MÚLT
A Rovatból

Elszabadult szerelvény, négy halott és sok sebesült – Budapest legsúlyosabb villamosbalesete 1900-ban volt

A kézifék és a lejtőn kialakított végállomás okozott a századforduló pünkösd hétfőjén tömegközlekedési katasztrófát.
György Sándor írása a Napi Történelmi Forrás online magazinban - szmo.hu
2018. április 18.



A Napi Történelmi Forrás szerkesztősége történész kutatókból álló progresszív csapat, amely 2015-től napról napra, képekkel illusztrált, idézeteket és visszaemlékezéseket interpretáló cikkeivel kívánja bemutatni a múlt történéseit, megragadni a hátunk mögött hagyott évszázadok hangulatát. Céljuk, a "nem mindennapi történelem" bemutatása.

Ma már szinte minden európai nagyváros tömegközlekedésének fontos részét képezik a villamosok. Az új közlekedési eszköz megjelenésekor (cirka 150 éve) azonban rengetegen ellenezték, illetve féltek tőle. Pont úgy, ahogy anno a gőzmozdonyt, vagy a vastestű hajót – utóbbiról egyesek ki is jelentették, hogy olyan nem is létezik, mert a vas köztudottan nem marad meg a víz tetején. De ahogy a karaván, az idő is haladt, és a villamosok szépen lassan egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. Budapest első vonala (a mai 4-6-os "csírája") 1887-ben nyílt meg, és a századfordulóra több társaság is rákapott a villamos-üzemeltetésre, természetesen elsősorban a "gründolási lázban" égő Pesten. Néhány vonal azért Budának is jutott; ezek közül az egyik Zugligetet kötötte össze a Lánchíddal. Itt történt 1900. június 4-én a főváros legsúlyosabb villamos-tömegszerencsétlensége.

A rohamosan fejlődő Pest mellett (világvárost építünk 1.0) Buda – nagyrészt földrajzi okok miatt – sokkal többet őrzött meg korábbi településszerkezetéből. A mai Istenhegy, Kis és "Nagy"-Svábhegy, Zugliget, Hűvösvölgy egyre inkább üdülőövezet-jelleget öltöttek (illetve megtartották azt), ahol a módosabbak villákat-házakat építettek (lásd Jókai Mórt), akinek pedig nem futotta erre, azok kirándulóként járták a környék hegyeit és/vagy ültek be az egyre szaporodó vendéglők egyikébe. A megnövekedett igényeket már 1832-től omnibusz-járatokkal szolgálták ki, 1868-ban pedig kiépült a lóvasút is. Ez a Lánchídtól a Laszlovszky-majorig (ma a Máltai Szeretetszolgálat központja, kb. a Kuruclesi útnál) vezetett, és a Budai Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) üzemeltette. Ők igencsak haladtak a korral, mert 1896-ban már átálltak a villamosra, amely főleg a hétvégéken iszonyatos zsúfoltsággal üzemelt; maga a villamosozás is élménynek számított akkoriban, ami csak fokozta a vonzerőt. A vonalat később, 1903-ban meghosszabbították a Fácán vendéglő alatti szurdokig (a Tündér-szikla alatt), és 1977-ig működött, 58-as villamosként. Bár a síneket betemették, a pálya vonala még ma is jól látható. 2017 nyarán e sorok írója találkozott régi sín és talpfa-darabokkal is, amelyek egy útfelújítás során kerültek elő. Na de vissza 1900-ba!

villamos_baleset6

A katasztrófa után kialakított új végállomás 1909-ben. Magyar Földrajzi Múzeum-Erdélyi Mór Cége/FORTEPAN

