KULT
A Rovatból

Sok hűhó semmiért – Nemes Jeles Napszálltája a tipikus “második film”, amit jobb megbocsátani neki

Előre leszögezem: a Saul fiát a valaha készített egyik legjobb filmnek tartom. És azt is, hogy nem vagyok filmesztéta, sem pengeelméjű kritikus. ‘Csak’ néző. De hogy a Napszálltát mi értelme volt megcsinálni, fogalmam sincs. Hargitay Judit kritikája.


Egy órája jöttem ki a moziból, és rögtön leültem a laptop elé. Nem akartam, hogy kihűljön az élmény. Szóval svungban vagyok, nem lesz idő “puhítani” a véleményemen. Talán jobb is. Nem szerettem volna, hogy előre bármi is befolyásoljon. Nem olvastam előzetes kritikákat, a barátaimat, akik már látták, kértem, hogy ne mondjanak semmit. A Saullal sem akartam összehasonlítani Nemes László második nagyjátékfilmjét. Csak befogadni az élményt.

De sajnos nem ment. És a Saultól való függetlenedés sem. A Napszállta filmnyelve ugyanis – nyilván az operatőr, Erdély Mátyás továbbra is lenyűgöző kamerakezelésének köszönhetően – szinte teljesen ugyanazon az elven működik, mint a Saulban. A hangmérnöki munka is. Csakhogy ami egy koncentrációs tábor lecsupaszított, borzalmakkal teli világában működött, az a múlt század eleji Budapest csipkefinomságú utcaképeiben és elegáns kalapszalonjában nem.

A Monarchia tökéletesen kidolgozott, aranyfénnyel leöntött városi forgataga, konflisai, kerti ünnepségei, és sürgő-forgó kalaposlányai ugyanis többnyire a felismerhetetlenségig elmosódva, a főhősnő periférikus látószögében jelennek meg, és ez egy kosztümös filmnél nekem kiábrándító pazarlásnak tűnik.

Nem, nem cukormázzal leöntött Sissy remake-re vágytam, de egy ilyen ezerszínű, igenis bemutatásra érdemes atmoszféránál jó lenne néha látni – és hallani – is valamit a főszereplő lány tarkóján, az ide-oda sugdosott félmondatokon, és az olykor páratlan részletgazdagsággal fotózott, pazar kalapkölteményeken kívül.

De a legnagyobb bajom nem ez volt a filmmel. Hanem az, hogy a főhős belső hajtóereje (bocsánat, megint hasonlítok, de az a megszállott, már-már automatát idéző, kíméletlen “előremenés”, ami Saulban, azaz Röhrig Gézában megvolt), a Napszállta hősnőjéből, Leiter Íriszből fájóan hiányzik. És ez nem az őt alakító Jakab Juli hibája. Egy-egy jobb pillanatában – főleg a végén – egyértelműen kiderül, mekkora színésznő, de a film többi részében szinte semmi mozgástere nincs, ugyanis a karaktere egysíkú.

A mozgatórugói értelmezhetetlenek, és az egész sztori olyan kusza, hogy bevallom, még most sem vagyok biztos benne, hogy értettem, miről szólt az egész.

Talán nem túl nagy szpojlerezés, ha elárulom, hogy Írisz két és fél órás, teljesen esetlegesnek tűnő bolyongása egy kőkemény drámáról, és a csillogó Monarchia kulisszái mögött megbúvó undorító perverzitásról rántja le végül a leplet. Félig-meddig. A kalaposlányok szexuális kihasználása és kínzása, és a szörnyűségeket titokban véres rajtaütésekkel megtorló szabadcsapatok, élükön Írisz titokzatos bátyjával – aki egyébként a film közepén meghal, vagy nem, de inkább igen – egy velejéig rothadt világot fednek fel előttünk, amely egyre biztosabban rohan bele a már leplezetlen tömegmészárlásba, az első világháborúba.

Ez a fokozatosan komorodó hangulat egyébként el is van találva. A ruhák sötétednek, az utcaképek silányodnak, az erőszakos jelenetek szaporodnak. De egy ilyen filmnél nem elég, ha csak a szimbolika működik. A sztorinak is kéne. Márpedig a sztori hézagos, a párbeszédek dühítően kidolgozatlanok – talán nincs egyetlen olyan kérdés sem a filmben, amire egyértelműen válaszolna valaki, vagy ne mondana valami teljesen oda nem illőt.

Írisz ide-oda dobálózása önmagával és az általa bebarangolt helyszínekkel pedig teljesen érthetetlen. Egyszerűen lehetetlen kibogozni, mit miért csinál, miért megy oda, ahová, miért hagyja magát szénné pofozni, meg kishíján megerőszakolni, miért mondja azt a meglőtt grófnőnek, hogy “mindjárt visszajövök”, ha aztán lelép, és a végén miért dönt mégis úgy, hogy átáll a sötét oldalra – ami egyébként nem is annyira sötét, inkább vérengző igazságosztónak mondanám.

A Napszállta végül is nekem olyan, mint egy ki nem rakott Rubik-kocka. Külön-külön minden a helyén van, szépek a színek, szimmetrikusak az oldalak, de az egész valahogy mégsem áll össze.

Csak hogy jót is mondjak: a mellékszereplők viszont lenyűgöztek. Balsai Móni a néhány percéből olyan erős jelenlétet és mélységet hozott ki, hogy megállt bennem az ütő, a Zelmát alakító Dobos Evelin pedig számomra majdnem karizmatikusabbnak tűnt, mint a főszereplő.

Mindenki tudta, hogy a Saul fia után nehéz lesz nagyot dobni. Én is tudtam. Nemes Lászlót most is különleges tehetségnek tartom, akinek még sok nagy dobása lesz. De a Napszállta szerintem nem tartozik ezek közé. Én úgy gondolom – remélem – ez a mozi ugródeszka lesz új utak, friss ötletek, és talán egy másfajta filmnyelv felé. Egy életmű hosszú, első filmmel Oscart nyerni pedig nagy teher. Én egyelőre ott tartok, hogy ezt a másodikat megpróbálom megbocsátani Nemes Lászlónak, és várok. Továbbra is nagy reményekkel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk