Kezdjük a meztelen igazsággal! Mert amíg a karácsony és a szerelem igazi, addig az igazság meztelen. Ezt a posztot egy olvasóm kommentje ihlette. Bár jómagam is régóta forgatom már magamban ezeket a gondolatokat, és hát az úgy szokott lenni nálam, hogy egyszer csak kibuknak.

Előbb vagy utóbb. De most volt hozzá egy kis plusz adalék, egy kis plusz lökés, hogy mielőbb megérkezzek a témával.

De hogy értsd, pontosan miről van szó, ugorjunk csak vissza ahhoz a bizonyos kommenthez, amit az olvasóm az adventi naptárral kapcsolatos Facebook posztom alá írt. Hogy ő

igazából már kezdte rossz anyának érezni magát, hogy idén bolti kalendáriumot vett a gyerekének és ráadásul még csak nem is hazai alkotótól, kisvállalkozótól, hanem egy nagy cég termékét. Miközben a neten egymás után futott bele a kreatívabbnál is kreatívabb, saját kezűleg készített, de legalábbis a #vegyélhazait csoportból származó termékekkel feltöltött adventi naptárakba.

És én pont akkor írtam meg, hogy az eddigi élmény-kalendáriumozás helyett az idén csokit és apró tárgyi meglepetéseket vettem a gyerekeimnek. Mert annyi rossz és szomorúság történt velünk ebben az évben, hogy ezt láttam jónak. Ezt éreztem jónak. És nem tévedtem. A fiúk nap nap után örülnek a csokinak, gumicukornak, finomságnak, a lányom pedig az apró tárgyi meglepetéseknek. És most csak ez számít.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a korábbi években nem örültek az élmény-meglepetéseknek, de most egyszerűen más volt a helyzet. Máshonnan indultunk. Másra volt szükségük.

És én alkalmazkodtam ehhez.

Eddig az elterelő bevezető, de most nézzük a lényeget.

Szeretem a karácsonyt. Ezt már többször elmondtam. Itt is és máshol is. Itt éppen egy poszttal korábban. Szóval szeretem. De most ebben a furcsán megkavart évben e tényszerű kijelentés mellett felbukkant egy kérdés is. (Talán az idő múlása teszi, hogy mostanában amúgy is egy csomó dolog kérdőjeleződött meg bennem, rengeteg dologgal kapcsolatosan tettem fel magamnak kérdéseket, amelyekre aztán vagy volt válaszom vagy nem… Így aztán kicsit sem lepett meg, hogy e rövid mondat kapcsán is felmerültek bennem kérdőjelek.)

Miért szeretem a karácsonyt?

Tényleg miért? Hiszen nincs ennél zsúfoltabb időszaka az évnek. Tele van idegeskedéssel, kapkodással; teendőlisták tömkelegét cipelem folyamatosan magammal, állandó készenlétben vagyok, figyelek ide, figyelek oda, szervezkedem, az otthoni dolgokon kívül egyre-másra érkeznek a külsős feladatok is. Szóval, teljes az őrület. Tényleg.

És akkor felhangzik valahonnan a Csendes éj.

Csendes éj, szentséges éj… Csendes? Szentséges? Hát. Na. Csend?! No komment.

Szentség? Legfeljebb akkor, ha -elés is tartozik hozzá. Úgy-úgy. Szentségelés. Mert ráléptem, mert kiborult, mert elfogyott, mert leesett, mert szétdurrant, mert felrobbant, mert elégett, mert nyers maradt, mert…, mert…, mert…

És közben még mindig csak szól a Csendes éj. Béke, meghittség, szeretet, egymás felé fordulás, öröm. Ez a karácsony. Ez a karácsony lenyomata a lelkünkben. Amelyre vágyunk. Mert ezt tanultuk, ezt tanították, ezzel példálózik mindenki. Mindenhol. És amely – legalábbis nálunk – kicsit sem hasonlít a megélt valóságra. Bűntudat 1.0.

Mert hát, khmmm… nálunk a karácsony hangos. Nagyon hangos. Nem, még véletlenül sem tartalmaz csendet. Még nyomokban sem. Egy morzsát sem. És olykor inkább veszekedős. Néha egy-egy könnycsepp is kigördül valakinek a szeméből és nem feltétlenül a meghatottságtól. Pörög az ideg, kiakad a feszültségmérő. Igen, nálunk ilyen a karácsony. Miközben persze szeretnénk elérni a békét, a meghittséget, a szeretetet, az örömöt, az egymás felé fordulást. (És törekszünk is rá. Naná.)

Erőből. Erővel. Éveken át így volt. Megfeszültem. Belefeszültem. Megfeszültünk. Belefeszültünk.

Mert a karácsony a béke, a meghittség, a szeretet, az öröm, az egymás felé fordulás. Ha a fene fenét eszik, akkor is. Ha nem, akkor is.

Próbálkoztam. Mindennel. De hiába engedtem/engedtünk el idővel dolgokat, szerveztünk ki, szerveztünk át, hagytunk a fenébe. Hiába. Nem jött az ihlet. És rá kellett döbbenem, hogy nekünk igazából nem ezektől volt nem igazi a karácsony. Hanem az elvárásoktól, a kényszertől, a megfelelni vágyástól, a bűntudattól.

De miért?

Mert itt is, mint sok más helyen is, már megint nem a valóságot éltük. Nem az életszagú valóságot. Hanem egy elképzelt, idealizált képet kergettünk. Egy illúziót. Amelyet elfelejtettünk update-telni a kor előrehaladtával. Mert ragaszkodtunk a hagyományokhoz. Ami egyáltalán nem baj, sőt. De a jó hagyományok nem gúzsba kötnek, hanem keretet adnak. Amelyben aztán mindenki megtalálja a saját útját a hagyományhoz. Vagy nem.

És tudod, mikor sikerült nekem ezen fordítani? Amikor a gyereknevelésben eljutottam oda, hogy elég jónak lenni. És, hogy ami nekem jó, az másnak nem. Ami másnak jó, az nekem nem.

Ahogy a gyereknevelésben különböző utak vannak, úgy az ünneplésben is. Hogy itt is pont azoknak kell megfelelni, akiknek a gyereknevelésben. Magunknak. A sajátjainknak. Hogy nekünk jó legyen.

És ha nekünk bejglivel az igazi, akkor azzal. Ha másnak mézes puszedlivel, akkor neki azzal. Vagy ha a szomszédoknak azzal az igazi, hogy már december 2-án áll a fa, akkor nekik azzal.

És nem, ez egyáltalán nem a hagyományok felrúgását jelenti. Hanem pont ellenkezőleg. A hagyományok beillesztését az életünkbe. Hogy jó legyen. Pont jó legyen. Hogy elég legyen. Hogy pont elég legyen. Hogy az ünnep tényleg ünnep lehessen. Elfogadóan. Sokszínűen. Életszerűen.

Mentesen. Elvárásoktól, kényszertől, megfelelni vágyástól, bűntudattól mentesen.