Ahogy a legtöbb ilyen jellegű újítás, a villamos is különféle gyerekbetegségekkel küszködött, és a szabályokat is menet közben kellett kialakítani – ezzel történetünk idejére még messze nem végeztek. Az egyik ilyen tanulság lett később, hogy nem túl jó ötlet a végállomást lejtőre telepíteni. 1900. június 4-én reggel viszont még semmi nem utalt arra, hogy katasztrófa várható. A pünkösd hétfő miatt rengetegen vártak a villamos zugligeti végállomásánál, és ahogy az ma is lenni szokott, megrohamozták a beérkező járművet. Egyes források szerint közel 70 utas préselődött fel a maiaknál jóval kisebb kocsira, ami önmagában eléggé horror lehetett. Összehasonlításként: a mindenki által ismert Tatra T5C5 papíron 100 fős befogadóképességű... A katasztrófát az okozta, hogy a nagy tülekedésben valaki kioldotta a "kéziféket" (a zárt vezetőfülke is évtizedek alatt alakult ki, persze nem csak emiatt), és a szerelvény megindult a lejtőn lefelé. A járművön szakképzett személyzet – a vezető és a kalauz – nem tartózkodott, a megrémült utasok pedig vagy nem fértek hozzá a fékhez, vagy nem mertek semmihez se nyúlni, illetve a későbbiekben inkább csak kapaszkodni próbáltak. A villamos a Virányos útig egyre gyorsult, az ottani kanyarban viszont kisiklott és a jobboldali árokba borult.

villamos_baleset1

Helyszínelés a katasztrófát követően (Új Idők 1900/24. 540. o.)

Négyen a helyszínen életüket vesztették, kilenc embert súlyos sérülésekkel szállítottak a Szent János Kórházba. Elsőként néhány villamosvezető és arra járó rendőrök kezdték meg a mentést. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy két mentőkocsi nagyon rövid időn belül a helyszínre érkezett, a sérültek így hamar a kor színvonalán mérve kiváló ellátásban részesülhettek. Szemző Hanna tanulmányában ismertette az áldozatok hátterét is, amelyből képet kaphatunk a Zugligetbe villamosozó közönség összetételéről is:

"A négy halott egyike egyedülálló izraelita kereskedősegéd, aki a menyasszonyával és az édesanyjával rándult ki; a második tescheni vasúti főfelügyelő, aki éppen Pesten vendégeskedett; a harmadik a kassa-oderbergi vasút felügyelőjének a felesége, a negyedik pedig egy losonci kereskedő 28 éves felesége. A kilenc súlyos balesetet szenvedett utas között találjuk egy szabómester 56 éves feleségét, az elhunyt vasúti főfelügyelő unokahúgát, a kassa-oderbergi vasúti felügyelőt és kisfiát, egy 21 éves cselédlányt és a húgát (egy 18 éves varrónőt), egy üveges nejét, egy 17 éves szolgálólányt és végül egy további varrónőt." (Forrás: Szemző Hanna: Balesetek és társadalmi szabályozás Budapesten a XIX-XX. század fordulóján Tanulmányok Budapest Múltjából 32., Budapesti Történeti Múzeum, 2005. 215-234. o. 221. o.)

A sajtó természetesen azonnal "rárepült" a balesetre, ugyanakkor a város és az ország vezetői is igyekeztek a lehető legalaposabban kivizsgálni az eseményt. Bár június 11-én demonstratíve újraindították a villamosközlekedést, az ezzel kapcsolatos viták még sokáig húzódtak. A villamos vezetőjét, aki ott sem volt, a baleset után azonnal őrizetbe vették, de a felelőst egyértelműen a "csorda módjára" viselkedő utazóközönségben találták meg. A tömegközlekedés, mint olyan újdonságnak számított (legalább is városi viszonylatban), így még igencsak szabályozatlan volt. Ma részletesen előírják az utasok jogait-kötelezettségeit, de akkoriban még üzemeltetési szabályzatok se nagyon léteztek, nem beszélve az utazási kultúráról. Ez utóbbi, bár sokat csiszolgattak rajta, ma sem tökéletes, pedig a sajtó már akkoriban is ostorozta a villamosokat szó szerint megrohamozó közönséget, akik egymást taposva igyekeznek feljutni a kocsikra.

