha többet nem fogok már pelenkázni, nem fogok egy pihe-puha, szuszogó kis emberpalántát óvatosan felemelni, hogy mezítelen háta alá takarót kanyarítsak a pelenkázóra, mert az hideg és nem akarom, hogy törékeny kis teste összeránduljon, amikor rárakom. Elég neki a pelenkázást kísérő macera, hogy emelgetem, forgatom, rátekerek valami idegen, nem túl kényelmes darabot, ami megkönnyíti az életemet és persze az övét, de mégis. Legyen hát valami ebben a folyamatban, ami az édesanyai kézen túl is simogató, megnyugtató.
Ahogy nem fogok a hálószobában Férjnek a hátamat mutatva egy rácsos kiságy felé fordulva aludni, a mellkasomon sem fog pihegni már senki egy-egy kiadós szopizás után félálomba merülve, 17-es méretű első kiscipőt sem fogok már venni, nem fogom egy, még a derekamig sem érő apró emberke két kezét erősen szorítani és kísérni az első botladozó lépéseket. Nem leszek már újra kismama, ezen időszak minden nehézségével és gyönyörűségével. Ott állva a kukával a kezemben úgy éreztem, hogy egy pillanatra a világ összes fájdalma az enyém.
Elmúlt valami, ami soha többet vissza nem tér. És hiába tudom az eszemmel, hogy most úgy jó minden, ahogy van, hogy öt gyerekkel kerek az életünk, számtalan új kihívás és kaland vár még rám; a szív, az egy más dolog, főleg, ha úgy érzi, a tulajdonosa fordulóponthoz ért. Fájt a hirtelen jött felismerés? Igen. Nagyon.
Valahol az agyam mélyén persze mindezzel tisztában voltam, hiszen Legkisebb kinőtt ruháit rendre elajándékozom, nem tartogatom már őket, de valahogy az a mozdulat, amivel azt a kukát kitettem az életünkből, az egészet olyan véglegessé tette. Ruhákból lehet újat venni – és sokszor jól is esik egy-egy új pólóval frissíteni a gyerekek készleteit, hogy ne mindig ugyanaz a nénós autó simítsam végig ruhahajtogatás közben -, de az a fehér, műanyag, fedél nélküli doboz tizenhárom éven át a mindennapjaink része volt, egy korszakot, egy állapotot képviselt, aminek most már örökre vége.
Ott, a szeméthalmaz felett hirtelen irigykedni kezdtem minden pocakos kismamára és minden nőre, akik előtt még ott a lehetőség, hogy átéljék, megéljék, magukba szívják ezeket a pillanatokat, perceket, napokat. Mert az ember csak akkor döbben rá, hogy mit veszített, mulasztott, amikor már késő. Mert minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. (Közhelyeket puffogtatni? Micsoda blődség! De mit csináljak, ha tényleg ezt éreztem?)
Mi lesz ezután?
Tudod, hány és hány pillanatot hagytam veszni az anyaságomból, mert a bosszúságot láttam benne, mert letaglózott a fáradtság, esetleg a külső világ rosszallásától félve vagy erővel, a szülői tekintélyemet latba vetve, vagy pusztán gyávaságból a helyszínről elmenekülve siettem lezárni őket, mert kényelmetlenek és kínosak voltak?! Na, a fehér kukával a kezemben február utolsó szombatján úgy döntöttem: mostantól másképp lesz.
A mindennapjaim racionális részét nagyon is tudatosan élem, öt gyerek mellett ez nem is lehet másképp. Bár az anyaság szinte az egész életemet átszövi, ott valahogy ez többször elmarad. És nem a gyereknevelés terén, sokkal inkább az érzelmi részen. Mostantól még jobban igyekszem majd jó mélyen magamba szívni és élvezni – és ha azt nem is lehet, például egy földön fetrengős, dackorszakos hisztit, akkor is megélni, átélni – minden pillanatot és a vele járó feloldozó katarzist (mert a legsötétebb pillanat végén is ott a feloldozás, az ölelés, a puszi, a bocsánatkérés, az ordibálós szájkarate lecsendesedése és a higgadt észérvek felbukkanása stb.), amit a gyerekeimmel élhetek át, még azokat is, amelyeket legszívesebben átugornék, magam mögött hagynék vagy amelyek elől messzire elfutnék.
Élvezni akarom az anyaságomat minden nyűgével, örömével együtt úgy, hogy ne érezzem soha többet: valamiről lemaradtam, valamit elmulasztottam, ami soha többet nem tér már vissza. Kikerekítem az életem, az életem kerekét.
És ehhez nem kellett más, mint egy lomtalanítás egy kopott, sokat megélt kukának álcázott vödörrel megfejelve. Az élet mindig tud szolgálni meglepetésekkel. Negyvennégy év után is.
Ha tetszett az írás, kattints a megosztásra!
