Döbrösi Laura: Nem jó, ha a szerelem szabályokhoz van kötve

Az első évad után milyenek voltak a tapasztalataid az Aranyélet második szériájának forgatásán?

A második évad minden szempontból nagyobb szabású volt, mint az első. Az HBO mindig törekszik arra, hogy a legjobb minőséget adja ki a kezéből, ez is olyan élményt ad, mintha egy mozifilmet néznél, nem is egy tévésorozatot. Ezt már a forgatáson is érzékeltük. A kamerákat most többféleképpen használták, Zsombor és Gábor (Dyga Zsombor rendező és Marosi Gábor operatőr) rengeteg kreatív és extra dolgot találtak ki együtt. Steadicam, esőgép, durva sebek... szóval technikailag és képileg is vagányabb lett az egész. Olyan dolgokat láttam, mint azelőtt még sosem, ezért rengeteget is tanultam. Egy-két kivételtől eltekintve a stáb maradt a régi, ugyanaz a család jött össze, még szorosabbra fűződtek a kapcsok. Nagyon barátságos légkörben, de pörgősebben forgattunk; bár kevesebb napom volt, mint tavaly, de azokat a tizenkét órákat én végig is dolgoztam. Ennek ellenére nem igazán jellemezték stresszes momentumok, legfeljebb egy-két szituációban. Főleg ahhoz képest, hogy mekkora volt a nyomás, hiszen az ország legprofibb csapatával voltunk körülvéve, mégis inkább spannolt minket, minthogy visszavetett volna bármiben is. Mindenki nagyon figyelt egymásra.

Miből adódott a stressz?

Leginkább a körülményekből. Mert hát simán megtörténhet, hogy elkezd esni az eső vagy nekiállnak fúrni-faragni a szomszédban. És sokszor tartozik ehhez egy fura varázs: minél többször kell felvenni valamit, annál rosszabb lesz. Nekem például sok kemény jelenet jutott, amelyek érzelmileg eléggé megviseltek, és azokat azért nehéz tizenötször ugyanúgy megcsinálni. Feltéve persze, hogy nem vagyok egy robot… Egy brutál nagy kiakadásból három-négy van az emberben és aztán egyszerűen nem jön ki belőle több. Szóval ügyesnek kellett lenni. Az időjárással idén kicsit megszívtuk: rengeteget esett az eső, és sokszor sajnos ellenünk.

A nagy kiakadások közül mi volt az, ami érzelmileg is megviselt?

A börtönben például iszonyú nyomasztó volt. Csak annyit tartózkodhattunk ott és akkor, amennyit feltétlenül, minimálisan kellett.

Mindezek ellenére örülök minden nehéz, szenvedős feladatnak, hiszen ezek jelentik a kihívást. Ilyenkor a saját életed olyan másodlagossá válik, hogy miután hazamész, vagy beájulsz az ágyba, vagy ülsz otthon és nézel magad elé még órákig.

Ilyenkor hogyan tudsz visszatalálni a valóságba?

Nehezen. Ebben az évadban kimaradt egy hónap, amikor nem forgattam; az elején vettük fel a veretős részeket, úgyhogy a pihenő nagyon jól esett utána. Persze vannak olyan színészek, akik abban a percben, hogy kijönnek a jelenetből, el is engednek mindent, de az egy másik módszer. Én nem tanultam meg ennyire technikából játszani, és szerintem filmen az ritkán működik igazán jól. Színpadon simán, mert ott száz méterről néznek, de filmen nem lehet úgy tenni, mintha egy matekképlet lenne az egész, amit csinálsz. Legalábbis én nem tudok úgy tenni, és ennek örülök is.

Ezek szerint te inkább az a fajta színész vagy, aki ösztönből játszik?

Talán. Lenyűgöz az a profizmus, amikor valaki pontosan, kiszámíthatóan, minden esetlegességet kizárva tud játszani. Az ösztönösség viszont szerintem nem zárja ki az intellektualizáltságot - például én szeretek minden érzelmet alaposan megvizsgálni, körbejárni, amit meg kell jelenítenem. Elemzem a helyzeteket, hogy jobban megértsem. És amikor agyból megértettem, onnantól kezdve átélni is könnyebben, mélyebben tudom. Nem gyakorlom a tükör előtt, hogyan fogok kinézni, ha elsírom magam, hanem belerakom a fejembe azt a pszichológiai folyamatot, ami az adott helyzetben lejátszódik. Ezt kell megfelelően elmélyíteni, és akkor át is lehet élni „igaziból” is.