"Nincs semmiféle rend. A közönséget nem szoktatják fegyelemhez... Nem elég azt mondani, hogy "nem szabad". Gondoskodjék a hatóság, hogy egy ember fölszállhasson úgy, hogy nem tépik le a ruháját és nem öklözik meg. Az érkezési és indulási végállomásokat szabályozni kell, amint az külföldön történik." (Forrás: Pesti Hírlap 1900. június 7. 3. Idézi Szemző 225. o.)

– írta a Pesti Hírlap három nappal a katasztrófa után. Ekkor vált világossá, hogy az áldatlan állapotokkal valamit kell kezdeni, de hogy ki és mit csináljon, az igencsak zavaros volt. Rudnay Béla rendőrfőkapitány szigorításokat ajánlott, és felmerült, hogy a rendőrség biztosítsa az utazás körülményeit. Fülig Jimmy óta tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, és pontosan ez a helyzet a villamosokkal is, így az ötletet elvetették, bár a végállomásokon járőrözők számát megemelték. Rudnay a helyzetet arra is ki akarta használni, hogy kiszélesítse a rendőrség hatáskörét, sőt belengette a BKVT bezárását is, de nem igazán akadt támogatója. A közgyűlésben egyedül Selley Sándor belügyminisztériumi tanácsos értett vele egyet, aki emellett sebességkorlátozást is javasolt. Akkoriban valóban furcsán hatottak a száguldozó villamosok, amiket meg kellett szoknia a lakosságnak is. Igaz, hogy a vonatok már akkor is gyorsabbak voltak, de azok többnyire lakott területekről távol közlekedtek. Az tény, hogy sebességhatárra szükség van, viszont ha nincs, aki fékezzen, maga a rendelkezés édeskeveset ér. A zugligeti katasztrófa ugyanakkor fontos szerepet játszott abban, hogy megszabják a villamosok max. sebességét (útviszonyoktól és térszíntől függően 6-18 km/h), és előírták azt is, hogy kereszteződésekben, templomok és iskolák előtt, valamint forgalmas útszakaszokon csak lépésben haladhattak. Szintén konstruktív felvetés volt, hogy csökkentsék a férőhelyek számát, illetve valahogy szabályozzák a felszállás sorrendjét. (Forrás: Szemző 226.)

villamos_baleset2

A régi végállomás valamikor a 70-es években. Jól látható a lejtős rész is (Komjáthy Zoltán Gyűjteménye/iho.hu)

"Sélley Sándor előterjesztette 30 pontban foglalva azon rendőri intézkedéseket, amelyeket szükségesnek vél a közönség biztonsága és kényelme, szempontjából. Követeli az állóhelyek megszüntetését, vagy legalább korlátozását annyiban, hogy a kocsi belsejében hét, kívül pedig öt állóhely legyen. A kocsivezető mellett senkinek sem szabad állani. A kocsikról a leszállás csakis a járda mellett és egyetlen ajtón történhetik. A villamos-vasutakra csak a vonalszakaszhatár pontjain lehessen fölszállni. A tömeges fölszállásoknál sorszámozott jegyeket kelj váltani. Ez azonban csak a végállomásoknál lépne életbe. Követeli továbbá a zugligeti állomás áthelyezését sík helyre, a lejtők csökkentését a zugligeti vonalon, valamint a menetsebesség csökkentését. Rudnay főkapitány hasonló rendőri intézkedéseket követel és bejelenti, hogy a saját hatáskörében szigorú intézkedéseket tett a föl- és leszállásra nézve, hogy a most fönnálló szabályokat szigorúan i megtartsák. Követeli, hogy a zsinór helyett ajtókat alkalmazzanak." (Forrás: Pesti Hírlap 1900. június 10. 8. o.)

