Szomorúan tapasztalom, milyen sok ismerősöm, köztük fejlődéslélektant és nevelésmódszertant tanult (vagy inkább csak hallgatott?) pedagógusok, védőnők osztják a mai gyerekeket és szüleiket erős stílusban minősítő, gyermekeink jövőjéért aggódó blogger irományait, aki szerint ha engeded hisztizni a gyermeked, megérdemled, az integráció egy nagy hazugság, mi pedig lusták vagyunk nevelni a zsarnok, uralkodó gyermekeinket, akiktől félünk, ezért inkább megvásároljuk a nyugalmunkat, és ha így folytatjuk, jajj nekünk.

Bár egyszerűen csak tovább görgethetnék, mégsem mehetek el szó nélkül a jelenség mellett. Mégpedig azért, mert elfogadhatatlannak tartom, hogy eleve leírunk, minősítünk egy generációt, aminek a tagjai néhány éves, vagy még meg sem született kisgyermekek (ők az alfa-generáció, a 2010 után születettek) anélkül, hogy eszközöket adnánk a szülők kezébe, amivel az alfa generációt hatékonyan tudják nevelni.

Változott a gyereknevelés

A pedagógia, mint a legtöbb tudomány fejlődik és igazodik a mindenkori társadalmi elváráshoz. Egyrészt mindig az adott embereszményhez kell(ene) igazítani, másrészt újabb és újabb kutatások látnak napvilágot azzal kapcsoaltban, hogyan is fejlődik az ember mind testileg, mind lelkileg. Hogyan tanítható hatékonyan, hogyan lesz sikeres, egészséges ember?

Egy katonaállamban, mint például Spártában jó gyerek az, aki jó katona lesz felnőttként, aki erős, fitt, testileg egészséges, nem kérdez, nem filozofál, csak parancsszóra cselekszik. Egy kommunista diktatúrában, mint amiben a gyermekeink nagyszülei nevelkedtek és a legtöbb ma dolgozó pedagógus tanult és kezdte el pályafutását jó gyerek az, aki nem tűnik ki a többiek közül, akiből jó munkás és elvtárs lesz, aki jól tűri a monotonitást, aki tiszteli a tekintélyt, nem kérdez feleslegesen, nem jár új utakon és képes saját igényeit a köz érdekei alá rendelni.

Ami ezen célokat eredményezi az autokratikus vezetési stílus, a frontális oktatás, a sajátos nevelési igényűek elkülönítése, és ami még használ egy diktaturának, a megfélemlítés, és a korai kötődés akadályozása. Hiszen az a gyermek, aki megtanulja, hogy ő értékes, az ő igényei legitimek, kielégíthetőek, hogy bízhat kezdetben az édesanyjában, később pedig a tágabb környezetében, hogy visszajelezhet, kérdezhet és visszajelzéseket kap nem felelt volna meg a kor elvárásainak.

Változik a szülés és az újszülött-gondozás

A legújabb kutatások rámutattak, hogy már a magzat is képes érzelmeket kifejezni, a hozzá gyakran beszélők hangját megkülönböztetni, hogy az aranyórának, előtejnek, gyakori és igény szerinti szoptatásnak milyen pozitív hatásai vannak mind a testi, mind a lelki egészségre, és az intelligencia szintre is. Ehhez képest 70 éve még érzéstelenítő nélkül végeztek műtéteket csecsemőkön, akik jórészt bele is haltak ebbe a sokkba. 20 évvel ezelőtt még épphogy csak felmerült, hogy az édesapák is jelen lehessenek gyermekük születésénél, és sajnos még ma is ott tartunk, hogy van olyan kórház, ahol az egészséges kisbabát is elkülönítik az anyukájától.

Ma már tudjuk, hogy a magzatmáz mennyire fontos egy újjszülöttnek, nemrég pedig csap alá tartva kefével sikálták le rólunk. Édesanyáinkat és nagymamáinkat arra ösztönözték, hogy bárhogyan is üvöltünk, ne szoptassanak meg 3-4 óránál gyakrabban, hogy mindegy, mi mit kommunikálunk, egy jó anya megtanít minket a sötétben kiságyban alvásra, az éjszaka csendben levésre és arra, hogy úgy álltalában és lehetőleg senkit ne zavarjunk. Nem volt szüleinknek ideje arra, hogy kivárják, mikor választanánk el magunkat, vagy mikor érnénk meg a szobatisztaságra. Ma már tudjuk, ezek milyen fontos életszakaszok, és türelmesen várunk akár 3-4 évet is, nekünk másfél évet sem adtak rá.