Voltak az életedben hasonlóan drámai erejű fordulópontok, mint Miráéban? Nem konkrétan arra gondolok, hogy rájössz, a családod minden tagja gyakorlatilag bűnöző, de fedeztél már fel párhuzamosságokat az ő sorsának alakulása és a tiéd között?

Nem jellemző egyik sem. Olyan előfordult már, hogy gyökeresen át kellett értékelnem saját magamat, a viszonyomat a külvilághoz. Pont tizenhét voltam egyébként, annyi, mint Mira, de ezen kívül nincs sok hasonlóság köztünk. Nyilván szerelmes már voltam, csalódott, kiábrándult is, értek már veszteségek, még ha nem is olyan súlyúak, mint Mirát. De például az én családom a világ legjobbja, és végtelenül szerencsésnek is érzem magam miattuk.

Te milyen kamasz voltál?

Alapvetően jó gyerek voltam, szorgalmas tanuló és mindig lelkes. Nem is nagyon kellett mi ellen lázadnom, otthon mindig minden tök rendben ment. Szerettem bulizni, de mindig úgy „rosszalkodtam”, hogy ne menjen a jól működés meg a korrektség rovására. Meg tudtam tartani a balanszot, nem csinálnék semmit sem másképp.

Gyerekszínészként kezdted a pályát, már egészen kiskorod óta szerepelsz filmekben, színházban is. Sosem érezted, hogy áldozatokat hozol vagy kimaradsz valamiből, ami az „átlagos” gyerekeknek, a kortársaidnak megadatik?

Nem éltem meg áldozatként, nem éreztem azt, hogy bármiről le kellett volna mondanom. A mai napig úgy vagyok vele, ha dolgozom, forgatok, fel se merül, hogy mást is csinálhatnék, például nyáron fesztiválra mehetnék helyette. Annyira szeretem, hogy mindennel szemben prioritást élvez. Már kisiskolás koromtól kezdve folyamatosan dolgoztam suli mellett, forgattam, szerepeltem. Tizenkét-tizenhárom évesen gyerekműsort vezettem az MTV-n, ami úgy nézett ki, hogy hétfőtől péntekig suliban voltam, szombat reggel hatra bementem a tévébe, ott bepróbáltunk, majd kilenctől jött az élő adás. Aztán még felvettük a vasárnap délelőttit is, szóval szombat délután négykor indultak a hétvégéim. Maradt egy vasárnapom arra, hogy megírjam a házikat meg tanuljak. A felvételi évet is úgy nyomtam végig, hogy három hét suli, egy hét forgatás, három hét suli, egy hét forgatás… Később nagyon sokszor forgattam vizsgaidőszakban, például az Egynyári kalandot is - olyankor többször volt, hogy kimaradt egy-két éjszaka alvás, de ez nem szenvedést, inkább kihívást jelentett, ami aztán rengeteg sikerélményt hozott magával.

A barátaid többsége szintén szakmabeli?

Nem, ez amiatt is van, hogy nem a színműre jártam. Több barátságom a középiskolából maradt meg, a legjobb barátnőm már hatéves koromtól kezdve az. Sokan közülük művészek: képzősök, momésok, zenészek. Egy kreatív, alternatív csapat, de jellemzően nem filmesek és színészek.

Az Aranyélet helyenként elég durván mutat rá a magyar társadalom deficitjeire, problémáira, olyan dolgokat, rétegeket, az „alvilágot” is megmutatva, amelyekre sokunknak nincs igazán rálátása. Érzékenyített téged ezzel a világ dolgai iránt?

A sorozat rengeteg társadalmi-szociális problémahalmazt sorakoztat fel.

Ezek a dolgok mindig is szúrták a szemem, azért is végeztem el éppen a nemzetközi tanulmányok szakot, hogy jobban megértsem a világot, a problémákat, már a gyökerüktől fogva.

Azért a forgatókönyvírók néhol sarkítanak is, nem?