A rendelet végül még június 19-én született meg, de ennek nem mindenki örült. A legtöbb sajtótermékben azon puffogtak, hogy egy-egy ilyen rendelet kiadásához mindig katasztrófának kell történnie. Ezzel szemben a Népszava – amely a katasztrófáról nem tudósított – június 23-án már azon méltatlankodik, hogy az új szabályozás rendőrt csinál a kalauzból, és hogy a forgalmi személyzetnek semmi pihenőideje nem marad két "kanyar" között. Ez utóbbit mondjuk joggal nehezményezték.

villamos_baleset3

A végállomás 1983-ban, elég ótvar állapotban. Mára felújították (Makovecz Benjámin/FORTEPAN)

A szomorú emlékű zugligeti katasztrófa alkalmából megszólalt a rendőrség is. Megindították a bűnügyi vizsgálatot minden irányban. Megeredt a prókátori keresztkérdések hömpölygő árja, teltek, egyre szaporodtak a jegyzőkönyvek, fogyott a sok tinta, papiros. A sok ülésezés, ankétezés és tárgyalás végeredményeképp rákerült az utczasarokra a legújabb tízparancsolat, a legfrissebb keletű szabályrendelet. A rendőrség csinálta meg, az adta ki és alig van talán járó-kelő ember, aki nem olvasta volna el. Tagadhatlan, van benne szó, meg beszéd elég, sőt több is, mint amennyi kéne, hogy követni lehessen. Ez a rendelet a kalauzból egyenesen rendőrt csinál. Ha a kalauz a tízparancsolat minden pontját meg akarja tartani, akkor egyebet se tegyen, csak rendőrködjék, meg czivódjék az utasokkal. Uj terheket ró ez a rendelet az amúgy is alaposan igénybe vett forgalmi személyzetre. Helyzetük könnyítésére annyira sem gondol a mi bölcs hatóságunk, hogy valósággal súlyosabbá teszi a kalauz, meg a kocsivezető szolgálatát! A legfontosabb pont ugyanis azt követeli meg, hogy ha a kocsi beérkezett az állomásra és az utasok beszálltak a kocsiba, — akkor sem a kalauz, sem a kocsivezető egy pillanatra sem hagyhatják el a kocsit! Hát ezt alaposan csinálták meg, annyi bizonyos. Azelőtt, ha a kocsi beállt a sorba, a személyzet egy-két perczig szabad volt s elvégezhette közben a legszükségesebb dolgát, vagy ledőlt a végállomási laktanya kemény falóczájára. Ezt az egy-két percznyi pihenőt vette el most tőlük a rendőrség. De minek is annak szünet — aki nem rendőr! (Forrás: Népszava 1900. június 23. 2. o.)

Ezzel önmagában nem is lett volna gond, ám a munkásság lapja a katasztrófát is arra próbálta kihasználni, hogy osztályharcos, torz szemléletet hirdessen, és a közlekedési szabályzattal kapcsolatban is munkáselnyomásról, illetve hasonló dolgokról írjon, valamint agitáljon a munkásság szerveződése mellett. Lehetett a szabályzat jó vagy rossz, de az biztos, hogy célja nem a munkások és az "alsóbb néposztályok" kizsigerelése volt.

"A jóban, tejben-vajban úszkáló részvényesek, a polgári osztály, látjátok, erősen van szervezve. Kezében van a pénz, a hatalom, a törvény. A proletárnak nincs egyebe, csak a két keze erős munkája és arczának becsületes verejtékével szerzett az a nyomorult néhány garasa, amiből alig hogy megél. De van nekünk még egy hatalmas támaszunk, egy sokra képes erőnk : az egyesülés, a szervezkedés! Emberek : szervezkedjetek!" (Forrás: Népszava 1900. június 23. 2. o.)

Szomorú érdekesség, hogy a villamoskatasztrófa ideje egybeesett a modern nyomozati módszerek megjelenésével, így a helyszínről több felvételt is készített a korabeli CSI. Ezekről öt évvel később a Tolnai Világlapja is beszámolt egy rendőrmúzeumról szóló cikkében, igaz az illusztrációk között egy kép sem szerepel.

"A rendőrség most már minden fontosabb esetről — például gyilkosságról — helyszíni félvételeket csináltat. Meglehetősen gazdag már ez a gyűjtemény. Balesetekről, szerencsétlenségekről is készülnek fölvételek. Érdekes köztük az, amelyet a zugligeti villamoskatasztrófáról csináltak." (Forrás: Tábori Kornél: Harcz a bűn ellen Tolnai Világlapja 1905. február 19. 299-304. o. 304. o.)