Jó gyerek az, aki szépen eszik, mindent, amit elé tesznek, és akkor, amikor elé teszik. Jó gyerek az, aki jól alszik, illedelmesen köszön, csöndesen játszik, önállóan elfoglalja magát a szobájában, de szó nélkül megosztja a játékát azzal, aki csak elkéri, nem szól bele a felnőttek dolgába, nem felesel vissza, és tűri, hogy idegen felnőttek csípkedjék, simogassák, sőt, felszólításra bárkit megpuszil. A jó gyerek megül a fenekén és megtanulja, ami a tankönyben van.

Egy biztos van: a változás

A tankönyvekben leírtakat sokszor írták újra azóta, a jól tanulással megszerzett friss diplomáinkkal sokan közülünk Londonban sültkrumpli sütéssel kezdhettük a pályafutásunk. Körülnéztünk, és azt tapasztaltuk, hogy a Földünket ellepi az előző generációs szemét, amit nekünk kell újrahasznosítani és felszámolni. Észrevettük, hogy a házasságok több, mint fele válással végződik, míg az együtt élő párok élete sem mentes a játszmáktól és elidegenedéstől. Időközben beletanultunk és természetes közegünkké vált az internet világa. Képesek vagyunk keresni, szűrni az információk között. Nem csak úgy bambulunk bele a telefonunkba és pötyögünk a billentyűzeten, ahogyan azt sokan hiszik, hanem dolgozunk, olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, térképet használunk, beszélgetünk rajta.

Nemrég még óriási pánik volt, hogy mi lesz az Y és Z generációval, ha felnő. Jelentem, felnőttünk, munkába álltunk, sőt, sokan közülünk már középvezetői szintre jutottak nagy cégeknél. Amióta a munkaerőpiacon vagyunk, egyre több a munkahelyi wellbeing szolgáltatás, a munkahelyi sport, egészségügyi szűrések, irodai masszázsok, coachingok, munkahelyi pszichológusok teret kaptak a munkahelyeken. Számít a munkahelyünk társadalmi felelősségvállalása, a béren kívüli juttatások, a céges programok. Egyre több cég vezeti be a részmunkaidőt és az otthoni foglalkoztatást.

Tőlünk is elvárnak, és mi is elvárunk

Ha pedig valami nem tetszik, változtatunk. Legyen szó munkahelyről, párkapcsolatról vagy lakhelyről. Nem vagyunk hajlandóak benne maradni az ismerős rosszban, szerintünk a kitartás nem erény önmagában.

Azt látjuk, hogy az előttünk lévő generáció élete annyira más volt, hogy elegendő útravalót, segítséget nem kaphattunk tőlük. A mai legkeresettebb szakmák 20 éve még nem léteztek, míg a 20 éve top szakmák, már nem igazán léteznek. A háztartásunk átalakult, a férfi-női szerepek változtak, a jó munkaerő ma már nem csupán elvégzi a feladatát, de folyamatos készenlétben van, azonnal reagál, mindig elérhető, és képes gyorsan önálló döntéseket hozni, terveket, elméleteket kidolgozni.

20 évvel ezelőtt még a postást kellett várni napokig egy válaszlevélért, napokig várhattunk a nyaraláson készült fotókra, ma egy órán belül válaszolunk az emailjeinkre és szinte azonnal egyéb üzeneteinkre. A családi fotókat rögtön látjuk, szerkesztjük és megosztjuk. Egy mozifilm nemrég még 3 órás volt átlagosan, ma már másfél óra alatt játsszák le ugyanazt az információ mennyiséget, többet ki sem bírnánk. Lehet sopánkodni, hogy ez milyen rossz, de ez van, így élünk, és ebbe a világba születtek bele a kis alfa generációs gyermekeink.