Igen, szerintem néha kicsit igen. Egyrészt lehet vele azonosulni, mert valósághű, viszont ahova felkiáltójelet akar rakni, ott pont annyira karikíroz, hogy attól csak színesebb lesz, szórakoztatóbb és jobban rá lehet csodálkozni. Ennek a célnak teljesen jól rendelődik alá a sarkítás, egyensúlyban vannak egymással. Mondjuk amit a HÖK-ösökkel művelünk, az elég kemény, bár nem tudom, mi megy a valóságban... (nevet) Mindenesetre a túlzásosnak tűnő történések mindig megállnak egy ponton, amitől nem lesz belőlük egy szürreális hülyeség.

Az alárendelésről most eszembe jutott egy kérdés, igaz, kicsit más kontextusban. Mennyire megy neked az, hogy színészként alárendeld magad a rendezői akaratnak? Nem egy színésztől lehet hallani, hogy ez a szakma, pláne a filmezés nem a demokráciáról szól…

Eddig szerencsémre remek rendezőkkel hozott össze az élet. Zsomborral ezer éve dolgozunk együtt, jóban is vagyunk, vele például nyilván bátrabb vagyok, ha van egy ötletem. De egyébként az a fontos, hogy mindkét oldalról működjön a bizalom. Ahhoz, hogy kétség nélkül alárendeljem magam, nagyon erősnek kell lennie. Ha valami nem tiszta, amit kérnek tőlem, addig kérdezek, míg meg nem értem. Én képes vagyok elengedni az igazamat, belátva, hogy egy rendező a maga teljességében lát rá a történetre, az összefüggésekre, de ez nem baj, ha kölcsönös. Érdemes néha egy rendezőnek is elhinnie azt, hogy a színész a karakterét (főleg két évad után) már lehet, hogy eggyel jobban érzi, mint ő. Közben persze megvan a hierarchia, amelynek a rendező áll a csúcsán, és ha nincs konszenzus, azt kell tenni, amit ő akar.

Számítasz arra, hogy a leszbikus szál, Mira és Oszi kapcsolata visszhangot ver? Nem túl megszokott, hogy egy magyar sorozatban két lány románca ilyen hangsúlyos és kidolgozott legyen, pláne hogy még ágyban csókolózva is lássuk őket.

Azt szeretném hinni, hogy nem lesz olyan, aki emiatt felhördülne vagy a szívéhez kapna. A szerelemről azt gondolom, hogy nem jó, ha szabályokhoz van kötve. Ez pont nem egy olyan síkja az emberi létezésnek, amihez kell egy használati útmutató, meg nagykönyv, amiben le van írva, hogy anya-apa-gyerekek, meg házasság, meg élethosszig tartó monogámia, meg heteroszexualitás. Rossz az, ha egy belülről ennyire őszintén fakadó dolgot kívülről, erőszakkal akarnak szabályozni.

Örülök neki, hogy van leszbicsók egy magyar sorozatban, annak is örülök, hogy én csinálhattam.

A Franciska (Farkas Franciska színésznő, Oszi megformálója) nagyon jó csaj, tök jó vele csókolózni (nevet). Egyébként jóban vagyunk, semmi szégyenlősséget nem éreztem, amikor leforgattuk, azóta is poénkodunk rajta. Az egész szál egyébként gyönyörűen van megírva. Mira nem leszbikus, hanem egyszerűen szeretethiányos. Oszi jelentette számára az első olyan kapcsolatot, amiben oda tudta adni mindenét, amije van. Oda merte, mert megbízott benne. Intimitás volt köztük, nem szexualitás, hanem ember és ember közötti közelség. Neki soha nem volt még olyan, hogy valakit tiszta szívből szerethet, ő csak olyat tud, hogy vagy mindent odaad, vagy semmit. És miért ne kívánhatnánk meg bárkit, akár csak szexuálisan, vagy miért ne kerülhetnénk annyira közel valakihez, hogy egyszer csak azt érezzük, jó lenne odabújni hozzá? Szerintem közel sem annyira élesek a határok, mint ahogy azt sokan gondolják. Nehogy már fennakadjunk ezen.

A sorozat minden vasárnap látható az HBO-n és az HBO GO-n. Az első epizód regisztráció nélkül megtekinthető az HBO GO-n.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!