Az Új Idők című művészeti-társadalmi hetilap június 10-i számában ugyanakkor mind fénykép, mind leírás szerepel a katasztrófáról. Utóbbiban is utalnak a közönség tülekedésére, és arra, hogy a helyszínen lévő négy rendőr nem igazán tudott mit tenni a villamosra feljutni kívánó több száz fős tömeggel szemben.

"A vizsgálat kiderítette, hogy maga a közönség okozta a szerencsétlenséget, mert mint ilyenkor Budapesten rendes szokás, senkisem ügyelt a rendre, hanem pusztán arra, hogy minél előbb a kocsiba juthasson. Rendőr csupán négy volt jelen és azok mitsem tehettek a tömeg vad rohama ellen, a villámosvasúttársaság pedig, ami szintén divat Budapesten, nem gondoskodott elegendő számú kocsiról. A nagy szerencsétlenség után most már elvárható, hogy ezentúl a rendőrség megszigorítsa a fölügyeletet és úgy a közönséget hozzászoktatja a kölcsönös kímélethez, mint a villámosvasúttársaságot rászorítja, hogy jobban szolgálja a közönség érdekeit." (Forrás: Új Idők 1900/24. 543. o.)

Bár Budapestet ekkor többnyire már igazi európai nagyvárosnak ismerték el, sok újságíró szerint a villamosközlekedés jó példája annak, hogy ez csak a felszín, és a mélyben még igazi barbár lelkület lakozik. Ahogy a Fővárosi Lapokban is olvashatjuk,

"A büszke magyar fővárosról, amely egy idő óta oly csodálatosan európaiasodik, egyszerre kisült, hogy még mindig ázsiai metropolis, s hogy a lakói annyira míveletlenek és oktalanok, hogy a maguk bőrére sem tudnak vigyázni." (Forrás: Fővárosi Lapok, 1900. június 10. 1. Idézi Szemző 230. o.)

villamos_baleset4

Újsághír a kassai Fábry család tragédiájáról (Pesti Hírlap 1900. június 10. 11. o.)

Ugyanez a lap a tragédia után két nappal úgy fogalmazott, hogy:

"Ha valahol egy csapat összeverődik, a budapesti ember sosem fogja megvárni míg sorra kerül, erőszakkal vagy meghunyászkodással, terrorizmussal vagy protekcióval kiviszi, hogy lefőzze a többieket, akiknek ugyanannyi joguk van, mint neki ... Életveszedelemmel felugrik vagy leugrik a villamos kocsiról, lármásan ront be minden nyilvános helyre és szidja az egész világot és összes szentjeit."

Ugye nem csak nekem jutott eszembe az a mondás, hogy onnan ismered meg a magyart, hogy mögötted lép be a forgóajtón, de előtted távozik...

A vizsgálatot végül augusztus 24-én zárta le a királyi ügyészség, amely senkit nem talált vétkesnek a mulasztásban, és kizárta a műszaki hiba lehetőségét is. A fővárosi tanács ekkorra már döntött arról is, hogy a lejtős végállomást áthelyezik a völgy végébe, ahol maradványai, illetve az oda épített vendéglő ma is látható. (Forrás: Pesti Hírlap 1900. augusztus 25. 3. o.)

Az eset jól mutatja az újdonsággal birkózó városiak és vezetőik kérdéseit, kétségeit, illetve a modern eszközök által generált problémákat (ma hasonló vitákat keltenek az önvezető autók és az okosházak is). Az is látható, hogy igyekeztek megfelelni a kihívásoknak; ilyen súlyos baleset szerencsére azóta sem történt (és remélhetőleg nem is fog), bár 1933 januárjában pontosan ugyanott siklott ki egy villamos. Akkor egy 9 éves kislány vesztette életét. A villamost megrohamozók és tülekedők sem tűntek el egyik nagyvárosból sem. Igaz ritkán, de az is megesik még, hogy egy villamos "önvezetővé" válik, de többnyire utasok nélkül, és csak rövid távon. Akit érdekel Budapest régi és mai villamosközlekedése, kattintson ide!