Az Y-generáció, mint az alfa-generáció szülei

Az alfa gyerekek szülei nagyrészt egyetemet végzett 30-asok, akik gyakran külföldön is bizonyították rátermettségüket, és ez nagyban alakította is őket. Van saját, nem örökölt világnézetük, hobbijuk, társaságuk. Nem elvárás házasodniuk vagy családot alapítaniuk, sőt, egy olyan társadalomban vállalnak gyereket, ahol egyre népszerűbbek a gyerekmentes hotelek, éttermek és helyek. Manapság fiatal párként csak magunkra számíthatunk és azért vállalunk gyermeket, mert valóban szeretnénk. Gyakran éveket is várunk arra, hogy a várt csoda megfoganjon, éppen ezért már önmagában is csodálatosnak tartjuk azt, hogy ő megszületett.

Az alfa gyerekek szülei mindketten részt szeretnének vállalni a gyereknevelésből. Az édesapák is jelen akarnak lenni, ahol csak tudnak. Ezek az apák nem mondják a kisfiuknak, hogy ne bőgjél, nem vagy lány. Ezek az apák foglalkoznak a saját érzelmeikkel is, kommunikációs és párkapcsolati előadásokat hallgatnak, nemcsak hajlandóak beszélni az érzelmeikről, hanem fontosnak tartják kifejezni azt és dolgoznak önmagukon. Ezek az apák és anyák nem elégszenek meg azzal, amit a nagyszülők, védőnéni és doktornéni mond. Megtanulták, hogy az információkat szűrni kell és utána járnak a dolgoknak. Felkészülten várják a kisbabájukat, szeretni akarják, nem pedig betörni. Bababiztossá teszik a lakást és teret adnak gyermeküknek, nem pedig tiltanak és járókába kényszerítenek.

Azt gondolod, nem neveljük gyermekeinket? De igen, csak épp más értékeket tartunk fontosnak, mint elődeink. Tisztában vagyunk azzal, hogyan nevelhetünk olyan gyermeket, aki képes lesz eligazodni abban a világban, amiben most élünk. Fontosnak tartjuk, hogy tudja kezelni az érzéseit, hogy legyen önbizalma, hogy tudjon érvelni és értékelni. Hogy képes legyen szűrni és keresni a tömérdek információ között, amivel elárasztanak bennünket.

Engedjük hisztizni őket? Igen. Engedjük, hogy megéljék az érzéseiket. Annyi inger éri őket csak egy hétköznapi bevásárlás alkalmával, amennyi előttük még egy gyermeket sem. Az utcára kilépve rohanó emberek, forgalmas utak, mindenféle zaj, plakátok és kirakatok bombáznak minket, és őket is. Csoda, hogy túlpörögnek? Csoda, hogy a fejlődésben lévő idegrendszerük néha hisztit produkál? Nem az. És mi ezt tudjuk is, és megtanuljuk kezelni is, csak lehet, hogy épp nem abban a 2 percben, amit te az életünkből egy áruház közepén látsz. Azon vagyunk, hogy megtanítjuk őket arra, hogy megéljék és kezeljék az érzelmeiket, az őket ért stresszt.

Lefizetjük őket édességgel és minden-félével? Én nem így látom. Ha apa vehet sört magának, anya pedig csokit, akkor ők miért ne választhatnának valamit, amit szeretnének. Ha van választék, és többféle étel a hűtőben, miért ne dönthetné el mindenki, mit szeretne enni? Ha cipőt próbálok magamnak a boltban, miközben a kisgyermekem is velem van, és az elemi szükségleteit kell visszafognia, tehát nem hangoskodhat, nem szaladgálhat, nem mászhat és pakolhat, akkor cserébe miért ne kedveskedhetnék neki valami kis aprósággal megjutalmazva és megerősítve a pozitív viselkedést? Mi nem abban hiszünk, hogy szidjunk és büntessünk, hanem abban, hogy motiváljunk és megerősítsünk.

Hová fajulhat még a világ? Nem tudom. De azt igen, hogyha megnézem az utóbbi 100 év történéseit, nem tudom, mit követhetnénk még el, ami eddig meg nem történt. Gondoljunk csak az amerikai feketék, vagy az európai zsidók helyzetére, a háborúk kegyetlenségeire, vagy a diktatúrák világára.