Gyilkosság, látszólag minden ok nélkül? Albert Camus Közönyét nem könnyű megfilmesíteni, de Az idegen nem vallott kudarcot
Még mielőtt valaki elsiklana a film mellett azt gondolván, áhh, egy francia film Az idegen címmel nem mond neki semmit, talán az kissé felkelti az érdeklődését, ha eláruljuk, hogy François Ozon filmje valójában a Nobel-díjas író, Albert Camus (1913–1960) itthon inkább Közöny címen ismert művének mozgóképes feldolgozása.
2016-ban azonban készült egy új fordítás Camus könyvéből Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában. Ebben már ők is Az idegen címet használják, amely egyébként talán sablonosabbnak hat, de valamivel pontosabban kifejezi a főszereplő Meursault személyiségét, aki, bár úgy tűnik, valóban közönnyel viseltetik sok minden iránt, az fontosabb, hogy az embertársai számára ő mindig is egy idegen marad.
Egyébként nem ez az első film, amely a híres regényből készült, a neves olasz filmrendező, Luchino Visconti (Rocco és fivérei, A párduc, Halál Velencében) ugyanis már készített belőle egy egész estés adaptációt 1967-ben (itthon természetesen Közöny címmel) Marcello Mastroiannival Meursault-ként és Anna Karinával Marie-ként (1973 áprilisában a magyarországi mozik is bemutatták). A jelenkori francia film egyik legismertebb és legtermékenyebb direktora, François Ozon (8 nő, Swimming Pool, 5x2, Született feleség, Fiatal és gyönyörű, Frantz, Isten kegyelméből, Minden rendben ment, Bűnös vagyok stb.) tehát igen nagy fába vágta a fejszéjét, mivel a Közöny/Az idegen egy elég nehezen filmre alkalmazható mű, és akkor még finoman fogalmaztunk.
Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nem biztos, hogy mindenki tisztában van a regény cselekményével, bár mi most a jelen tárgyalt filmünk sztoriját osztjuk meg, így természetesen akadhatnak eltérések. Szóval a főszereplőnk, Meursault (Benjamin Voisin) egy jóképű hivatalnok, aki az 1930-as évek Algériájában él és dolgozik, látszólag pedig egy igencsak fura figura, akin szinte semmilyen érzelem nem látszódik, közönyösen éli megszokott rutinnal teli mindennapjait.
Majd újra összefut a strandon a Marie nevű gyönyörű lánnyal (Rebecca Marder), akivel viszonyba kezd. Egy tengerparti hétvégi kiruccanáson egy barátjánál aztán látszólag minden ok nélkül lelő egy fiatal arabot, amely után egy bírósági tárgyalás veszi kezdetét. Az esettel (főleg a motivációval) kapcsolatban nagy a bizonytalanság, és persze előjönnek a Meursault személyiségébél fakadó furcsaságai is, az emberek pedig rá vetítik ki a saját értékrendjükből fakadó ítéletüket, a társadalom által elfogadott viselkedésmintáktól eltérőkkel nem tudnak mit kezdeni.
Ahogy fentebb írtuk, Az idegenben Ozon elhagyta Meursault belső monológjait, és csak kívülről, kissé távolságtartón mutatja felettébb szófukar hősünket, akit végigvisz a cselekmény különböző pontjain, pontosabban bemutatja a sodródását az események közepette, amelyekre (a gyilkosság kivételével) nincs sok ráhatása. Így kevésbé tudunk bekerülni a főszereplő lelkébe, de nem is ez volt a filmváltozat célja. Ozon minden bizonnyal belőlünk, nézőkből is azt próbálta előcsalni, amivel a filmbeli világ viszonyul Meursault-hoz: hogy hiába ő van mindig a középpontban és minden egyes jelenetben, mégis idegennek érezzük. Merész vállalkozás, de működik.
Az kétségtelen, hogy Ozon atmoszférateremtésben ezúttal is zseni. Hatalmasat szippanthatunk a ’30-as évek fekete-fehérre varázsolt Algériájából.
Az utcák, a jelmezek, a díszletek mind kifogástalan belehelyezkedést biztosítanak a kor és a helyszín egyvelegébe, ami segít abban, hogy az amúgy lassan folydogáló cselekmény végig érdekes maradjon.
Mindent összevetve tehát Ozon egyáltalán nem vallott szégyent, és bár Az idegen nem vonul be majd a filmtörténelem nagyjai közé, mi, nézők biztosan nem közönyösen faljuk majd a képsorait.