Ha a tankönyveken kívül is érdekelnek a nem mindennapi történelmi pillanatok, a Napi Történelmi Forrás lesz a legjobb választás.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A buborékfiú tragédiája: 12 évet élt teljes elszigeteltségben, halála mégis forradalmasította az orvostudományt
A halálos kór miatt egyetlen baktérium is végzett volna vele. A NASA még egy űrruhát is készített neki, hogy érezhesse a külvilágot.


A redőnyök résein átszűrődő fényben apró porszemek lebegtek, amiket a fiú, aki egész életében steril műanyag falakon keresztül nézte a világot, csodálkozva figyelt. Hópelyheknek nevezte őket, mert soha korábban nem látott még hasonlót. Tizenkét év után először lélegzett szűretlen levegőt egy kórházi szobában, és először érezhette édesanyja érintését.

Néhány nappal korábban, amikor orvosai a kockázatos lépésről, a buborék elhagyásáról kérdezték, csak ennyit mondott édesapjának: „Apa, bármit elfogadok, csak jobban legyek” – ahogy a PBS American Experience dokumentumfilmje felidézi. Ez a két hét szabadság volt David Phillip Vetter életének utolsó fejezete, egy olyan tragédia, amelynek tudományos hozadéka ma csecsemők ezreinek életét menti meg.

A Vetter család első fia, David Joseph III, hét hónaposan hunyt el súlyos kombinált immundeficienciában, röviden SCID-ben. Amikor Carol Ann ismét fiúval lett terhes, az orvosok 50 százalék esélyt jósoltak a betegség megismétlődésére.

A mélyen vallásos katolikus szülők az abortusz helyett a küzdelmet választották.

David Phillip Vetter 1971. szeptember 21-én született, és a születése utáni másodpercekben egy előre elkészített, steril műanyag izolátorba helyezték. Életének első éveit a houstoni kórházban, később pedig egy otthonukban felállított, hasonló rendszerben töltötte.

Minden, ami bejutott hozzá – levegő, étel, játékok –, aprólékos sterilizálási folyamaton ment keresztül. A NASA által fejlesztett mobil ruha jelentett számára egy rövid ablakot a külvilágra.  Amikor először felvette, csak annyit mondott: „Tetszik.” Édesanyja így emlékezett vissza a pillanatra: „Amikor először megpróbált járni a ruhában, úgy imbolygott, mint egy matróz, aki épp most szállt partra.”

A ruha használata azonban körülményes volt, és David hamar ki is nőtte.

Ahogy David cseperedett, egyre inkább tudatára ébredt helyzete korlátainak. A külvilággal egy beépített kesztyűpár és a buborék falán keresztül kommunikált. Mary Ada Murphy pszichológus segített neki feldolgozni az elszigeteltség okozta frusztrációt. Egy alkalommal David őszintén megkérdezte tőle: „Miért vagyok állandóan dühös?” – idézte fel a pszichológus a Houston Pressnek adott interjújában.

12 éves korára az orvosok és a család számára is világossá vált, hogy a helyzet hosszú távon tarthatatlan. Dr. Shearer így foglalta össze a dilemmát egy 2015-ös visszaemlékezésben: „Mi mind tudtuk, hogy eljön a nap, amikor dönteni kell: bent vagy kint.”

A megoldást egy csontvelő-transzplantáció jelenthette volna, amelyet nővérétől, Katherine-től kapott. Mivel a szöveti egyezés nem volt tökéletes, a beavatkozás kockázatos volt. 1983. október 21-én David megkapta a körülbelül 59 milliliter, kezelt csontvelőt.

A beavatkozás után hetekig minden rendben lévőnek tűnt, de karácsony után David állapota rohamosan romlani kezdett. Magas láz gyötörte, amely elérte a 40,6 Celsius-fokot, és belső vérzései lettek. A donor csontvelőben egy rejtett vírus, az Epstein–Barr-vírus (EBV) lappangott, amely David legyengült szervezetében elszaporodott és daganatokat, Burkitt-limfómát okozott.

A tudomány számára ez a tragédia egy fontos felfedezést hozott: bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy vírus rákos megbetegedést idézhet elő. A fiú számára azonban a folyamat a véget jelentette. Orvosai 1984. február 7-én meghozták a végső döntést. Kiemelték a buborékból, és egy steril kórházi szobába fektették.

Életében először érintkezhetett közvetlenül a szeretteivel. Ám állapota nem javult. Egyik utolsó, tiszta pillanatában így szólt: „Ez nem működik… Fáradt vagyok. Miért nem húzzuk ki az összes csövet, és engedtek hazamenni?”

Február 22-én, tizenöt nappal a „szabadulása” után, David elhunyt.

A története bejárta a világot, és a „buborékfiú” fogalma beépült a popkultúrába, több film is készült, amit ő ihletett. Conroe-i sírkövén egy egyszerű, mégis mindent összefoglaló mondat áll: „Ő soha nem érintette meg a világot, de a világot megérintette ő.”

A NASA mérnökei által 1977-ben készített, mintegy 50 000 dollárba (mai árfolyamon körülbelül 16,5 millió forintba) kerülő steril „űrruhát”, amelyben David néhány lépést tehetett a külvilágban, ma a Smithsonian Intézet őrzi. Ez a ruha szimbolizálja azt a hatalmas technológiai és pénzügyi erőfeszítést – a 12 évnyi gondozás teljes költségét több mint 1,3 millió dollárra, vagyis közel 430 millió forintra becsülték –, amelyet egyetlen gyermek életben tartására fordítottak.

Ez a befektetés azonban komoly etikai kérdéseket is felvetett. „Csodálatos, hogy képesek vagyunk erre. De talán túllépjük a tudásunk határait, amikor ennyire kockázatos kísérletekbe vágunk” – fogalmazta meg a kételyeket Bruce Jennings orvosetikus a PBS dokumentumfilmjében. James H. Jones orvostörténész szerint a helyzetet az akkori kontextusban kell értékelni: „Az eljárás kísérleti volt; hatásossága nem volt bizonyított, mégis ez volt az első reménysugár.”

Negyven évvel David halála után az Egyesült Államok mind az ötven államában rutinszerűen szűrik az újszülötteket súlyos kombinált immundeficienciára. A korai diagnózisnak köszönhetően a 3 hónapos kor előtt elvégzett csontvelő-transzplantációval a gyógyulási arány ma már 90-95 százalékos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Mákja volt: Egy magyar zseni jött rá, hogy kell kinyerni a mákból egyszerűen az ópiumot
Az ókor óta egy hihetetlenül macerás folyamattal nyerték ki a mákból az ópiumot. Aztán jött Kabay János, és egy csapásra megváltoztatta az egész gyógyszeripart - de hirtelen elhunyt, mielőtt Nobel-díjat kaphatott volna.


Aki ma erős fájdalomcsillapítót kap, talán nem is sejti, hogy a hatóanyagát már egészen másképp nyerik ki, mint évezredeken át. A régi, kézimunkás bemetszés helyett a gyógyszeripar ma már a növény száraz maradványaiból, a mákszalmából vonja ki az értékes alkaloidokat.

A nagy fordulat a 20. században jött el egy magyar feltalálónak, Kabay Jánosnak köszönhetően, aki kidolgozta, hogyan lehet a mákszalmából ipari méretekben kinyerni a hatóanyagot.

Az ő módszere tette feleslegessé a mákgubók egyenkénti megkarcolását és a kicsorduló tejnedv fáradságos lekaparását.

Kabay János először mérnöknek tanult, majd az első világháború borzalmainak hatására döntött úgy, hogy gyógyszerésznek megy, és a fájdalomcsillapítással, azon belül is a mák alkaloidjaival foglalkozik.

Bátyja patikájában kezdett dolgozni, de szabadidejében végzett kísérletei olyan ígéretesek voltak, hogy egy professzor felkarolta őt, és elhívta a gyógynövény-kísérleti állomására - ahol megismerte későbbi feleségét a fiatal vegyészdoktort, Kelp Ilonát is.

Az asszony nem csupán két gyermeket szült neki, de a kutatómunkájában is aktívan részt vett. 1925-ben nyerték ki a zöld máknövényből a morfint a kívánt módon, majd később már a száraz mákszalmából is képesek voltak erre, holott minden korabeli szaktekintély őrültségnek nevezte az elméletet.

Ennek az újításnak az egyik nagy előnye az volt, hogy a termelők megtarthatták és eladhatták a mákszemeket, hiszen a gyógyszeriparnak elég volt a száraz mákszalma, azaz a mezőgazdasági hulladék is a gyógyszer kinyeréséhez. Az új módszer forradalmasította a morfin gyártását, olyannyira, hogy máig ezt használják világszerte.

Azonban már egy évszázaddal korábban egy német gyógyszerész, Friedrich W. A. Sertürner is igazi áttörést ért el. Ő volt az, aki 1804 körül elsőként vonta ki az ópiumból annak legfontosabb hatóanyagát, a morfint. Ez volt az első növényi alkaloid, amit tisztán sikerült előállítani, és ez mindent megváltoztatott, hiszen innentől vált lehetővé a pontos adagolás.

A tiszta hatóanyag megjelenése előtt az ópiumot leginkább oldatként használták. Ezek közül a leghíresebb a laudanum volt, egy alkoholos ópiumtinktúra, amit a 16. században a svájci orvos-alkimista, Paracelsus tett népszerűvé.

„Birtokomban van egy titkos orvosság, melyet laudanumnak nevezek, és amely felülmúl minden más hősi szert”

– állította a korabeli feljegyzések szerint. A 17. században pedig egy angol orvos, Thomas Sydenham tökéletesítette a receptúrát, és széles körben ajánlotta fájdalomra, álmatlanságra vagy hasmenésre. „Az ember szenvedéseinek enyhítésére a Mindenható Istentől adott szerek közül egyik sem olyan általános és olyan hatásos, mint az ópium” – írta egy 1680-as orvosi feljegyzésében.

Hogy magát az ópiumot hogyan nyerték ki, arról az első részletes leírások az időszámításunk szerinti 1. századból maradtak ránk. A görög Dioszkoridész és a római Plinius is lejegyezte a módszert: az éretlen, zöld mákgubókat alkonyatkor óvatosan megkarcolták. Az ebből kicsorduló sűrű, fehér tejnedv az éjszaka folyamán a levegőn besűrűsödött, gyantaszerű anyaggá vált. Ezt másnap reggel lekaparták, majd golyókká vagy tömbökké formázták – a 18-19. századi leírások szerint egy-egy ilyen tömb akár 1,81 kilogrammot is nyomhatott.

Azt azonban homály fedi, hogy ki volt az első ember, aki rájött erre a technikára. A legkorábbi nyomok Mezopotámiába, a sumérokhoz vezetnek, akik időszámításunk előtt 3400 körül már ismerték a mákot. Ők nevezték el a növényt „hul gil”-nek, vagyis „öröm növényének”. Maga az ópium szó a görög „opion” szóból ered, ami növényi nedvet jelent. Egyetlen „feltaláló” helyett tehát egy évezredeken át finomodó, kultúrákon átívelő gyakorlatról beszélhetünk.

Kabay János karrierje csúcsán, 39 éves korában egy sérvműtét után fellépő vérmérgezésben hunyt el. Pedig neve komolyan felmerült az 1937-es Nobel-díj esélyesei között, ám a kutató váratlan halála megakadályozta a jelölést – szerencsére abban az évben így is egy magyar, Szent-Györgyi Albert kapta meg a díjat.

Források: 1,2,3,4,5,6


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET: